Bolíviai kalandozásaim során újabb prekolumbiánus ösvényre bukkantam. Ezúttal a civilizációtól távol eső, s éppen ezért az utazók körében kevésbé ismert Takesi trekket jártam végig. A közel negyven kilométeres útvonal páratlan élményt nyújtott, a 4.700 méteren található hágó intenzív hóesésben történő megmászása, a növényzet és a klímazónák folyamatos, látványos váltakozása ezúttal is lenyűgözött.

A Halálút sikeres teljesítése (túlélése) után pár nappal máris újabb hosszú gyalogtúrára indultam a Yungas köderdőiben, mielőtt ismét Peru felé vettem volna az irányt. Ezúttal egy olyan ősrégi Inka ösvény mellett tettem le a voksot, amelyen – sátorban megaludva – több napig úton lehetek és a magashegyi trekking mellett az esőerdőben is kalandozhatok. Az érintetlen természeti környezetben történő éjszakázás régóta nagy kedvencem, nincs is jobb dolog annál, mint naphosszat a madaraktól hangos, változatos erdőket járni, és a nap végén ebben a varázslatos környezetben sátorban megpihenni.

Láma vegetációban szegény környezetben

Az Andok hegyvonulatainál kezdődő Takesi negyven km-es szakasza az Altiplano hatalmas fennsíkját köti össze a szubtrópusi Yungas-szal. Igazi prekolumbiánus remekmű, kétségkívül a régió legszebb fennmaradt Inka ösvénye, a korabeli építészek mesterségbeli tudásának ékes bizonyítéka. Takesi ösvényét nem egyszerűen közlekedési és hírközlési útvonalként használták az őslakosok, hanem stabil támfalainak köszönhetően arra is alkalmas (volt), hogy megóvják az itt élőket. Az út szintjének megőrzése érdekében egyszerű, kettős és néhol háromszoros támfalakat kellett építeni, gyakorta a hegyoldal mindkét oldalán, hogy elkerüljék a földcsuszamlásokat.

Csodaszép ősrégi Inka út

Kétnapos sátoros gyalogtúrát terveztem, így a felkészülés hasonlóan zajlott, mint az El Choro ösvényt megelőzően. Ismét több napra előre megfőztem, rendbetettem a beázott lábbelim és kiszárítottam a sátram, mely picit megsínylette az egy héttel korábbi esőzéseket.

A Takesi kiindulópontja Ventilla települése, amely La Pazból – a forgalomtól és az út minőségétől függően – tömegközlekedéssel két-három óra alatt elérhető. Hiába kerestem, túratársat ezúttal sem találtam, így közös taxi helyett colectivo-val közelítettem meg a kis falut.

Vegetációban gazdag kikövezett ösvény

Napfelkelte után talpon voltam, hatkor már La Paz utcáit róttam, hogy a belvárosi Mercado Rodriguez piacán megtaláljam azt az utcasarkot, ahonnan a nekem szükséges jármű Ventillába indul. Bolíviai elsőbálozóknak szokatlan lehet, hogy nem egy nagy buszpályaudvarról indulnak a trufik és a távolsági buszok, hanem az egymillió lakosú, nyüzsgő nagyváros számos pontjáról, kereszteződéséből, ráadásul előre meg nem határozott időpontokban. Ember legyen a talpán, aki meg tudja jegyezni és el is talál a forgalmas csomópontokhoz. Szerencsére engem Bolíviában sem tudnak eladni, úgy találtam meg a helyes colectivot, mintha a helyi közértbe indultam volna klasszikus reggelim, a tej, müzli, gyümölcs kombó beszerzéséért.

A colectivokról tudni kell, hogy csak akkor indulnak útnak, ha teljesen megtelnek utassal. Bolíviai szemmel legalább tizenhat fős, lerobbant furgont kellett volna megtölteni ahhoz, hogy elinduljunk. Hiába vártunk bő háromnegyed órát, ezalatt összesen csak három főre nőtt az utazóközönség. A várakozás ideje alatt két helyi asszonysággal figyelhettem meg, hogy a kerületben működő pék miként osztja szét reggelenkét az áruját. Miután én is beszereztem a friss péksüteményt, és sofőrünk is jóízűen megreggelizett, unszolásomra átszálltunk egy négyszemélyes trufiba, hogy percekkel később végre elinduljunk Ventilla felé.

