Egyedül vágtam neki a nagy kalandnak a Chapada Diamantina szívében. A tervezett három nap helyett kettő alatt értem át gyalogosan a “Gyémánt-kanyon” túloldalára. Teljesen lenyűgöztek a természet alkotta remekművek, a Vale do Pati impozáns táblahegyei, a magasból alázúduló vízesések és nem utolsósorban a völgyben élő családok vendégszeretete.

Azt már az előző bejegyzésből tudjátok, hogy alkalmi csapatom időközben feladta. Néhány irodánál megpróbáltam új csapatot toborozni a Vale do Pati háromnapos túrájához, de rajtra készen sehol nem vártak. Ugyan mindenhol azzal biztattak, hogy várjak, néhány napon belül összeállhat egy csapat.

Mesés flora

Mint a mesebeli kismalac, gyorsan kijelentettem, hogy nem várok a jótündérre, egyedül vágok neki a nagy kalandnak. Az elmúlt hónapokban rengeteg portugál nyelvű útleíráson rágtam át magam, melyek szerint már másoknak is sikerült egyedül végiggyalogolniuk az 50-60 km-t. Sokan Guinéből indulnak, de mivel Vale do Capãoból is át lehet jutni a Chapada Diamantina másik oldalára, ezért úgy döntöttem, hogy a klasszikus útvonalat választom, szállásomtól egészen Andaraí városáig gyaloglok.

Ez a túra nem igényelt komolyabb előkészületeket, beszereztem a szokásos rapadurát, vettem magamnak reggelire és ebédre valót, és izgatottan vártam a másnap reggeli indulást.

Még előző nap este leszerveztem egy motoros fuvart reggel hat órára a Bomba nevű kiindulóhelyig, mely lényegében a Capão-völgy vége és a Pati-völgy kezdete.

Brazília legszebb völgye a Vale do Pati

Sofőröm várt is rám a megbeszélt helyen, és a reggeli hidegben már repültünk is a völgy legutolsó falujába. Az időjárás viccen kívül zordnak volt mondható, mint általában az ilyen völgyekben reggelenként. Kicsit esőre állt, és eszembe jutott a legutóbbi sikertelen kísérletem, de bíztam benne, hogy ezúttal nem lesz gond, egy akadálymentes túrának nézek elébe.

Első utam a Cascata Angélica vízeséséhez vezetett. Már az első óra is teli volt kihívással, ugyanis a növényzet részben belepte a túraútvonalat. Meglátszik, hogy a csapatok inkább Guinéből vágnak neki a trekkingnek. GPS-szel felszerelkezve nem okozott nehézséget az ide-oda ágazó ösvények közül a helyeset kiválasztani, inkább azzal küzdöttem, hogy a szemerkélő esőben megóvjam a hátizsákot a nedvességtől.

A fennsíkon végre rábukkantama Gerais do Vieira gyönyörű gyalogútjára, nagyon élveztem a természetet, a csendet és a fantasztikus növényvilágot. 15 km várt rám első tervezett szállásomig, az úgynevezett Igrejinháig.

Zord fennsíkon útban a Pati-kilátó felé

A Pati-völgyben ugyanis nincsenek szállodák vagy hotelek, az itt élő 11 család egyfajta “falusi szálláshelyet” üzemeltet, vagyis saját lakóházaiknál adnak szállást a túrázóknak. Ezeket a házakat csak gyalogosan, illetve szamár- vagy lóháton lehet megközelíteni, nincsenek igazi utak, ezért nincsen autó és kerékpár sem.

Az időjárás továbbra is nagyon zord, az eső szemerkél, és bár a látótávolság mindössze 10-15 méter, érzem, hogy mégis jól haladok, jól sikerült az alkalmi ismerősökkel a felkészülés, simán mászom meg a dombokat és jutok előre. Az egyik kereszteződésnél két helyi erővel találkozom, akik hátizsákban szállítanak zöldséget egy közeli farmra, biztatnak, hogy már csak három óra járás a kilátó.

Másfél óra menetelés után – közben meg is reggeliztem – találkozom az első szembe jövő csoporttal, egy szimpatikus brazíliavárosi párral és vezetőjükkel. Nekik is jól esik a kis pihenő, gyorsan kibeszélünk pár közös túraélményt, meg is lepődök, hogy 50 éves koruk ellenére folyamatosan hátizsákolnak. Rövidesen jó utat kívánunk egymásnak, és mindenki megy tovább.

Amazon-trogon pózól a fényképnek

Az ereszkedés könnyen megy, a völgyben könnyen megtalálom az ösvényt és már délben megérkezem a hangulatos Igrejinhához. Utóbbi templomocskát jelent, és tényleg van is egy kis fehér épület, ami Vale do Pati egykor 2000 fős lakosságát szolgálta ilyen módon.

Először pihenek hosszabban, ez alatt a fél óra alatt beülök a helyi “étterembe” és rendelek egy açaít. Mivel túl korán érkeztem a szállásra, úgy döntöttem, hogy továbbmegyek, egészen Seu Wilson házáig, ami kb. három órányira található.

Rövid sétát követően máris eszméletlen szép helyre bukkanok az erdő felé menet: egy kisebb vízesés várt rám természetes medencéjével. Szívesen bele is vetném magam a vízbe, de továbbra is csöpörög az eső, inkább továbbmegyek a 30 méter magas Cachoeira do Funilig.

