Rio de Janeirótól brazil viszonylatban karnyújtásnyira fekszik Ilha Grande izgalmas szigete, amely valamivel több mint száz tengerparttal büszkélkedhet. Mindegyiket lehetetlen bejárni, de a legfontosabbakat hajóval vagy túrázva akár néhány nap alatt is megtekinthetjük. A sziget napfényes, de múltja annál sötétebb: először kalóztanya, egyben a rabszolga-kereskedelem központja volt, aztán leprásokat száműztek ide, majd évtizedeken át börtönként működött.

Mivel cseppet sem rajongok a turistabuszos transzferekért, így egyedül vágtam neki az Ilha Grande-ba tartó útnak. A már ismert buszpályaudvarhoz, a Rodoviária Novo Rio-hoz közvetlen járattal jutottam el copacabanai szállásomról.

Vila do Abraão, a hangulatos település

Egy órán belül kaptam csatlakozást, mely Rio de Janeiro-tól délre, Angra dos Reis városába tartott. Angra-ból naponta csak egy komp közlekedik Ilha Grande szigetére, az is délután. Mivel tudtam, hogy ezt nem fogom elérni, a kis halászfaluba, Conceição de Jacareí-be váltottam jegyet. Utóbbi egy átlagos tengerparti falu, egyetlen különlegessége, hogy innen a legkönnyebben elérhető a brazilok és sok külföldi turista kedvence, Ilha Grande-t.

Három órás utazást követően többedmagaddal szálltam le a buszról, melyet az egyik utazási iroda alkalmazottja várt, abban bízva, hogy majd nála váltjuk meg jegyeinket a továbbutazásra. Kevésbé rutinos útitársaim követték is a hölgyet, én viszont megcéloztam a kikötőt és az első adódó csónakkal délután öt órakor el is értem a szigetet.

Hiába járom már évek óta Brazíliát, Ilha Grande-n korábban még sosem fordultam meg. A Rio de Janeirohoz és São Paulohoz való közelsége miatt úgy gondoltam, hogy ide bármikor eljöhetek különösebb rákészülés nélkül. Tudtam azt is, hogy a hátizsákosok nagy kedvence a hely, ezért is ódzkodtam tőle egy kicsit, úgy voltam vele, utolsó brazil heteimben nincs szükségem újabb hippiparadicsomra. Szerencsére félelmem teljesen alaptalannak bizonyult, az itt töltött napok alatt bejártam és nagyon meg is kedveltem a szigetet.

Trópusi esőerdőn keresztül a Praia Lopes Mendes felé

Szállásomra időben érkeztem, a női kézilabda-világbajnokság egyik brazil csoportmérkőzését éppen akkor kezdte el közvetíteni a tv. A válogatott csapat nagy részével korábban együtt dolgoztam, így érthető volt csalódásom, amikor a közös helységbe érve azt láttam, hogy két német srác éppen a Liverpool focimeccsét nézi. Szerencsére nem kellett hosszan győzködnöm őket, mikor kiderült, hogy a vb saját országukban zajlik, örömmel adták át a távirányítót.

A meccs közben gyorsan megbeszéltük, hogy ki, honnan és miért utazik. Ők is aznap érkeztek a szigetre, így megegyeztünk, hogy másnap együtt nézzük meg Ilha Grande egyik talán leghíresebb partját, a Lopes Mendes strandot.

Lopes Mendes strandja

Az autómentes szigeten egyszerű a közlekedés, vagy kényelmesen hajóra szállunk, vagy gyaloglunk a Mata Atlântica esőerdőjében. A 13 kiépített gyalogút miatt is a dzsungelben való túrázást választottuk. Új útitársaimnak beavatással ért fel az első közös nap, korábban ugyanis még nem jártak trópusi esőerdőben.

Cukiság útközben 1

A 29 km hosszú és közel 12 km széles sziget Brazília harmadik legnagyobb szigetének számít, a Tamoios természetvédelmi terület része, egynegyede nemzeti park. 1994-ben nyitották meg a turisták számára, így a Mata Atlântica esőerdője, mely Ilha Grande közel 15%-át teszi ki, részben érintetlen terület.