Choquecota települése 3.900 méteren

A falu egy igazi porfészek a semmi határán, 3.200 méterrel a tengerszint felett, így már napokkal korábban tudatosítottam magamban, hogy a poros, sziklás terepen két-három órás emelkedőt jelentő utat Choquecota magashegyi településére teljes felszerelésben, gyalog kell megtennem.

Szerencsére hatalmasat tévedtem, pár perccel érkezésem után nagy meglepetésemre könnyedén leinthettem a napi egyetlen buszt, egy ütött-kopott, igazi kőkorszaki járgányt, mely pár bolíviánóért elszállított a 3.900 méteren fekvő falu központjába. Sőt, sofőröm még azt is felajánlotta, hogy – igaz egy komolyabb összegért – akár még tovább is szállít a völgy belsejébe, hogy kevesebbet küzdjek az elemekkel. Túrázni jöttem, így megköszöntem a szíves felajánlást és gyalogosan folytattam tovább az utam.

Altiplano magasfennsík Choquecota határában

Choquecota határában a folyó folyását követve indultam el. Kopár és vegetációban szegény hegyvidéki táj fogadott, füves puszta sok-sok lámával. Bemelegítésnek jól esett a sík terepen történő gyaloglás, nehéz zsákommal könnyen felvettem a ritmust. La Pazhoz képest pár száz méterrel magassaban jártam, de ezúttal sem jelentett nehézséget a ritka magashegyi levegő. Innen kezdtem meg az erőteljes emelkedést az Apacheta Takesi 4.700 méter magas hágója felé.

Az El Choroval ellentétben, ahol csak pár száz méter a legmagasabb emelkedés, itt a kb. 800 méteres emelkedőt már a túra első óráiban teljesíteni kell. Ilyenkor nincsen lazulás, nem lehet a zsák súlyán könnyíteni, a nehéz, magashegyi kaptatón az elejétől fogva a célra kell koncentrálni. A várható magashegyi zivatar is nekikezdett, a kabátomon hallottam a kopogó eső hangját, így sáros, csúszós talajon haladtam előre. A San Francisco bánya (maradványainak) elhagyása után feltűnt mellettem az impozáns Nevado Mururata 5.869 méteres hófödte csúcsa.

Csúcstámadás, irány az Apacheta-hágó!

Ahogy a hegyoldalban, a kikövezett járdán gyalogolva egyre magasabbra emelkedtem, észrevettem az Inka korban épült esővíz-elvezető csatornák és a megmaradt falszakaszok apró részeit és maradványait. Körülbelül 4.400 métertől még izgalmasabb és technikailag nehezebb terep fogadott. A meredek emelkedőkön csak lelassulva, több, rövidebb pihenővel jutottam felfelé. Szerencsére a cél felé közeledve, az út már cikk-cakkban haladt, mely lehetővé tette az alacsonyabb szögben történő emelkedést.

A meteorológiai viszonyok is gyorsan megváltoztak, éreztem, hogy a levegő másodpercek alatt lehűlt. A kellemetlen időben elkelt az újabb réteg ruha, hiszen az Apacheta oldalában hullámzó, hosszadalmas úton ekkor már apró pelyhekben szállingózott a hó. A zord időjárás ellenére élveztem a menetelést, az igen élvezetes magashegyi táj üdített, frissített és gyönyörködtetett.

Az Altiplano mély völgye, a háttérben feltűnik a Nevado Mururata 5.869 méteres csúcsa

Hamarosan felbukkant az Apacheta-hágó csúcsa, de az utolsó kavicsos kaptató még így is elég hosszúnak bizonyult, hóesés közepette a lábaim gondoskodtak róla, hogy jóval többnek érezzem az emelkedő utolsó szakaszát. A köves, sziklás rész és a magaslati levegő nagyon lelassított, azonban a csúcsra felérve gyorsan megkönnyebbültem, ismét sikerült legyőznöm a csúcskereszthez vezető hosszú, rögös utat. A hágó tetejétől látni lehetett a délnyugati irányba vezető utat, a mély völgyeket és a Takesi hófedte 5.500 méter magas csúcsát, ősi gleccsereivel. Megérdemelt rövid pihenő és a reggelim gyors elfogyasztása után jöhetett a lassú leereszkedés.

