João Pessoa után kellő bátorságot gyűjtöttem, hogy ismét bemerészkedjek egy nagyvárosba. Natal Felsővárosa nem győzött meg, de a hatalmas helyi “Nagyerdő”, a Parque das Dunas, a Morro do Careca és a Forte dos Reis Magos erőd mind belopták magukat a szívembe.

Natal, Rio Grande do Norte fővárosa szintén nem volt teljesen ismeretlen előttem. 2015-ös látogatásom alkalmával azonban nem turistáskodtam sokat, a népszerű Ponta Negra strandra, de főként az előző évi focivébé itteni helyszínére, az Arena das Dunas-ra koncentráltam. Brazília női válogatottja ekkor tömte ki 11:0-ra Trinidad és Tobagot, a brazil világklasszis Marta öt góllal járult hozzá a könnyed sikerhez.

A modern Ponta Negra városrész vonzza a legtöbb turistát

A történetírók szerint a várost 1599. karácsonyán, Jézus születése napján alapították, így kapta nevét (Natal jelentése karácsony vagy születés). Gyakran nevezik a nap városának is, mivel évente több mint 300 napon keresztül süt a nap, a napi átlaghőmérséklet egész éven 27 C felett van.

Ezúttal is sportosra vettem, hosszú sétákkal jártam be a várost, sajnos foci nélkül. Elsőként a szállásomhoz közeli Ponta Negra strandot céloztam meg, hogy a végén található, a tengerrel közvetlenül határos Morro do Carecához eljussak. A több mint 100 méter magas dűne fantasztikus látvány, neve találóan “kopasz fej” -et jelent. Távolról nézve a két oldalon burjánzó vegetációs zóna és a közöttük húzódó széles, fénylő homoksáv láttán lenini (vagy marxi, a növényzet állapotától függően) homlokra asszociálhatunk.

Korábban a Morro do Careca volt a pihenés és a szórakozás központja, a turisták, fürdőzők megmászhatták a homokdűnét, és egy “skibunda” nevű eszközzel le is csúszhattak. A sandboardos vidámság mellett a helyiek esténként innen nézték a festői naplementét.

Az 1990-es években még lehetett sandboardozni a Morro do Carecán

A város vezetése az 1990-es évek végén egyszerűen kitiltotta a turistákat a dűnéről és annak környékéről, hogy megvédje az eróziótól. Véget ért a móka, de legalább a domb magassága nem csökken, legalábbis nem az idegenforgalom következtében.

Miután nem tiszteleghettem csúszkálva a munkásmozgalom nagy koponyái (bocsánat, homlokai) előtt, a séta folytatásaként Brazília második legnagyobb városi természetvédelmi területét, az 1172 hektár alapterületű Parque das Dunas-t tekintettem meg. A park közvetlenül a part mellett, az északi és déli városrészek között található. A dűne jellegű táj nemcsak vizuális élmény, hanem biológiai sokféleségével is kitűnik, a parkon belüli ökológiai tanösvények csak előzetes bejelentkezés után látogathatóak. Szerencsémre már birtokában voltam ennek az infonak, így az e-mail-en történő bejelentkezés után csak annyi dolgom volt, hogy a bejáratnál befizessem a kb. 80 Ft-os belépőt és csoportom már útra is kelt a Perobe nevezetű tanösvényen.

Izgalmas homokdűnék a Parque das Dunasban

Helyi vezetőnk a körülbelül másfél órás séta alatt részletesen elmagyarázta a park ökoszisztémájának működését és röviden megvilágította a biodiverzitás kapcsolatrendszerét. Nagyjából félidőben elértük a dűnepark legmagasabb pontját, majd röviddel utána egy kilátót is, ahol újabb dűnék felbukkanása után egyszer csak megpillantottuk az óceánt és a város sziluettjét.

