Bázisomat a brazíliai Cerrado-szavanna egyik legfontosabb védett területének központjába tettem át, hogy a Chapada dos Veadeiros tagadhatatlanul csodaszép rezervátumában túrázhassak. A helyiek által rendkívül nagy becsben tartott ökoszisztéma minden elképzelésemet felülmúlta, elvarázsoltak a vízesések és a sokszínű természeti élettér.

Brazília nem kifejezetten a hegyekről, a hegymászásról és az izgalmas túrákról szól. Ha valaki Dél-Amerika legnagyobb területű és legnépesebb országába utazik, akkor sokkal inkább az álomstrandok, Rio de Janeiro és az Iguazú-vízesés miatt teszi, esetleg eljut egy dzsungeltúrára Amazóniába. Pedig a Lençóis Maranheses, a Chapada Diamantina vagy a látványos szurdokakiról híres Aparados da Serra Nemzeti Park az ország néhány igen egyedi és sokoldalú tájával dicsekedhet.

A Cerrado kiemelten veszélyeztetett területnek számít. Látogatói 99%-ban brazilok, európaival egyáltalán nem találkoztam.

Az országban fellelhető chapadák (fennsíkok) évek óta nagy kedvenceim. Amióta bebarangoltam a kevésbé ismert Chapada das Mesas-t és megmásztam a Nemzeti Park szimbólumát, a Morro do Chapéu táblahegyet, eldöntöttem, hogy idővel eljutok a Brazília középső részén rejtőző többi parkhoz is. A Chapada Diamantina impozáns táblahegyeihez, magasból alázúduló vízeséseihez már jó párszor elkirándultam, így most elérkezett az idő, hogy bővítsem a listám és nekivágjak a Goiás állam északkeleti részében megbújó Chapada dos Veadeirosnak.

Közép-Brazília legmagasabban fekvő síkságában túrázom.

A Cerrado területe ősi kőzetekkel borított enyhén felszabdalt felvidék.

A Brazíliavárostól 230 km-re található São Jorge kis lélekszámú települését néztem ki új bázisnak. Nem volt könnyű a választás, hiszen a 66.000 hektár területű parknak több bejárata van. Az egyik ilyen az Alto Paraíso de Goiás. Igaz, hogy utóbbi egy nagyobb város és sokkal jobb infrastruktúrával is rendelkezik mint São Jorge, autó híján azonban mégis nehezebb lett volna megközelíteni innen a várostól távolabb eső vízeséseket.

São Jorge környéke védett terület, mely számos endemikus növény- és állatfajnak ad otthont. A Nemzeti Parkot jellegzetes szavannai növénytársulások jellemzik.

Brazília középső részének hátránya az, hogy a tömegközlekedés – a főváros ellenére – nem a legideálisabb, viszont zseniálisan működik a Maranhão államban korábban már kipróbált és jól bevált BlaBla autó. Ezzel jutottam el háztól házig késő estére São Jorge-ba.

Izzasztó emelkedő után csodás panoráma tárul elém.

A röviddel Brazíliaváros felavatása után megnyitott Chapada dos Veadeiros teljesen más, mint a korábban megismert társai. A fennsík az utolsó érintetlen trópusi szavannák egyike. Az esős évszak után tombolt a szárazság, a hőmérséklet bőven 30 fok fölé kúszott, amikor másnap reggel a park bejáratához sétáltam.

Mára a szavanna területének mindössze húsz százalékán található meg az eredeti vegetáció.

A rezervátumot a biológiai sokféleség megőrzése miatt a Chico Mendes Intézet (ICMBio) kezeli, így a konténerekben kialakított regisztrációs irodánál az intézet szimpatikus munkatársai üdvözölnek. Ők azok, akik elárulják, hogy a külföldi látogatóknak sokkal magasabb belépődíjat számolnak fel, mint a braziloknak. Szerencsére gyorsan reagálok, előkeresem munkavállalás céljából kiadott – igaz már több éve lejárt – tartózkodási kártyám fotóját a telefonomon. A szemtelen – magyaros – trükk működik, megspóroltam egy nagy adag açaí árát estére, jöhet a parkot bemutató tájékozódási rövidfilm.

Vissza a természethez!

Hiába vagyok már nyitáskor a parknál, a chapadán belüli két – különböző színnel jelzett – útvonalat képtelenség lenne egy nap alatt bejárni. Mindegyik túra hosszabb mint tíz km, így kezdésnek a vízesések és zúgók sárga nyomvonalát választom, melynek végén lesz lehetőségem lehűteni magam a nagy forróságban.

A sárga túraútvonalon vízesések és zúgók várnak rám.

A Chapada dos Veadeiros becsült kora 1,8 milliárd év.

Kb. harmadúton található a Cerrado-szavanna legmagasabb vízesése, az egyszerűen csak Salto 120-nak nevezett… ta-dam, ta-damm… 120 méteres zuhatag. A park bejáratát elhagyva, néhány méter után máris lélegzetelállító látványban van részem. Igazából csak ekkor esik le, hogy a világ biológiai értelemben legsokszínűbb szavannájában gyalogolok. Mit sem számít ilyenkor a tűző nap és a közel 40 fokos hőség.

A Chapada dos Veadeiros legszebb és legmagasabb vízesése a Salto 120.

Az óriási szárazság ellenére a táj színpompás. A dübörgő zuhatag lábát nem lehet közvetlenül megközelíteni, az csak a kilátókból fotózható. Rajtam kívül senki nem tartózkodik a kilátópontoknál, így magaménak érzem a tájat és a vízesést. Bármennyire is szívesen elidőztem volna még itt, továbbmegyek, vár rám a Salto 80 zuhatag.

A Cachoeira do Garimpão, másik nevén Salto 80, a Nemzeti Park második legmagasabb vízesése.

Hűsítő fürdő a Rio Preto folyóban.

Utóbbi a Rio Preto mellett található, így nagyot fürdök a vízesés előtti medencében. Élvezem a krisztálytiszta folyó türkizzöld színét és a rengeteg halat, melyek lereszelik talpamról az elhalt bőrsejteket.

A Corredeiras zúgóiban jól esik az ejtőzés és az úszás.

Természetközeli nyugalom messze a zajos városok nyüzsgésétől.

A Föld biodiverzitásának öt százalékát adja ez a brazíliai régió.

Gyalogtúrámat folytatva korláttal védett kiépített fajárdákon jutottam el a Corredeiras hangosan tajtékzó zúgóihoz. A sellők környékén ismét felfrissülve – két km megtétele után – értem vissza a park bejáratához, hogy szállásomon megpihenjek és másnap nekivágjak a Nemzeti Park újabb egész napos túrájának.

Mesés naplemente vendégházam teraszáról.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.