Sasok, íbiszek, színes papagájok, óriásvidrák és más nálunk ismeretlen faj hazája ez a Brazília belsejében található “bibliai édenkert”. Egy különlegesen gazdag ökoszisztémával rendelkező vidék, ahol akár meg is unhatod az ezrével előforduló, a sáros parton hemzsegő kapibarákat és napozó jacaré-kajmánokat. Az a vadregényes paradicsom, ahol a száraz időszakban már-már garantálják, hogy láthatod a park csúcsragadozóját, a jaguárt. A világ legnagyobb vizesélőhelyeként ismert területet bérelt autóval jártam be.

A héten csodálatos napokat töltöttem a Chapada dos Veadeiros trópusi szavannájában, ahol nap mint nap a világ legöregebb és legváltozatosabb trópusi ökoszisztémájának tartott rezervátumban kirándultam. A sok hosszú és megerőltető túrában ugyan elfáradtam, ezért szükségem lett volna néhány nap pihenőre, de ilyenkor hajt a vágy, hogy továbbálljak a következő kiszemelt helyszínre és folytassam a kontinens részletes bejárását.

Két jó barát kis helyen is elfér.

A napsütötte homokpadokon méteres kajmánok és vízidisznók napoznak mozdulatlanul.

Latin-Amerikai utazásom kezdete óta semmi nem változott, így az elmúlt hat évben ugyanolyan nyitottsággal és érdeklődéssel járom a hegyeket és ismerek meg új nemzeti parkokat, ahogy eddig tettem. Míg anno kihagytam jó pár nagyobb volumenű látnivalót, úgy az utóbbi néhány évben igyekeztem meglátogatni a korábban kimaradt nagy nevezetességeket is. Így jártam pár éve a Galápagos-szigeteken és jutottam el most a különleges természeti szépségű Pantanalba.

A Pantanal Brazíliának azon része, ahol az őstermészet szinte eredeti formájában maradt fenn.

Hiába utaztam kisebb megszakításokkal összesen már több mint egy teljes évet Brazíliában, a világ legnagyobb mocsarának meglátogatása valahogy eddig mindig kimaradt a programomból.

A mangrovegém is megmutatta magát a mocsaras területen.

Kucsmás gémből csak párat láttam.

Ezúttal nagyon készültem a kajmánok földjére, melyről rengeteg különböző nyelvű blogbejegyzést elolvastam, de sokáig nem voltam biztos abban, miként látogassam meg a Dél-Amerika közepén fekvő elszigetelt Pantanalt. A kivétel nélkül teljes ellátással működő vendégfogadók és utazási irodánál befizetett többnapos szafaritúrák egyáltalán nem vonzottak. Nem volt szükségem a szálláshelyek pompájára és kényelmére, elsődleges célom az volt, hogy az időmet saját magam megtervezve és beosztva minél több állatot és színes madarat fotózzak.

A halászölyv könnyen fotózható a Transpantaneira mentén.

Ehhez csak el kellett jutnom a parkhoz eső legközelebbi nagyvárosba, Cuiabába. A megszállott természetbúvárok földi paradicsomát megtestesítő Pantanal Nemzeti Park fővárosába belföldi járattal is eljuthattam volna, én mégis inkább a buszos megközelítést választottam. São Jorge-ból gyűjtőtaxival érkeztem Brazíliavárosba, ahol fél napot várva és éjszakai busszal továbbutazva, több mint ezer km megtétele után másnap érkeztem meg Mato Grosso államba. Az eredeti tervem az volt, hogy a Cerrado-szavannás kalandjaim után pihenjek legalább egy teljes napot, ezt megtettem most a buszon, ahol sok zenét hallgattam, olvastam és a busz hátradöntött ülésén a lehetőségekhez képest elég jól aludtam. Amikor megérkeztem új városomba, teljesen fel voltam villanyozva a rám váró közel tíz naptól.

A nagy kócsag – a magyar természetvédelem címermadara – nagy számmal megtalálható a Pantanal mocsárrendszerében.

Már megint újabb tucatnyi jacaré-kajmán?!

Cuiabába érkezésem előtt sokat agyaltam azon, hogy melyik szállást válasszam. A Safari Tours nevezetű – egyszerűbb jellegű – hostel mellett döntöttem. A tervem az volt, hogy lemásolom egy brazil blogbejegyzésben olvasottakat és bérautóval látogatom meg a Pantanalt. Mivel a száraz évszakot választottam, ezért erre minden esélyem megvolt, hiszen ilyenkor a híres Transpantaneira útja probléma nélkül bejárható. A szállásomat egy helyi házaspár alapította és működtette, a feleség felelt a hostelért, míg a férj, Laercio, túrákat vezetett a Pantanalban. Természetesen a középkorú brazil engem is rögtön be akart szervezni egy csoportba, én azonban szépen megköszöntem és eltettem az elérhetőségét, tudva, hogy az máskor még jól jöhet.