Az igazat megvallva prekoncepcióval érkeztem következő állomásomra. Olyasvalamire számítottam, mint korábban Recife óvárosában, de kis idő múltán komoly hiányérzetem támadt, folyamatosan azon tűnődtem, hol lehetnek a helyiek. Bár akad néhány szép látnivaló – a XVIII. század végén barokk stílusban épült Igreja de Galo templom, és az 1898-ban francia mintára épített Alberto Maranhão színház -, a Felsőváros, a Cidade Alta teljesen csendes, mondhatni kihalt. Kizárt, hogy ebéd után mindenki sziesztázna.

Az Alberto Maranhão színház

A Praia do Forte strandhoz érve kaptam választ kérdésemre. A strand tele volt helyiekkel, akik önfeledt napozás és grillezés közepette kókuszdióval, sörrel és koktélokkal oltották szomjukat a nagy melegben. Minden második utcai bárból hangos élő zene szólt, mintha most kezdődött volna a februári karnevál, pedig csak egy átlagos vasárnap délutánba csöppentem bele. Mivel a Praia do Forte inkább csak helyiek által látogatott, így az árusok brazil és nem gringó árakkal dolgoznak, a caipirinha nem több, mint 150 forint, a kókuszdió még olcsóbb, ennek a fele. Ami nem csoda, a környék az ország legjelentősebb kókuszdió-termőhelye.

Mindez szép és jó is lenne, az amúgy szimpatikus strand apály idején nagy kiterjedésű, sok a természet formálta melegvízű medence, azonban felettébb zavaró a sok eldobott műanyag palack és chipses zacskó. A bosszantó látvány ellenére elgyalogoltam a strand északi végéig, hogy újabb dolgokat tudjak meg az ország történelméről.

Karácsonyi akció, itt a legolcsóbb a kókuszdió

A strandtól mintegy 4 km-re, a Newton-Navarro – híd lábánál közvetlenül a parton épült Natal legrégebbi és legfontosabb látnivalója, a Háromkirályok-erőd. Nevét – Forte dos Reis Magos – arról kapta, hogy 1598-ban Vízkereszt napján kezdték el építeni. (Eddig úgy tudtam, a Háromkirályok ünnepe dologtilalom alá esik, de nyilván volt rá ideológia vagy nyomós érv, mondjuk egy holland ágyúnaszád)

A portugál gyarmatosítóknak első brazíliai megjelenésüktől fogva folyamatosan meg kellett küzdeniük a területért és más javakért nemcsak a kalózokkal, de más európai hódítókkal is. Ezért döntöttek úgy közel 500 éve, hogy a város és az ország védelme érdekében falat építenek erre a startégiailag kiemelt fontosságú helyre, a Rio Potengi és az Atlanti-óceán közé. Kezdetben csak védőcölöpökből és sárból felhúzott falból állt az építmény, majd két év alatt fokozatosan készült el – immáron kőből – a ma is látható erődítmény.

Különleges fekvése miatt magas dagály idején a szárazföldtől teljesen elszigetelt, ezért kiemelkedő jelentősége volt a francia és holland invázió idején, napjainkban a tengerre és a dűnékre nyújtott egyedülálló kilátás miatt érdemes felkeresni. Az erőd az elmúlt év során nagyobb felújításon esett át, de 2017-től ismét látogatható a hét minden napján, díjmentesen. Az erőd belsejében megtekinthető Brazília legrégebbi gyarmati emléke, az Amerigo Vespucci vezette portugál expedíció idején, 1501-ben hátrahagyott határkő (“Marco de Touros”), mely napjainkban a felfedezés szimbóluma.

A Háromkirályok-erőd

Csodálatos (karácsonyi) napokat töltöttem Rio Grande do Norte-ban, különösen a nagyvárosi homokdűnék nyűgöztek le. Alig várom, hogy a következő hetekben újból eljuthassak Jericoacoarába és a Lençóis Maranhenses nemzeti parkba, ahol leírhatatlanul gyönyörű dűnék várnak rám!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.