Vendégeim elutaztával immár minden szabadidőmet Bolívia szemet gyönyörködtető tájain, az Altiplano kopár hegyeiben és a Yungas szubtrópusi esőerdeiben tölthettem, ahol aztán átéltem a mászás és túrázás minden szépségét… és fájdalmát is. Az ország egyik legváltozatosabb túraútvonalán, az Inka civilizáció által kiépített El Choro gyalogúton, az Andok láncait szegélyező Yungas alatt elterülő trópusi őserdei zónában küzdöttem az elemekkel. Szinte érintetlen természetben két nap alatt közel 4.000 méter szintkülönbséget leküzdve, 77 kilométert gyalogoltam úgy, hogy az elázott bakancsom miatt a túra utolsó részét csak egy, a lengyel társamtól kölcsönkapott szandál és a Black Sabbath koncertlemez segítségével teljesítettem…

Miután unokatestvéremék fájó szívvel ugyan, de búcsút intettek az Újvilágnak, én még maradtam La Pazban és környékén. Számos ottani túra izgatta már jó ideje a fantáziám. A tervem az volt, hogy több napos, hosszú gyalogtúrán vegyek részt a Yungas zöld lankáin és ködererdeiben.

71 km gyaloglás a Cotapata Nemzeti Parkban

Bolívia egyébként vonzza a hegymászókat és a túrázókat a világ minden tájáról azon egyszerű oknál fogva, hogy az ország nyugati peremén húzódik végig a Föld leghosszabb hegysége, az Andok. Èvekkel ezelőtt alpinistaként sikerült bejárnom a Huayna Potosi, Sorata és a Condoriri régiók mesés túraútvonalait. A La Paz és a Titicaca-tó között található álmos kisváros, Sorata például nagyon bejött, ez a település szolgál alaptáborként a Real-hegység csúcsaira tartó hegymászóknak.

Hegycsúcsok helyett ezúttal az ország ezeréves Inka ösvényeit tűztem ki célul, melyek természeti szépsége különleges élményekkel kecsegtet. A bőség zavarával kellett szembenéznem, hiszen ahogy Peruban és Ecuadorban, itt is számtalan lehetőség között csemegézhet az egyszeri turista, hogy a “Bolíviai Andok” hegyei között található kifinomult Inka úthálózatok közül a kedvére valót kiválássza és végigjárja.

Indul a leereszkedés a La Cumbre ködös völgyébe

Az inkák kerék, fémeszközök és igavonó állatok nélkül is kiváló útépítők voltak, mindezek híján építették ki a prekolumbián Dél-Amerika legrégebbi, leghosszabb és legfejlettebb úthálózatát. A Qhapaq Ñan, azaz a „szép út”, rendkívül erős kereskedelmi útrendszerei több mint 400 évnyi használat után is elfogadható állapotban vannak, így kétségtelen, hogy a valaha megalkotott egyik legszebb ókori építészeti alkotásokról beszélhetünk. Hogy milyen célra használták bonyolult útrendszereiket? Hírközlésre, vagyis futárszolgálat működtetésére és áruszállításra: lámák és alpakák segítségével szállítottak különböző termékeket, főként élelmiszert a Yungas szubtrópusi völgyeiből a magaslati városokba.

Helyi kislány az egyik kis faluban

Az őslakosoknak nem volt könnyű dolguk a több mint 32.000 kilométernyi komplex úthálózat kiépítésekor, ugyanis az útvonal átszelte az Andok hihetetlen magas, meredek hegyeit. Volt, ahol az inkák lépcsőket építettek, alagútakat fúrtak, máshol viaduktokat vagy függőhidakat függesztettek a völgyek, mocsarak fölé.

Lélegzetelállító táj az első nap kezdetén

A színes paletta miatt nem volt egyszerű a választás, hiszen La Paz környéke jobbnál jobb útvonalakkal csalogatja a természetjárókat. Az El Choro Inka ösvényét választottam, a több mint hetven kilométert három nap alatt terveztem végigjárni, mindkét éjszakát sátorban töltve. A Camino Choro legfőbb jellegzetessége a változatos éghajlat, és ebből fakadóan a növényzet, 4.700 méteren található ugyanis La Cumbre a gyalogtúra kiindulópontja, és mire a gyalogos eléri a sűrű növényzetű, sajátos éghajlatú Yungas-t, szintben 3.500 méterre lesz lejjebb. A Yungas Amazónia és az Andok találkozási pontja, igazi különlegesség: Dél-Amerika legmagasabb hegyvonulata meredek fallal szakad le párás köd- és esőerdőkbe.