A szürke köd ekkorra már rátelepedett a hegyekre, a felhők szinte a földig lógtak, a látási viszonyok is korlátozottá váltak. A Mina Andina bányamunkásainak régi szállásai mentén már sűrű tejszerű ködben értem el a sebes patakokkal teli mély völgyet és a közel tökéletes állapotban lévő, kikövezett Inka ösvényt.

Tipikus kőház közel 3.800 méteren

A Ventilla és az Apache-hágó közötti szürke ragyogású fennsíki kopárságot felváltotta az érintetlen, buja vegetáció, sok, bővizű folyóval, a gleccser eredetű Luru Kheri lagúnával, dimbes-dombos legelőkkel és Takesi apró települése melletti számos zuhataggal.

A meteorológiai viszonyok ismét gyorsan változtak, a hóesésből pillanatok alatt szitáló eső lett, majd miután az is alábbhagyott, maradt a nyálkás köd. Takesi községe, egy tucat, kőből és sárból épített nádtetős házzal 3.780 méteren található egy nagyon hangulatos szűk völgyben, alpesi jellegű hegycsúcsokkal körülvéve. A kőházak jellegéből látszott, hogy az ittlakók a legegyszerűbb körülmények között élnek. A völgy ideális helynek mutatkozott a felfrissülésre, így birkanyájak és lámacsordák között teljes békében fogyasztottam el megérdemelt ebédem.

A csúcskereszt 4.700 méteren

A völgyet elhagyva ismét megváltoztak a domborzati viszonyok, így a vegetáció is, a sárgás színeket a zöld váltotta fel, gazdagabb lett a növényzet, egyre beljebb kerültem a Yungas köderdőibe.

Délutánra járt, a naplementéig még jó pár órám volt hátra, úgy döntöttem, hogy folytatom a megkezdett utat, megyek tovább és Kacapi településén sátorozok majd. Hosszú időn keresztül ereszkedtem le a mély trópusi esőerdőben, napnyugtakor futottam be Don Pedro szimpatikus szállására, ahol sátrat vertem. A kedves helyi férfival és családjával órák hosszat beszélgettünk a la pazi túraszervezők és a helyi szállásadók közötti konfliktushelyzetről, de a megoldásig sajnos nem jutottunk el, talán majd legközelebb.

Megviselt kőház Takesi mellett

Másnap időben ébredtem és reggeli nélkül keltem útra. Don Pedro családja szerint négy-öt órán belül elérem Yanacachi települését, az útvonal célállomását. Az előző naphoz képest a hőmérséklet némileg emelkedett, de a szemerkélő, majd szakadó esőben teljes ruhafelszerelésben egyre szaporáztam lépteim, hogy a leereszkedés gyorsan haladjon és minél hamarabb célba érjek. Ekkor már kevésbé kötött le a szubtrópusi vegetáció, sokkal fontosabbnak éreztem, hogy ne ázzak át teljesen, és ne csússzak el a helyenként csúszóssá vált sáros talajon.

Minden nehézség nélkül futottam be a helyi bánya miatt gyorsan ismertté vált Chojlla közvetlen közelébe. A helyi autóúton, széles szerpentinen gyalogolva értem el egy órával később Yanacachi kedves faluját, amely idilli helyen, két folyó közötti gerincen fekszik.

Sátrazás Don Pedro udvarán

Èppen ebédidőben érkeztem, így örömmel fogyasztottam el egy meleg levest és egy, a rántott szelethez hasonló főételt az egyik helyi kifőzdében, hogy utána egyszerre kisbuszra is szálljak, mely a Villa Fatimában, La Paz egyik külvárosában található buszterminálra szállított.

Chojlla csúnya bányája

A Takesi Inka ösvény végigjárása újabb fantasztikus élménnyel gazdagította bolíviai kalandozásaimat. Most pár nap megérdemelt pihenő következik, aztán elindulok Peru felé, hogy a Titicaca-tónál különleges gyalogtúrával zárjam le dél-amerikai tartózkodásom e szakaszát.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.