A sziget központjának számító kisvárosban, Vila do Abraão-ban összesen mintegy 3000-en élnek, nem sokkal több a 193 m2-es sziget összlakossága sem. Ilha Grande-n gyakorlatilag semmi nincs a szigetet beborító esőerdőn és a kristálytiszta óceán partján lévő strandokon kívül, ahol akár méterekre is leláthatunk a vízben.

Èlveztük is a kellemes gyaloglást a védett esőerdőben, alkalmi útitársaim mezítláb, én a megszokott strandpapucsban indultam útnak. Néhány helyen nehezebb, emelkedős, állat- és növényvilágban azonban lenyűgözően gazdag terepen értük el a meseszép trópusi partszakaszokat. A három órás túra során folyamatosan váltogatta egymást a vakítóan fehér homokú strand és a dús, sokszínű esőerdő.

Praia de Pouso

A magas páratartalom ellenére szépen haladtunk, élvezve a természet minden szépségét, azonban a Pouso strandra érve kisebb baleset érte egyik útitársamat. A vízben lévő sziklákon haladva Paul elcsúszott és egy kagyló felsebezte a talpát. Komolyan vérzett, nyilván nagyon fájdalmas is volt, így gyorsan megoldást kellett találnunk, hogy folytathassuk túránkat.

Szerencsére a strandon több étterem is nyitva volt. Az egyikben rögtön kaptunk is elsősegélyt, a tulajdonos felesége gyorsan előkerítette a fertőtlenítőszert és a sebtapaszt. Én a strandpapucsomat ajánlottam fel, és a kis intermezzo után folytathattuk is utunkat.

Krokodilveszély!

Mintegy három órás gyaloglás után értük el a helyiek által egekbe magasztalt Lopes Mendes strandot. Kellemesen széles öblű, finom szemcsés homokú a hosszú part, engem mégsem vett le a lábamról. Ami megfogott benne, és ebben rejlik Ilha Grande egyedisége is, az a széles, nyílt öböl. A természet bámulatos dolgokra képes.

A srácok megmásztak egy sziklát, majd közösen végiggyalogoltunk a hosszú strandszakaszon, melynek végén bőgőmajmok hangjára lettünk figyelmesek. Hiába vártunk, a hangok valahonnan a köderdő mélyéről jöttek, így egy hátsó kerülőúton elindultunk hazafelé.

A jákafa gyümölcse, a dzsekkfrút

Ùj terepen haladtunk, mely tele volt jákafákkal. Hiába ebédeltünk, a finom gyümölcsnek mindig akad még hely a gyomrunkban. Korábban már ettem dzsekkfrútot, kifejezetten ízlett, így nekiálltam megvizsgálni, melyik gyümölcs lehet érett. Gyorsan találtam egy közel tíz kilós példányt, melyet leakasztottam a fáról.

Cukiság útközben 2

A jákafa érdekessége, hogy termése a legnagyobb fán termő gyümölcs a Földön. Ìze édes, a banán, őszibarack, mangó, ananász keverékéhez saját aromaanyag is társul. Egy sziklaszirten megállva, Paul késével felszeleteltük az érett példányt. Nem tudtuk, de középen és a gyümölcsrózsák között nagyon ragacsos, tejfehér, rágógumiszerű anyag van. Meg is gyűlt vele a bajunk, ujjaink, kezünk, szánk összeragadt, hiába próbáltuk lemosni, nem sikerült. Jakob javaslatára homokkal, majd újra vízzel dörzsöltük, ez éppen annyit segített, hogy ne érezzük magunkat kellemetlenül a visszaúton.

Másnapra Paul pihenőt rendelt el magának a sérült talpa miatt, így Jakobbal ketten indultunk neki a sziget közepén található Pico de Papagaio 982 méteres csúcsának. Nem ez a sziget legmagasabb pontja, az a Pico da Pedra d´Água 1035 méteren, de a Papagaio a legmagasabb megmászható.

Irány a csúcs!

A túra megint csak Vila do Abraão-ból indult, az út elsőként a Dois Rios felé vezető ösvényre vezetett, majd árnyékos erdőn át vitt fel egészen a panorámás csúcsra. Elég magas a szintkülönbség, de mindketten jó kondícióban voltunk, így egyedül az indulástól folyamatosan szakadó eső zavarhatott volna minket, de bírtuk, ahogy Jakob gyakran mondta is útközben, milyen lenne egy igazi esőerdő eső nélkül!?

