Az Amazonas vidékénél is sokszínűbb Pantanal északi részének meglátogatása után az ökoturisták nagy része nem veszi a fáradságot arra, hogy a kevésbé látogatott, ám annál vadregényesebb déli mocsárvidéket is bejárja. Az időm engedte, így én megnéztem. A terepen megfigyelhető állatfajokat figyelembe véve Miranda és környéke is nagyon tetszett. Újabb fantasztikus állatlesen vagyok túl.

Az élővilágot tekintve az elmúlt hat évben nem találkoztam olyan nemzeti parkkal, mely akkora hatással lett volna rám, mint a múlt héten meglátogatott másfél magyarországnyi Pantanal. A Transpantaneira mocsári autópályája, az ottani autós szafari és az azt követő sikeres jaguárles örök emlékek maradnak. Így a friss élmények hatására nagy lelkesedéssel szálltam fel a Campo Grande-ba tartó buszra, hogy egy nappal később elkezdjek megismerkedni Dél-Pantanal legszebb látnivalóival.

A Pantanalnak van a világ egyik legdúsabb növénytakarója.

Az ország nyugati határa mentén található alluviális (folyóközi üledékkel feltöltött) síkság már egy másik államhoz tartozik, ezért az odaérés is hosszabb időt vesz igénybe. Dél-Pantanalhoz legközelebb a Transpantaneira legvégén – Porto Jofreban – tartózkodtam, de mivel ott az út a folyónál egyszer csak véget ér, vissza kellett térnem Cuiabába, hogy megkerüljem bolygónk legnagyobb lápos-mocsaras vidékét.

Halászölyvvel is találkozom autós túrám során.

A régió fazendáiban hagyományosan szarvasmarhát tenyésztenek.

A trópusi területen tenyésztett különleges szarvasmarhafajta – a senepol – is megtalálható itt.

Szokásomhoz híven ezúttal is éjszakai buszra szálltam, több mint 700 km várt rám a közel egymillió lakosú Campo Grande-ig. A hosszabb utakat megtevő, nagyobb városokat összekötő távolsági luxusbuszok nagyon kényelmesek és wc-vel is felszereltek. A teljesen hátrahajtható ülésemen megint kényelmesen pihentem.

A kiterjedt mocsárvidéken él a világ legnagyobb gólyaféléje, a jabiru.

A komfortos utazás után teljesen felvillanyozva érkeztem meg Mato Grosso do Sul állam székhelyébe, ahol egyszerre autót béreltem és továbbutaztam Mirandába, Dél-Pantanal központjába. Kis személyautóm most is egy megbízható FIAT lett, mely típus pár nappal korábban egyszer már tökéletesen bevált. Mirandába az étkezés szempontjából a lehető legrosszabbkor érkeztem. Az ebéd délutánra már régen lezajlott, míg a vacsorára még nem nyitottak ki az éttermek. Sebaj,- evés híján – maradt a tervezgetés a következő napokra.

Anhinga furcsa pózban.

Napozó kajmán van itt is.

Megint a korábban már felhasznált brazil blogbejegyzés adott konkrét támpontot abban, hogy másnap merre induljak el. Mirandától kb. száz km-re található az a Buraco das Piranhas nevű elágazás, mely az MS-184-es úton mélyen bevisz a déli Pantanal lápos mocsárvilágába. Öt évvel ezelőtt már jártam ennél a közlekedési csomópontnál, akkor Corumbán keresztül Bolíviából érkeztem és Bonito városába tartottam.

Ezeket a zöldszárnyú arákat teljesen véletlenül pillantottam meg a Río Paraguay partján.

Kilátás Corumbában a Río Paraguay folyóra a Mirante da Capivara kilátójából.

A teljesen egyenesen haladó kb. 45 km hosszú Estrada Parque a Curva do Leque elágazásáig vezet. Sok turistának eszébe nem jutna rákanyarodni az oda vezető útra, azonban ez a szakasz az, amely a Transpantaneira útjához hasonlóan sehol máshol nem látható fajgazdagságban ad otthont növény- és állatfajoknak.

A Pantanal egy színpompás csoda.

Ahogy ennek a szalagos csigászkányának a megpillantásához, úgy a többi madárhoz sem feltétlen kell helyi vezető.

A turisták számára az itteni mocsárvidék kevésbé ismert, de annál vadregényesebb terület. Túrám során alig találkoztam autóval, egyedül a hatalmas teherautók zaja és felvert pora zavarta meg a madárlest. Hidakból ugyan kevesebb van, viszont az állatvilág ugyanolyan változatos és izgalmas, mint a Pantanal híresebb északi részén. Életemben először láttam természetes környezetben lápi szarvast, melynek bak példánya pont előttem haladt át az úton.