A völgyben Chucura felé gyalogolva

A szokott módon készültem az útra, több napra megfőztem előre, a klimatikus viszonyok miatt ruhákból is többfélét csomagoltam. Az El Choro Trail kiindulópontjáig La Paz Villa Fatima nevű busztermináljából egy viharvert kombival indultam, hogy az kb. negyven perc múlva kitegyen a Coroico felé vezető sztráda legmagasabb pontján. A kora reggeli kezdés miatt meglehetősen csipős hideg és a mindennapos köd fogadott 4.700 méter magasságban, innen indultam neki a Challapampáig tervezett első napi penzumnak. Hiába próbáltam regisztrálni a La Cumbre melletti őrházban, reggel fél nyolc tájban parkőrnek híre-hamva sem volt. Az El Choro-ra jellemző majdnem teljes ereszkedés ellenére az első szakasz 200 méteres szintkülönbséggel nyit a Chukura hágóig a gerincen felfelé.

Irtózatos hegylánc vezet a sziklák felett egészen a masszív hágóig, amiből a köd miatt csak a meredek szakadékokat tudtam érzékelni, a hegy igazi méretét és sziklás, jeges csúcsait sajnos nem. Az inkák előszeretettel vették igénybe áruszállításra a fürge lámákat és alpakákat, kizárólag csak velük találkoztam utam első szakaszán.

Chucura egyszerű házairól és az állattartásról híres

Miután a hegygerincet követve leérkeztem a völgybe, a köd részben feloszlott, így egy réteg ruhától megszabadulva immár kellemes klímában, változóan felhős ég alatt, egy folyóparton haladhattam Yachay Kawsay inka romjaihoz, majd kövezett úton az Inka ösvény első településéig. Két túrázóra lettem figyelmes előttem, akiket fél óra múlva beérve gyorsan kifaggattam el choro-i terveikről. Kiderült, hogy ők már egy nappal korábban nekivágtak az Inka ösvénynek és a település határában éjszakáztak. Hamar kiderült az is, Paulina és Daniel lengyelek, gyorsan idéztem a híres rímbe szedett közmondás kezdősorát: „Polak, Węgier, dwa bratanki.“ (Lengyel, magyar – két jó barát) Nagyon meglepődtek, hogy magyar vagyok és ismerem a mondást, így innentől együtt, közösen folytattuk túránkat a tengerszint felett 2.640 méteren található Challapampa irányába.

Az első komolyabb pihenő Challapampában

Achura falujában befizettük a tíz bolíviános belépőt a nemzeti parkba, kiderült, hogy napok óta mi vagyunk az első látogatók. Nem lepődtünk meg, az esős időszak beálltával ugyanis kevesen vágnak neki a híres Inka ösvénynek. Változóan felhős, túrázáshoz ideális, enyhe, csapadékmentes időben gyalogoltunk az izgalmas, széles és kikövezett túraúton. A “hegyi járda” lépcsősora vezetett minket egészen Challapampáig, ahol első komolyabb pihenőnket iktattuk be a délután folyamán. A patak partján pihentünk meg, próbáltuk felfrissíteni lábainkat, azonban eleredt az eső, erősen fújt a szél, villámlott és dörgött is. Ekkor már körülbelül hetedik órája meneteltem, de nem volt kérdés, hogy kis pihenő után folytassam. Az eső is alábbhagyott, így kis társaságommal úgy döntöttünk, hogy sötétedésig folytatjuk a menetelést és az Inka ösvény kellős közepén sátrazunk.

Az eső sem zavar minket a gyaloglásban

A felázott talaj és az enyhe emelkedő miatt sáros, csúszós útszakasz várt ránk, lengyel társaim túrabotok segítségével könnyebben jutottak előre, az egyenetlen terepen kicsit óvatosabban és lassabban követtem őket. A naplementekor már határozottan éreztük a közeledő este leheletét, ideje lesz csipkedni magunkat, gondoltuk. Belehúztam én is, így a Buena Vista nevű szállásunkra már együtt futottunk be.

A Buena Vista csodálatos farmján

A Buena Vista egy ott élő család által üzemeltetett menedékház, ahol pár bolíviánóért cserébe sátrat verhettünk. A farmon, igaz hideg vízben, de végre lemoshattuk magunkról az út porát, sarát. Örömmel konstatáltuk, hogy a masszív délutáni eső ellenére nem áztunk el és jól teljesítettünk, féltáv előtt pihentünk meg. A fejemben már ekkor körvonalazódott, hogy másnap is együtt menetelünk és a hátralévő közel negyven kilométert egy nap alatt lezavarjuk. Fizikailag nagyon jó erőben éreztem magam az első napi adag teljesítése után.

