A megszokott turistás programok helyett nagy dologra szántam el magam: négy nap alatt gyalogosan szeltem át a brazil Szaharát, a Lençóis Maranheses nemzeti parkot, gyakran 35-40 fokos melegben. Napokkal utána is fájt mindenem, de imádtam minden percét és bármikor újra nekivágnék az expedíciónak.

A brazilok annyira szeretik az ünnepnapokat, hogy az országos jelentőségűek mellett az államok olykor egy-egy sajátot is beiktatnak.

Napkrém nélkül el se indulj a homoksivatagba

Ìgy volt aznap is, amikor Parnaíbából Barreirinhasba készültem, Piauíban állami ünnep lévén csak délután indult busz, ami félútig vitt volna. Ismét házijaim húztak ki a csávából, fél órán belül már BlaBla autóban ültem Tutóia felé. A másfél órás út után átszállást követően következett egy újabb, közel két órás zötykölődés földúton, ezúttal egy pick-up tetején. Jópofa ezekkel a szafarikra kitalált járgányokkal utazni, főleg nemzeti parkokon belül, de a főúton, amikor a pick-up eléri a 40-50 km-es sebességet, már nem annyira mókás. Képtelenség az út közelében található Pequenos Lençóis (Kis-Lençóis) izgalmas homokdűnéit fotózni, vagy egyáltalán megnézni, miközben süvít a szél, a szemüveg pedig hozzátapad az arcomhoz.

De túléltem a megpróbáltatásokat, és Barreirinhasba érve egyből meg is kerestem ismerőseimet, hogy lefoglaljak a hétvégére egy három napos gyalogtúrát a Lençóis Maranhenses nemzeti parkba.

Kiszáradt lagúna

2015 december végén már jártam itt, de mivel akkor a lagúnák nagy része száraz volt, sajnos nem találtam társat az egyébként komoly kihívást jelentő, három-négy napos expedícióra. Nagyon megörültem, hogy ezúttal összejött egy kis csapat.

Embert próbáló feladat a homoksivatag forróságában négy nap alatt valamivel több mint 60 kilométert gyalogolni. Nagyjából sejtettem is, hogy mi vár rám, de azt nem tudtam, hogyan fog a szervezetem a melegre és a homokra reagálni. Korábbi útjaim alatt számos magas hegycsúcsot megmásztam, de homoksivatagban eddig még nem töltöttem fél napnál többet.

Szürreális tó a sivatag közepén

A nemzeti park homokdűnés területeinek létrejötte két brazil folyónak, a Rio Preguiçasnak és a Rio Parnaíbanak köszönhető. Ez a két folyó a szárazföldről szállítja a homokot a tengerbe, amit az áramlatok Maranhão hetven km hosszú partjára sodornak. Száraz évszakban a szél akár 50 km-re is visszafújja a homokot a szárazföld belsejébe, néhol ötven méter magas dűnéket is létrehozva, amelyek folyamatosan vándorolnak, előfordul, hogy évente 20 métert is megtesznek. A dűnék között viszont megmarad a víz, így alakulnak ki a gyönyörű, szürreálisan kék és zöld színben játszó lagúnák.

A végtelen, fehér dűnék és a köztük elterülő, kékeszölden tündöklő lagúnák látványa több filmrendezőt is megihletett, itt forgatták többek között a 2005-ös Casa de Areia (A homok börtönében) című brazil filmet.

Kristálytiszta lagúna

Barreirinhas városa az 1981-ben alapított Lençóis Maranhenses nemzeti park túráinak kiindulópontja. A legtöbb turista ide érkezik és innen is indul a csodálatos természetvédelmi terület megismerésére, az esetek többségében a Lagua Azulig pick-uppal, vagy hajóval Caburén keresztül Atinsig, több megállóval.