Több mint 650 madárfaj él ezen a területen.

Bérelt autóm egy kis teljesítményű Fiat volt, mely minden probléma nélkül bírta az egész túrát. A világ legnagyobb mocsaras vidékének meglátogatását több szakaszra osztottam. Első körben egy óra alatt Észak-Pantanal központjába, Poconé kisvárosába, autóztam el. Az összefüggő mocsaras terület utolsó településén van élelmiszerbolt és töltőállomás, így be lehet rendesen vásárolni és tele lehet tankolni az autót. A Transpantaneira híres-hírhedt mocsári autópályája Poconétől számítva 145 km hosszan nyúlik be a nemzeti park területére. Mivel mocsaras-lápos kalandom során rengeteg megállót terveztem, ezért úgy döntöttem, hogy kannában kérek még tíz liter extra üzemanyagot.

A Pantanal jelképe a jabiru, vagyis a tuiuiú nevű madár.

A jabiru gólya neve egy brazil őslakos törzstől ered, jelentése „dagadt nyakú”.

Poconébe időben megérkeztem, így autós szafarim első napján oda-vissza bejártam a kisvárosból induló utat a SESC Porto Cercado hoteljéig. Ez nem a Transpantaneira, hanem az MT-370-as út, mely az álmos kisvárostól levisz teljesen a Cuiabá folyó partjáig. A kétszer negyven km megtétetele közben gyorsan megtapasztaltam azt – és hozzászoktam ahhoz -, hogy mi vár majd rám a következő napokban. Még be se léptem a nemzeti park területére, de a pár óra alatt fel-alá vezetve és a tavakat körülvevő lápoknál sétálva már testközelből láthattam kócsagféléket, a kiszáradt tó partján napozó jacaré-kajmánt, vízidisznót, simacsőrű anit, nandut, amazon-jégmadarat, illetve a nemzeti park szimbólumának számító jabiru gólyát. Éreztem, hogy a különleges fajoktól hemzsegő – rendkívül sok holtággal tarkított – vidék örök kedvencem lesz.

A kapibara a Föld legnagyobb rágcsálója.

Amazon-jégmadárból vagy egy tucatnyit fotózok testközelből…

A dél-amerikai földrész közepén hömpölygő Rio Paraguay és mellékfolyói az esős évszakban medrükből kilépve elöntik a hatalmas kiterjedésű síkságot. Ekkor szinte a víz és sár ural mindent. A száraz évszakban a vízfelületek összezsugorodnak és elpárolognak a trópusi nap alatt, így a kiemelkedett lápos területeket különleges állatok ezrei népesítik be, páratlan lehetőséget nyújtva a mocsárvilág felfedezésére.

Egy újabb álmom vált valóra a Pantanallal.

Több mint száz fahíddal egészítették ki a Transpantaneira ingoványosabb mélyedéseinek átjáróit.

A sűrű állati ökoszisztémával már a Transpantaneira legelején találkoztam. A “mocsaras föld” vörös színű, köves-poros út ingoványosabb átjáróit összesen 126 fahíddal egészítették ki. Az alacsony töltésre épült úton nagyon lassan haladva szinte az autóból sem kellett kiszállnom, hiszen az itt élő madarak előszeretettel telepednek le az út két oldalán húzódó árkok fáin, illetve az ott magasodó sűrű bozótokban. Amikor megpillantottam egy állatot, elég volt lehúznom az ablakot, máris jobban szemügyre vehettem és karnyújtásnyi távolságból fotózhattam őket.

A szalagos csigászkánya szívesen telepedik fatörzsekre és vastagabb faágakra.

A régió neve a portugál „pântano” (“ártér” vagy “mocsár”) szóból ered.

Nem volt kérdés, majdnem mindig kiszálltam a javítgatásra szoruló fahídaknál, mivel tudtam, hogy fantasztikus látvány tárul majd elém az utamat szegélyező sekély vizeknél. A kis lápok valósággal hemzsegtek a gémektől, kócsagoktól és a magát majdnem mindenhol megmutató vízidisznótól és jacaré-kajmántól.

Becslések szerint a jacaré-kajmán tíz millió példánya él itt.

Dél-amerikai kígyónyakúmadár (anhinga) úszás után széttárt szárnyakkal szárítkozik.