Úgy döntöttünk, hogy korán kelünk, és a maratoni távot egy huzamban gyalogoljuk le a célig. Másnap reggel nyolckor már úton voltunk, a reggelit is csak órákkal indulásunk után, a San Francisco II pihenőhelyen fogyasztottuk el – esőben. Az ösztönöm azt súgta, hogy ezúttal nem ússzuk meg könnyen, valószínűleg egész nap esni fog. A táj folyamatosan változott, a Yungas köderdői mélyén, banánpálmák és citromfák között nehezen viseltük a magas páratartalmat.

Szubtrópusi banánpálmák között

Azonban kárpótolt bennünket a szavakkal le nem írható dús szubtrópusi növényzet és a fajokban rendkívül gazdag esőerdő. A megáradt patakok és folyók következtében kialakult időszakos vízesések elvarázsoltak. A felduzzadt folyók egyre emelkedő vízszintje azonban többször gondot okozott. Gyakran a túrabotokon egyensúlyozva jutottunk át a 40-50 centiméteres vízfolyásokon. Az eső továbbra is megállás nélkül ömlött, ruháink ugyan még bírták, túracipőink a Gore-tex különleges vízlepergető tulajdonsága ellenére azonban beáztak. Paulina és én is éreztük, hogy túrazokniaink gyorsan átnedvesedtek és hiába vettem fel napközben újat, a szakadó eső megtette a hatását. A víz a felázott talpam bőrén könnyedén megtapadt, össze-vissza ráncosodott.

A vegetáció folyamatosan változik, a zord első nap után egyre zöldebb a táj

Fizikálisan ugyan nagyon jól bírtam a menetelést, a talpamon keletkezett redők miatt azonban komoly fájdalmat éreztem, ami már a mozgásban is korlátozott. Ekkor Sandillani előtt járhattunk, a túra vége Chairo még pár óra járásra volt. A zuhogó esőben Paulina nagyon komoly, gyors tempót diktált, a fájdalmak ellenére rendületlenül mentünk mindhárman előre, délután öt órára értünk a 71 km-es menetelés végére. Sikerült, amire korábban álmomban sem gondoltam, két nap alatt végigjártam a híres Inka ösvényt.

Megpihenve egy kilátónál

Azt azonban akkor még nem sejtettem, hogy egy újabb hat kilométeres szakasz áll még előttünk. Chairoból ugyanis tömegközlekedés híján, szemtelenül magas összegért tudtunk volna csak Coroicoba eljutni. Mindhárman túl büszkék voltunk ahhoz, hogy taxiba szálljunk, így a fogainkat összeszorítva, megpróbálva elfelejteni talpunk égő fájdalmait, nekivágtunk a következő településre vezető hat kilométeres földútnak.

Tudtam, hogy ha elérjük Pacallot, akkor onnan iránytaxival már pikk-pakk Coroicoban leszünk. A gyaloglás nekem esett a leginkább nehezemre, éreztem, hogy a testem, lábam simán bírja a kiképzést, de meg kellett szabadulnom szétázott bakancsomtól, és Daniel tartalék szandáljával vágtam neki az utolsó kilométereknek.

Ùjabb kihívások előtt

Az eső alábbhagyott, csak csöpörgött, a talpam levegőhöz jutott, de ennek ellenére nem esett könnyen a gyaloglás, sőt! Hiába másztam meg Dél-Amerika különböző csúcsait és trekkingeztem a kontinens eltérő pontjain, ekkora fájdalommal és megpróbáltatással egyik csúcstámadás sem járt.

Az utolsó egy kilométerre leszakadtam társaimtól és ki kellett találnom valamit, hogy elérjem Pacallo települését. Váratlan ötlet vezetett sikerre. Feltöltött telefonom még működött, így a kedvenc zenémhez fordultam segítségül. Fülemben a Black Sabbath utolsó birminghami koncertjének felvételével visszatért belém az élet, új erőre kaptam és megszaporáztam lépteim. Utolérve lengyel társaimat, már sötétedéskor, együtt érkeztünk 77 kilométer legyaloglása után Pacallo településére.

Ùjabb akadályok a cél közelében

Kicsit kifújtuk magunkat, aztán egy trufival gyorsan egyeztetve, este nyolc óra után érkeztünk meg Coroico élettel teli főterére, ahol végre rendesen megvacsoráztunk és legurítottunk pár doboz sört, így ünnepelve meg túránk sikeres teljesítését.

Valahol a messzeségben feltűnik Coroico városa

Nem maradt más hátra, mint Yungas fővárosában még egy éjszakát kempingezzek, másnap visszautazom a nyüzsgő La Pazba, rizzsel kitömöm a bakancsomat, aztán egy rövid regenerálódás után már tervezhetem is az újabb izgalmas gyalogtúrát…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.