A lápi szarvas a legnagyobb dél-amerikai szarvas.

Az élővilág elég látványos.

Apa és fia.

A Curva do Leque elágazásánál található Qué Qué kioszkjáig többször megállva, nagyon lassan haladtam. Utam során továbbmentem a Río Paraguay folyó melletti Porto da Manga fazendájáig, azonban ezt a szakaszt nem találtam annyira érdekesnek. Az egyetlen szembetűnő érdekesség annyi volt, hogy itt már sokkal több volt a nagyobb mocsaras terület, viszont a közeli építkezések miatti teherautó-forgalom akkora port vert fel, hogy élvezhetetlenné tette az autós szafarit, így onnan visszafordultam.

Megmutatja magát a girakakukk.

Tipikus mocsárvidéki életkép valahol útközben.

A másnap reggelt Miranda egyik mellékutcájában kezdtem, ahol az a ház áll, melynek egy bizonyos fáját óriástukánok tucatjai foglalják el. Tudni kell, hogy a szomszédos bolt személyzete minden reggel kiakaszt a betonkerítés tetejére pár szelet papaját, amire a madarak berepülnek. A madárlesben az egyedüli nehézséget maga a betonkerítés jelentette, de mivel magas vagyok, nem okozott problémát lencsevégre kapni a tukánokat.

Reggelente óriástukánokat fotózok.

Következő megállóm az a San Francisco fazenda volt, mely a Pantanal déli részén közel 15 ezer hektárjával az egyik legnagyobb és leghíresebb rancs. Bonitóból és Mirandából nap mint nap rengeteg turista érkezik ide, hogy napközben tett kirándulásokon nyerjenek betekintést egy helyi ökofarm mindennapjaiba.

Nyitott teherautón indulunk állatlesre.

Az ökofarmon is termesztenek rizst.

Az igazat megvallva, nem vagyok azoknak a szervezett programok kedvelője, ahol több tucatnyi turistát zsúfolnak össze a nyitott teherautókra és úgy járják be a terepet. Mégis kíváncsi voltam, hogy miben lesz más ez a szafari a Transpantaneira mentén egyedül és idődrukk nélkül megtett autós állatlesek után.

A San Francisco fazenda nap mint nap fogad érdeklődőket.

Vöröslábú kardinálist a fazenda bejáratának közelében fotózok.

A kékhomlokú amazon sem igazán tart az emberektől.

Fotózás szempontjából egyértelműen a saját (bérelt) autós verzió a hatékonyabb, viszont a fazendán bejárt útvonalakon sikerült új – általam eddig még nem látott –  állatokat megfigyelnem, így többek között lápi szarvast, vöröslábú kardinálist, senepolt, amerikai kékvarjút és szürkenyakú erdeityúkot fotózhattam. A „nyitott teherautós“ közel két óra alatt az viszont kifejezetten zavart, hogy minden állatnál, madárnál felhördült a közönség, sokszor elriasztva őket. Talán az állatles végére értette meg mindenki, hogy ilyenkor csendben kell maradni.

A szürkenyakú erdeityúk jellegzetes hangja akár kilométerekre is elhallatszik.

Mangrovegémből most is rengeteget látok.

A gyűrűs halkapó is utamba esik.

Rossz tapasztalataim miatt délután nem is tartottam a turistahaddal, inkább úgy döntöttem, hogy kenuval járom be a Miranda folyó környékét. Megérte a vezetőmmel a nyugodt vízen evezni, bekormányozni a kenut a mocsárba, csendben lenni és figyelni a vízimadarakat.

A turistacsoport chalanán ismerkedik a tájjal, majd piranhát horgászik.

Evezve vágok neki a Miranda folyónak.

A nap egyik meglepetése a nandajpapagáj.

Mirandában búcsúzásképpen megint az óriástukános fánál töltöttem a reggelem, majd visszautaztam Mato Grosso do Sul fővárosába, hogy pár nappal később már a bolíviai határhoz tartsak. Az aranyláz és a gyarmatosítás időszakában nevezetes, mára jelentősen megkopott Corumbában mondtam búcsút a Pantanalnak és Brazíliának. Hamarosan lejár a 90 napos tartózkodásom és egy héten belül el kell érnem Perut, ahol új kihívások várnak rám.

 

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.