Latin-amerikai utazásaim során rengetegszer jártam állatmegfigyelők paradicsomában, legyen az a Galápagos-szigetek, a Los Guatuzos Nemzeti Park Nicaraguában, a Pacaya Samiria rezervátum Peruban, Amazónia vagy Costa Rica, de ennyire gazdag és kivételesen változatos állatvilággal még soha nem találkoztam. Óriási lelkesedéssel fedeztem fel a mocsaras vidék minden négyzetcentiméterét, gyakran hosszú perceket eltöltve a Pantanal jellegzetes madarainak fürkészésével. Nem lepődtem meg azon, hogy csak késő délután érkeztem meg a Transpantaneira út legvégén található Rio São Lourenço folyóhoz. Itt található az a vendégházakból és néhány halász poros házából álló apró Porto Jofre, mely a népszerű vízi túrák és jaguárlesek kiinduló központja.

Szerrádó íbisszel Porto Jofre apró falujában futok össze.

Talán Peruban mesélt arról egy másik világutazó, hogy ő a Manu Nemzeti Parkban látott pár pillanatra egy jaguárt. Már akkor felcsillant a szemem és bíztam benne, hogy erre nekem is lesz valamikor lehetőségem. A Peru déli részén található jaguárnéző helyre eddig még sohasem jutottam el, de tudtam, hogy a nagymacskák egyedsűrűsége miatt a legnagyobb esély jaguárra a Pantanal vizes vidékén, Porto Jofre folyóin, lesz.

Naplemente Porto Jofre-ban a Rio São Lourenço folyónál.

Önellátásra berendezkedve, a folyóparton kempingeztem. Itt főztem magamnak meleg ételt, majd pár óra alatt bejártam a környéket, ahol csupaszarcú hokkót, jácintkék arát, óriástukánt és bóbitás karakarát fotóztam.

Az erősen veszélyeztetett jácintkék arák egyik utolsó élőhelye a Pantanal.

A bóbitás karakara a solyómalakúak rendjéhez tartozik és Mexikó nemzeti madara.

Másnap kora reggelre adott volt a feladat, szereznem kellett egy motorcsónakot vezetővel, hogy esélyem legyen jaguár után járni. Megérkezésem estéjén helyi halászokkal beszélgettem, de egyedül nekem nagyon drága lett volna csónakot bérelni, így be kellett valahova kérnem magam. Egy szimpatikus brazíliavárosi trióval beszélgettem másnap korán reggel, amikor megjelent Laercio. A Cuiabában megismert vezető gyorsan megérezte a pénz szagát, megpróbálta megragadni a lehetőséget, hogy engem is beszervezzen motorcsónakjába. Tíz perces egyezkedés után megállapodtunk, így a reggeli elfogyasztása után egy olasz párhoz csatlakoztam.

Mindig nagy élmény óriásvidrákkal találkozni.

Délelőtt és délután is több órán keresztül vízen voltunk. A szárazföldi szafarin látott állatvilág után ezúttal egy igen aktív óriásvidra család jelentette a pluszt, mely éppen közvetlenül előttünk játszadozott. Nem kellett sokat várnom arra, hogy néhány méteres távolságból leshessek meg jaguárokat. A nap folyamán összesen négyet láttam. Már az elsőnél felgyorsult a pulzusum, igaz az oroszlán és tigris utáni harmadik legnagyobb macskaféle nem mozdult, csak kényelmesen pihent a bokrok között. A legnagyobb élmény a délutáni első jaguár lett, melyet legalább ötven méteren keresztül követtünk, amikor az impozáns nagymacska lecsúszott a két méter magas partról a vízhez és a folyó mentén sétált.

Ha megjelenik a mocsárvidék csúcsragadozója, a jaguár, akkor összegyűlnek a csónakok, hogy mindenki a nagymacskát fotózza.

Veni, vidi, vici. Sikeres jaguár megfigyelés. Jippijé és hiphipphurrááá!

Azt hiszem, nem tévedek nagyot és most már bátran kijelentem, hogy az Észak-Pantanal a világon az egyik legjobb hely megfigyelni a jaguárt. Élővilág szempontjából pedig nincsen jobb a Pantanal Természetvédelmi Terület mocsárvilágánál egész Latin-Amerikában.

A földrész szívében található Pantanal a latin-amerikai szafarik non-plus-ultrája.

Másnapra újabb autós szafari a mutatvány a Pantanalon keresztülvezető egyetlen úton. Mivel az időm engedi, így ezúttal is megállok minden lehetséges hídnál és bokornál. Megint megtalálom azt a fát, ahol két nappal korábban tucatnyi barátpapagájt fotóztam, most is ott csücsültek és nézelődtek az ágakon. Jól elhúztam a visszautat, így hét óra alatt teljesítettem a Porto Jofre és Poconé közötti szakaszt.

A visszahúzódó árvíz helyén a meder egyből kizöldül.

…aki “Á”–t mond, mondjon “B”–t is.

Mielőtt újabb autós túrával megnézem magamnak a Pantanal déli részét is, vár még rám egy újabb fontos küldetés. Egy nap alatt bejárni a Chapada dos Guimarães fennsíkjának lehető legtöbb nevezetességét…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.