Az első, jobban mondva nulladik napon napon nekem is Atinsig kellett eljutnom, megérdeklődtem, hogy a pick-up a szokott helyről és időben, vagyis tízkor indul. Mivel legutóbb indulás előtt háromnegyed órával is alig fértem fel, most már rutinosan, reggeli után fogtam a kis hátizsákomat, és fél kilenckor lefoglaltam a helyem. Csak két óra múlva, fél 11-kor sikerült elindulnunk, mivel sofőrünk a szállítmány bepakolásával volt elfoglalva. Ilyenkor mindenki szállíttat valamit, legyen az műanyag cső, ajtó, 20 kilós liszteszsák, hétvégi nagybevásárlás, zsák hagyma, mindennek fel kell férnie. A logisztikai bravúr után közel két órát utaztunk a parkon belül, Barreirinhas határában komp vitte át a Rio Preguiçán a megbuggyantott járművet.

Telepakolt pick-up Atins felé

Túravezetőmmel, Cleitonnal aznap késő estére beszéltünk meg találkozót Canto de Atinsban, Antonio éttermében és szállóján. Canto kb. 6-7 km-re van gyalogosan Atinstól, így a túra már itt kezdetét is vette. Csak alap dolgokat: napkrémet, váltóruhát, kamerát, telefont és rapadurát, nyers nádcukrot vittem magammal. Utóbbi egy ásványi anyagokban gazdag, tömény édesítőszer, kellemes, enyhén karamelles ízzel. Jeriben már kipróbáltam, jó energiapótlónak bizonyult, tudtam, hogy szükségem lesz rá a négy napos sivatagi gyaloglás alatt.

Jóval napnyugta előtt értem be Canto de Atinsba még úgy is, hogy a tengerparti gyalogút közben meg-megálltam fürdeni. Így egy zuhany és rövid ejtőzést követően szép naplementében reménykedve egyedüliként másztam meg a hétvégére szánt sok száz dűne egyikét.

Végtelen, fehér homokdűnék

A négy napos túra alatt az éjszakai alvás függőágyakban történik, különálló nagy helyiségben vannak felfüggesztve a függőágyak, így volt ez Canto de Atinsban is. Cleitonnal abban állapodtunk meg, hogy másnap hajnali háromkor kelünk és négy órakor indulunk. Kicsivel négy után neki is vágtunk a 23 kilométeres napi penzumnak. Ekkor még a são pauloi Jennifer nélkül sétáltunk, aki ugyan még az éjszaka befutott egy külön transzferral, de csak 4-5 kilométer után csatlakozott hozzánk. Az első 13 kilométert a tengerpart mentén tettük meg, a táj nem volt különösebben izgalmas, de többször találtunk a szél által idefújt szemetet.

Vegetáció kiszáradóban lévő lagúnánál

A csapadékos évszakban itt dolgozó halászok házait elhagyva nyugatnak fordultunk, hogy a homokdűnéken keresztül érjük el aznapi célállomásunkat, Baixa Grandét.

Ahogy beértünk a homoksivatagba, egyszerre izgalmasabb lett a táj, lábunkról lekerült a strandpapucs, és beizzítottuk a fényképezőgépeket is. Szerencsére végig hátszelünk volt, ez segítette az előrehaladást. A táj különlegessége vissza nem adható – az ember valahogy ilyennek képzeli el a Hold felszínét -, hasonlóan izgalmas, mint a Salar de Uyuni sósivataga, vagy a chilei San Pedro de Atacama, csak nem annyira turistás.

Lakhelyem a Baixa Grande óazis

A lagúnák kialakulása részben esőfüggő, ezért néhol térdig érő vízben, másutt kiszáradt mederben kellett a következő homokdűnéig gyalogolni. Rengeteget másztunk, mindig izgalmas volt egy újabb dűne tetejére feljutni, és rácsodálkozni, mi vár ránk a következő 15-30 percben. Baixa Grande-hoz közeledve egyre gyakoribbak lettek a csodálatos, kék és zöld színekben pompázó lagúnák. Szerencsénkre – október lévén – többségükben még bőven volt víz, így hidratálás végett többször megálltunk fürdeni.