Itt már nincsen rendes ösvény, részben a folyómederben haladok kövekről kövekre ugrálva. Közben figyelem, melyik irányból kínálkozik ösvény. Igazi kihívás, mely kimondottan jó fizikai állóképességet igényel. Ha elszalasztanám az ösvényt, akkor maradnom kell a mederben, ahol egy idő után nincs tovább. Szerencsére még Lençóisban jól felkészültem, amikor hasonló módon kellett haladnom a Sossego-vízesés felé.

A Cachoeira do Funil lépcsős zuhatagja

Nem mondhatom, hogy könnyű az út, gyakran a vízbe is bele kell lépnem, az átnedvesedett cipő és az eső miatt kicsit csúszkálok, úgy nézhetek ki, mintha először próbálkoznék a műkorcsolyával a tesco karácsonyi korcsolyapályáján. Szerencsére gyorsan véget ér a folyómedres szakasz, és az út további részét már biztonságos erdei ösvényen tehetem meg, mielőtt leereszkedek a völgy egyik legrégebbi lakójának kunyhójához.

Seu Wilson a Pati-völgyben született és nőtt fel, gyerekként még megérte, amikor a völgy 400 családnak, közel 2000 embernek adott otthont. A kávéültetvények korában működött itt iskola, templom és városháza is.

Tekintélyt parancsoló táblahegy

Az ültetvények korábbi kávészállítási útvonalait manapság már turistaösvényként hasznosítják. A “Gyémánt-kanyon” lakóházai kivétel nélkül napenergiával “működnek”, ez elég ahhoz, hogy feltöltse a telefonokat és a gépek akkumulátorát. A háztartási gépek, az élemiszer és a gáztartályok ma is lovak hátán érkeznek a völgybe. A víz a legtöbb zuhanyzóban hideg, de egyes házak melegvizes zuhanyt is kínálnak (ahol a meleg vizet szintén a Nap ereje állítja elő a kitett helyekre szerelt csövekben).

Az Andaraíba tartó út közel 40%-át teljesítettem eddig, így elgondolkozom azon, hogy másnap egyben legyaloglom a hátralévő szakaszt, és estére érkezem a célállomásra. De későbbre halasztom az agyalást, először pihenek egyet. Gyorsan kapok is szobát és megrendelem a vacsorát és a másnapi reggelit is.

Közben befut két másik brazil csoport is, félig megtöltjük Seu Wilson szállását. Kicsit aggódva nézek a vacsora elé, mert rendeléskor elfelejtem megadni vegetáriánus igényeimet, de meglepődök, a háziak ugyanis változatos, svédasztalos vacsorát varázsolnak. A pazar vacsora után egyszerre lefekszem, másnap hosszú út vár rám. Elalvás előtt még kinézem a térképen, hogy vészhelyzet esetén kinél tudnék másnap megaludni, de közben határozott célommá vált, hogy estére újra elérjem a civilizációt.

Reggel hétkor pompás reggeli fogad, a sokcsillagos szállodák vendégei megirigyelhetnék azt, amit a vendéglátó család feltálal nekünk. Házi kenyér, tápióka, rántotta, friss sajtok, gyümölcsök, frissen préselt gyümölcslevek, sütemények adnak energiát a tervezett hosszú meneteléshez.

Minden órában legalább egy ilyen vízesést fotózok

Az időjárás továbbra sem kedvez, az ég borult, ezért kihagyom a Morro do Castelo barlangját és kilátóját, három óra gyaloglást spórolok meg azzal, hogy inkább a Prefeitura, azaz a régi városháza felé veszem az irányt. Szerencsémre pár óra gyaloglás után végre kisüt a nap és hirtelen minden szépségét megmutatja az eddig szemérmes Vale do Pati. Úgy látszik, összemelegedtünk. Impozáns táblahegyek és sziklaszirtek mindkét oldalon, most érzem csak igazán, mit vesztettem előző nap a rossz idő miatt. A Pousada de Joiáig tartó gyaloglás alatt megállapítom, hogy a Vale do Pati az egyik legszebb hely Brazíliában. Nincs olyan fénykép, amely megmutatná azt, amit látok és érzek ebben az elvarázsolt völgyben: azt hiszem, a nehéz kezdet után ez egy élethosszig tartó kaland lesz, ugyanúgy megszédített, mint a Lençóis Maranhenses homoksivataga, ha éppen mások is az adottságai.

Seu Joia házától kisebb kaptató vár rám az egyik táblahegy tetejére, szerencsére az ösvény nem meredek, így lassan, de gond nélkül tudok előre haladni. Sokszor megállok és bámulom a völgyet, a szép időnek köszönhetően gyönyörű kilátás a jutalmam.

Masszív sziklaszirtek amerre a szem ellát

Az utolsó két órát egy kiszáradt folyó medrében teszem meg, míg végre megpillantom Andaraí városát. Hosszú, köves ösvényen érem be a hangulatos kisvárosba. Gyorsan megtalálom a szállást, és egy nagy adag jól megérdemelt açaí után azonnal lepihenek. Biztosan napokig fogom nyögni a rövidke hét alatt legyalogolt több mint 100 kilométert.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.