Ezúttal egy svájci alkalmi társsal jártam be kétnapos túra keretében a Sajama Nemzeti Park különleges magashegyi lagúnáit. Rabul ejtett a természet, a hófedte kialudt vulkánok, a széles fennsíkok és az altiplano különleges állatvilága. A Lagunas de Altura körtúrát méltán sorolják a világ csodái közé, utánozhatatlan világvége-hangulat fogadott minket Bolívia és Chile határán. A chilei oldalon 5000 méteren viscachák és óriás szárcsák között kempingeztünk, visszafelé csodálatos kanyonon, majd egy vadregényes magasfennsíkon, lámanyájak között vezetett utunk.

Az éjszakai folyóparti sátrazás után reggel időben keltem és összekészítettem a holmimat: meleg ruhákkal és két napra elegendő élelemmel pakoltam meg a hátizsákot. A buszon megismert ajmara asszonynál, Constancánál fogyasztottam el kora reggeli teámat, majd nála hagytam a nagyobbik zsákom. Yvonne-nal a megbeszélt helyen és időben találkoztam. Svájci túratársam még beszerezte a reggelit, majd elosztottuk a felszerelést a hátizsákjainkban, és nekivágtunk a kétnapos expediciónak az altiplano magas fennsíkján.

Flamingók 5000 méteren

Az altiplano, vagyis a Bolíviai-magasföld egy nagyjából 1000 km hosszú és átlagosan 250 km széles, 4000–4500 m magasan a két Kordillerák között elhelyezkedő hatalmas fennsík. Túránk a Nyugati-Kordillerák kialudt vulkánjainak tekintélyes magasságú csúcsai alatt vezetett. Az út során a végig jól járható ösvényekhez a Nevado Sajama, Parinacota és Pomerane csúcsai szolgáltattak lenyűgöző hátteret. 

A Parinacota és a Pomerane ikervulkánjai

A Sajama Nemzeti Park sokféle pompás túralehetőséget kínál a helyi altiplano körül, sok hegymászó választja célpontul a környező vulkánok havas csúcsait. Az egyik leghosszabb és legigényesebb útvonal a magashegyi, elmocsarasodó lagúnák körüli körtúra, a Lagunas de Altura. Ez utóbbinak az első szakasza azért is különleges, mert Sajama falujától a gejzírekig vezet, ami tulajdonképpen forró gázokat és gőzöket vulkáni területen földből kibocsátó fumarola.

A Sajama érintetlen folyópartja

Nyolc órakor indultunk a völgyben 4245 méteren található Sajama faluból, mely – némileg mulatságosan hangzik – kétnapos túránk legalacsonyabb pontja volt. A településtől nyugati irányban haladtunk, egy hídon átkeltünk a folyón, amely mellett éjszaka sátoroztam. A folytatás egyértelmű, követtük a poros utat és a dzsipek nyomvonalát, a Parinacota és a Pomerape sztratovulkánok alsó részein, a rétegvulkánok irányába haladtunk.

Ameddig csak a szem ellát, az altiplano magashegyvidéki növényzetével találkoztunk. E társulást rendkívül szúrós, kemény, zsombékosan növő pázsitfüvek, párnás növények alkotják.

A Nevado Sajama mindenhonnan látható

Négy kilométer hosszan az északnyugati, végtelennek tűnő ún. középfennsíkon gyalogoltunk. Lassan „ráállt” a lábunk arra a lassú, de biztos ritmusra, ami a magaslati levegőn való haladáshoz a legkellemesebb. Mindketten éreztük a nehéz zsákokat a hátunkon, nálam volt a sátor és a hálózsák, Yvonne vitte a kis hátizsákom, mely a konzervek miatt nem volt könnyű. Barátságos, magával ragadó a túraút, elképesztő panorámában volt részünk a Parinacota és a Pomerape vulkánjai közelében.