Tökéletes ellátás a semmi közepén

Baixa Grande-ban mindössze négy család él, részben turizmusból, részben pedig halászatból élnek. Azt gondolná az idelátogató, hogy a házak egymás mellett találhatóak, pedig nem, a szomszédokhoz gyakran egy órát kell gyalogolni. Fél 12 körül futottunk be, a szállásadók nagyon kedvesen fogadtak bennünket, amíg lezuhanyoztunk és kicsit megpihentünk függőágyainkban, el is készült az ebéd. A délután a pihenésé volt, de este Jenniferrel megmásztunk még pár homokdűnét a naplemente miatt.

Ùtitársam már másodízben járt itt, anyukájával idén augusztusban szelték át a homoksivatagot. Annyira megtetszett neki, hogy pár napos szabadságát újra a Lençóis Maranhenses nemzeti parkban akarta tölteni, és természetesen az expedíció minden másodpercét imádta ő is.

Mi történik akkor, ha egy brazil kezébe kerül a fényképezőgép!?

Mivel másnap “csak” kilenc kilométert kellett gyalogolnunk – Cleiton elmondása szerint a homoksivatag legszebb része vár ránk, tele meseszép lagúnákkal – , lazítós, fürdős programot terveztünk, ezért nem kellett olyan korán kelni, hat óra után kényelmesen megreggeliztünk.

Vezetőnknek igaza volt, nyolc óra tájban megpillantottuk azt, amit korábban csak fényképekről, videókról vagy nagy utazási irodák, magazinok légifelvételeiről ismertünk. Vakítóan fehér homokdűnék százai követik itt egymást, közöttük számtalan kisebb-nagyobb édesvízű türkizkék lagúna, melyek a világon valószínűleg egyedülálló vizuális élményt nyújtanak.

Rengeteg fotót lőttünk, hatalmas fürdőzésekkel vettük birtokba a dűnék között megbúvó kristálytiszta tavakat. Dél körül értünk a Queimada dos Britos nevezetű oázishoz, ahol a semmi közepén 14 család él, tele élettel és gazdag múlttal.

Egyedülálló vizuális látvány (nem az én hátam) 😀

Zuhanyzó híján a szállásunk előtti folyóban mostuk le magunkról az “út porát”, ipari mennyiségű homokot. Az ugyancsak függőágyban töltött éjszaka után ismét korán keltünk, ezúttal már hajnali kettőkor riadót fújt Cleiton, hogy egy kiadós rántotta, tápióka után nekivágjunk az utolsó, 22 km-es szakasznak. Mindannyiunkon érezhető volt a fáradtság, a sötétben alig beszéltünk egymással, igazából csak a nap előbukkanása után ébredtünk fel rendesen.

Hosszú gyaloglás vette kezdetét, szerencsére lagúnákból az utolsó szakaszon sem volt hiány, a természet megint meseszép arcát mutatta. Közel hat órás menetelés után értük el a Lagoa da Andorinha–t. Itt már találkoztunk más turistákkal is, hiszen ez a lagúna Santo Amaro városának legfontosabb látnivalója, naponta többször érkeznek ide látogatók, hogy kiélvezzék a dűnék szépségét és a kristálytiszta vizet. Ìgy tett Jennifer is, aki maradt még fürdőzni, míg én Cleitonnal nekivágtam az utolsó másfél órának. A kiszáradt Lagoa de Gaivotánál még sirálytojást is találtunk, majd rövid szünet után folytattuk a menetelést egészen Santo Amaróig.

A legrövidebb út lagúnákon keresztül vezet

Délután fáradtan, de mégis feltöltődve indultam tovább Maranhão állam fővárosába, São Luisba, ahol biztosan több napra lesz majd szükségem, hogy kipihenjem a homoksivatag megpróbáltatásait, és feldolgozzam a különleges túra élményeit.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.