Esőerdő esőben

A kétórás út során a rossz idő miatt nem is találkoztunk senkivel, csak beiijedt brazil turistákkal, akik visszafordultak félútról. Az ösvény sáros volt, néhol kavicsos, gyökerek, keresztbeálló fatörzsek jelentettek akadályt, de jól haladtunk a sűrű ködben és gond nélkül értük el a hegycsúcsot.

Az eső közben elállt, így viszonylag szép időben piknikeztünk és gyönyörködtünk a még kissé ködös, felhős panorámában. Tudtuk, hogy nem fog egyhamar kitisztulni az ég, így örültünk minden olyan lehetőségnek, amikor kicsit felszakadtak a felhők és megörökíthettük csúcsmászásunkat.

A Pico de Papagaio csúcsán

A csúcs közelében teljesen érintetlen a Mata Atlântica, a növényzet szinte egybefüggő, lefelé menet egyszer, rövid időre el is tévedtünk. Kisebb fejtörés után aztán megtaláltuk a helyes ösvényt és már eső nélkül haladtunk hazafelé.

A német fiúk egy napot hosszabbítottak a szálláson, így ismét Jakob társaságában vágtam neki a harmadik túrának is. A Cachoeira da Feiticeira (magyarul Boszorkány-vízesés) 15 méter magas természetes vízesését néztük ki magunknak. Ez a gyönyörű vízesés a falutól másfél órára, az esőerdő mélyén található. A kirándulás a hangulatos, táblákkal jól jelzett ösvénynek köszönhetően meglehetősen könnyű, és óriási jutalom vár célbaéréskor: frissítő zuhany a Boszorkány-vízesés alatt és kellemes fürdő a vízesés által kialakított természetes medencében.

Cachoeira da Feiticeira

A túra másik nagy vonzereje abban rejlik, hogy a Cachoeira da Feiticeira elágazásától folytathatjuk az utat a hasonló nevű strandig, mely varázslatos kis tengerparti szakasz húsz-harminc méteres homokstranddal.

Jakobbal szerettünk volna továbbmenni a Saco do Ceu nevű strandig, de mint kiderült, az utat benőtte a dzsungel, ezért elindultunk visszafelé a szállásunk irányába, mert emlékeztünk egy táblára, amely a Ruínas do Lazareto romjaihoz vezető ösvényt jelölte. Ekkor még nem sejtettük, hogy feltárul előttünk a sziget sötét múltja.

A 18. században a sziget volt a rabszolgakereskedelem egyik fő központja. A rabszolga-felszabadítási törvény 1888-as kihirdetéséig Ilha Grande Palmas és Dois Rios strandjaira érkeztek a rabszolga-szállító hajók. Innen értékesítették tovább a kiválasztott rabszolgákat a különbözö farmokra és cukornádültetvényekre.

A brazil Alcatraz, a Lazareto régi börtönsora

A Lazareto 1871-ben épült karanténállomásként, hogy az Európából Brazíliába érkező kolerás betegeket fogadja és megakadályozza a járvány terjedését, mely a 1860-as évek végén, 1870-es évek elején pusztított Európában. Egészen 1913-ig működött ebben a funkcióban, amikor is megszüntették.

Az 1932-es alkotmányos forradalom kirobbanásakor Getúlio Vargas elnök újra megnyitotta a Lazaretót, amely onnantól börtönként működött az új büntetés-végrehajtási intézet megépüléséig. Akkor a Lazaretóban lévő foglyokat áthelyezték Dois Riosba, és a későbbiekben itt tartották fogva Brazília legveszélyesebb bűnözőit. 1954-ben az akkori kormányzó, Carlos Lacerda ágyúlövésekkel rombolta le a régi börtönt. Mára már csak a föld alatti részek romjai maradtak meg, néhány oszlop és a régi híd egyes elemei, melyet annak idején börtöncellákká alakítottak át.

Pico de Papagaio a Praia de Crena strandról

A börtönlátogatással véget is ért tartózkodásom az Ilha Granden. Nagyon tetszett a idillikus strandok és az érintetlen esőerdőben való túrázások egyvelege távol a nagyváros zajától. Paul és Jakob este úgy döntöttek, hogy csatlakoznak hozzám, reggel együtt vesszük a kikötő felé az irányt, Paraty következik.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.