Hangulatos lámafarm a magasfennsíkon

Félórás sétát követően egyre gyakrabban és nagyobb számban tünedeztek fel lámák, ez arra utalt, hogy lassan elérjük a lámafarmot. A magashegyi altiplanó lagúnái (túránk célpontja) a mögötte lévő vulkanikus hegységben rejtőznek. Sajnos itt már kerülgetett a rosszullét, folyamatosan émelyegtem és hányingerem is volt, de kizártnak tartottam, hogy a ritkább magaslati levegő fogott ki rajtam, kellően felkészültem az akklimatizációs napokon. Útitársammal átbeszéltük az előző nap történéseit, és arra jutottunk, hogy valószínűleg a curahuarai ebédemmel lehetett gond. Úgy is volt, és miután a reggeli rövid úton távozott, megkönnyebbülten folytathattam a túrát. A lámafarmtól a túraösvények a vulkánok felé folytatódnak. Még északabbra mentünk, a patak mentén a lassan formálódó völgyben haladtunk tovább, és újabb három kilométer séta után elértük a fumarolákat.

A Sajama gejzír fumarolái

A kegyesen csak Sajama gejzírnek nevezett fumarolák 4400 méter magasan nem olyan különlegesek, mint például a Salar túra Sol de Mañana gejzíre, inkább a hőmérséklet-különbség miatt érdekesek. Valahol a forró víz füstöt vet ki, majd fél méterrel odébb már minden jéggé fagyott. Az oldott ásványi anyag tartalom miatt a medencék sokféle színben pompáznak. Teljesen egyedül voltunk, útközben csak egy kis csoportot szállító busszal találkoztunk, ezért meg is pihentünk a fumaroláknál, kiélvezve azt az egészen nagyszerű kilátást, amit a talán leghíresebb dél-amerikai vulkán, a Parinacota, valamint a szomszédos Pomerape és Bolívia legmagasabb hegye, a Sajama nyújt.

A világ legszebb csodája a Sajama Nemzeti Park

A pihenő után folytattuk utunkat, és egy magányos ház fumarola mezejéig gyalogoltunk. Itt véget ér a civilizáció és elkezdődik az igazi altiplano vadon. Innentől a túra talán legnezebb része várt ránk, a kis völgyből 600 métert kellett pár óra alatt emelkednünk, amíg elérjük a két ország, Bolívia és Chile határát és ezzel együtt a Khasiri Macho lagúnát. Az igazi nagy élmények csak ez után következtek. Ott álltunk, ahol a völgy véget ér, és a túraút meredek szerpentinben folytatódik egy végtelennek tűnő emelkedőn.

Az ösvény fokozatosan emelkedett a hágóig, amely felett az államhatár vezet. Igazi kihívás volt ez a tömött hátizsákokkal, sok helyen csak vánszorogni tudtunk, de azt fáradhatatlanul és kitartóan. Lassan, de biztosan haladtunk, kb. száz méterenként megálltunk pihenni, a hátizsákokat cseréltük és váltva vittük. Gyakran néztünk visszafelé, ahol a pazar Nevado Sajama csúcsa intett búcsút.

A nem hivatalos bolívia-chilei határon

Az ösvény tovább emelkedett a kis átjáróig, ahol a határátkelőhely található 4870 méteren. Az út meglehetősen meredek volt felfelé, de megérte a fáradalmakat, mert a kilátás tényleg pazar, és izgalmas érzés egyszer az egyik országban, majd pár pillanat múlva a másikban fotózkodni. Nem hivatalos határról van szó, nincsen határőrség, alattunk megpillantottuk a Khasiri Macho lagúnáját, mely már a chilei oldalon 4844 méteren található.

A közel harminc méteres ereszkedés nagyon rövidnek tűnt, pillanatok alatt a lagúna partján találtuk magunkat. Délután kettő körül járt az idő, megállapítottuk, hogy szépen teljesítettünk, jó ritmusban haladtunk, megérdemeljük a közel fél órás pihenőt. Gyönyörködünk az altiplano meseszép flórájában, a csodálatos hegyi tóban és a sziklás, gyér növényzetű területben. Déli macskanyulak, ún. viscachák színesítik a sziklás lejtőkön a földönkívüli panorámát.

Viscacha az altiplano sziklás lejtőjén

Úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk a második lagúnához és ott sátrazunk éjszaka. Figyelnünk kell, hogy ne a csempészek nyomvonalán, Chile belseje felé haladjunk, elvégre a szabadban szeretnénk éjszakázni és nem egy zsúfolt chilei börtönben. A tó mellett egy kis patak folyik, mely a lagúna vizét biztosítja, itt emelkedünk közel 90 métert a következő tóig, a Sorapata lagúnáig. Èrezzük lábainkban a fáradtságot, nagyon lassan haladunk, nekem többször meg kell pihennem, de az emelkedő tetején festői látvány fogad.

Òriás szárcsa lubickol 4800 méteren

A környék és a Pomerape vulkán látványa szavakkal le nem írható, örömmel keresünk sátorhelyet. Amíg Yvonne körbejárja a kis völgyet, én letelepszem a tónál, bámulom a vízivilágot. Òriás szárcsák úszkálnak előttem, öröm őket fotózni, egyáltalán nem félnek a ritkán idetévedő túrázóktól.

Yvonne elmerül a természetben

Ùjra hasznát vesszük a Curahuarában vásárolt konzervnyitónak, a sátorban vacsorázunk, majd fáradtan eldőlünk. 5000 méteres magasságban csak fele annyi az oxigén, így nehezen alszunk el, többször felébredünk éjszaka, de elég későn, nyolc óra körül kelünk csak ki a sátorból, hogy reggeli fényben is megcsodáljuk az altiplano minden szépségét.

A Patilla Pata hegyvonulata

Úgy határoztunk, hogy egyből nekivágunk a körtúra hátralévő részének és csak később reggelizünk. A Sorapata lagúnától megint emelkedünk, elérjük az 5000 métert, majd a hágón az 5040 métert, itt vezet a határ, visszatérünk Bolíviába. Következő állomásunk a túra harmadik és egyben utolsó lagúnája, a 4998 méteren található Chiar Khota. A tavat körülvevő Patilla Pata 5300-as pasztell színű hegyvonulatai mindkettőnket elvarázsolnak. A világot egy pillanatra elfelejtjük, az idő kizökkent, a fényképezőgépeink kattognak, mindketten megörökítjük a természet formálta gyönyörűséget.

Meseszép kanyon már hazafelé

Elhagyva a Chiar Khotát, az út első pillantásra nagyon egyszerűnek látszik, de egy kisebb szakaszon kitaposott ösvény híján gyakorlatilag nincsen rendes nyomvonal. Megoldjuk, és máris egy varázslatos, mély kanyonban találjuk magunkat, tökéletes hely a reggeli piknikhez. Megint könnyítünk zsákjainkon, így a visszaúton már nem is olyan nagy a teher. A hatalmas kanyonban hosszan gyaloglunk és leereszkedünk a hegyvidéki fennsíkig, ahol ismét elénk tárul a kialudt vulkán, a Sajama impozáns látványa. Hosszú kilométerek várnak még ránk hazáig, a legelésző lámanyájak között többször átvágunk az altiplano zsombékosan növő pázsitfüvein. Este hat órára, kellemesen elfáradva érünk vissza a faluba.

Mocsarasodó lagúna az altiplano minden szépségével

Mivel másnap mindketten a hajnali busszal hagyjuk el a nemzeti parkot, ezért sátrazás helyett inkább beköltöztem Yvonne szállására. Jól esik az újabb quinoa leves és a kényelmes ágy. Alkalmi svájci útitársam Bolívia belsejébe, a Toro Toro nemzeti park felé indul majd tovább, míg én folytatom az altiplanoi kalandozást, ezúttal a Sajama chilei oldalán, a Lauca Nemzeti Parkban tervezek kempingezést ismét 4500 méter felett.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.