Canoa Quebrádát elhagyva Èszak-kelet Brazília egyik legsajátosabb vidéke, a homokdűnék között fekvő Jericoacoara felé vettem az irányt. Közvetlen busszal – mintegy két és fél órás utazás után – érkeztem Fortalézába, és mivel már késő délutánra járt, úgy döntöttem, hogy a 3,5 milliós metropoliszban töltöm az éjszakát és csak másnap indulok tovább a helyiek által Jerinek becézett, elszigetelt nemzeti parkja és érintetlen álomstrandjai miatt is népszerű kisvárosba.

A szállásomon szembesültem a ténnyel, hogy másnap Brazíliában ünnepnap lesz, a hosszú hétvége miatt rengetegen fognak utazni, így a busztársaság (Fretcar) honlapján gyorsan megvettem az utolsó öt jegy egyikét. Az ilyen ritkaságszámba megy Latin-Amerikában, nem mindennapos, hogy az utazó az interneten, elővételben, hitelkártyával jegyet vásárolhat. Szerencsére ez alól – az esetek többségében – Brazília pozitív kivétel.

Romantikus belelovaglás a naplementébe

Jeribe egyáltalán nem könnyű eljutni, a nemzeti park tele van homokdűnékkel és mocsarakkal, a turisták nagy kedvence csak összkerékmeghajtású járművekkel közelíthető meg.

Közel hat órás utazás után este hétre értem Jijoca de Jericoacoarába, abba a kisvárosba, ahonnan a pick up-ok a turistákat Jeribe szállítják. A naplementét így még a buszból nézhettem meg, sajátos látvány volt, ahogy a napkorong először pálmaerdők, majd a Cearára jellemző szélturbinák között hagyta el a horizontot.

Mindennapi közlekedési eszközök, a buggy és a pick-up

2017. szeptember 21. óta külön turisztikai adót kell fizetniük az idelátogatóknak, melynek összege valamivel több, mint napi 400 forint. Gyorsan befizettem a helyi irodában, de már közben azon agyaltam, hogy tudnék ilyen későn a lehető leggyorsabban Jeribe jutni. A turisták nagy része ilyenkor már valamelyik hangulatos étteremben vacsorázik vagy az esti koktélját fogyasztja, ezért, mivel társra nem akadtam a buszon, egyedül néztem fuvar után.

Mint gyakran, most is mellém szegődött a szerencse, a hosszú hétvégének is vannak előnyei. Egy nagyobb család privát transzferrel tartott Ceará turistaközpontjába, hogy ott töltsék az ünnepet. Gyorsan megalkudtam a sofőrrel, nem bánta, hogy így késő este megkeresi a másnapi ebédrevalót. Újabb egy órás, homokdűnéken és dombokon való zötykölődés után a tavalyelőtt megismert városközpontban találtam magam.

Homokdűnék, ameddig a szem ellát

Gondolom, már senki nem lepődik meg azon, ha azt írom: az egykori idilli kis halászfalut az 1970-es években gyönyörű dűnéi, az itteni nyugalom és béke okán hátizsákosok “fedezték fel” maguknak. Mára kisvárossá nőtte ki magát, aszfaltozott út híján azonban csak vízen vagy összkerékmeghajtású járművel érhető el, ennek köszönhetően megmaradt a békés nyugalom, és a hangulatos homokos sétányok.

A közelmúltig tehát Jeri csak egy halászfalu volt a sok közül, melynek vajmi kevés kapcsolódási pontja volt a modern élettel. A villamos energiát az uruguayi Cabo Polonióhoz hasonlóan dízelmotorok, a közvilágítást pedig csak a hold és a csillagok szolgáltatták. Miután az amerikai The Washington Post egy alkalommal a falut a világ legszebb strandjai között említette, egy csapásra népszerű célponttá vált, beindult a turizmus.

Jericoacoarát és környékét 1984-ben nyilvánították környezetvédelmi területté, 2002-től nemzeti park. Ennek köszönhetően számos idegenforgalmi korlátozást vezettek be a terület természeti állapotának, érintetlen szépségének megőrzése érdekében. Persze a nagyvárosoktól való távolság és a korlátozott úthasználat mind hozzájárultak ahhoz, hogy a strand és a település megtarthatta viszonylagos elszigeteltségét.

A villamos távvezeték ugyan 1998-ban megérkezett Jeribe, és ma már egy forró zuhanyfürdő és a légkondicionáló sem luxus, az utcai közvilágítást a helyi rendeletek továbbra is tiltják, holdfénynél kell hazabotorkálnunk, ha a kelleténél több koktélt fogyasztottunk a tengerparti bárok valamelyikében. Mindez olyan különleges hangulatot ad Jerinek, mely szavakkal le nem írható, ide el kell jönni és megélni mindezt.

A kopár vegetációban nincsen könnyű dolga az állatoknak

Jeri környéke vegetációban szegény, ritkás fűvel és sivatagi bozóttal borított területek és méteres homokdűnék veszik körül, de pont ezért dzsipes vagy gyalogos felfedezésre ideális terep. Elsőként ez utóbbit választottam. 2015-ben már megmásztam a közeli dombot, ahonnan mesés kilátás nyílik a világítótoronyból Jerire és környékre, ezért most egy másik helyi nevezetességet, a Pedra Furada természetes sziklaívét szerettem volna megnézni.

Az erős szembeszél miatt azonban gyorsan visszafordultam és inkább a naplementés homokdűne (Duna do Pôr-do-Sol) felé vettem az irányt, melyet megmászva, a dűnék látszólagos egyhangúsága ellenére kedvet kaptam újabb homokmezők felfedezésére.

Koktélárusok útban a naplementés homokdűnére

Nem messze innen egy kisebb pálmaligetre bukkantam, ahol vaddisznókkal és a sivár homokmezőn eledel után kutató szamarakkal futottam össze, majd egy újabb magas dűnére felmászva megcsodálhattam az egész, elképesztően gyönyörű nemzeti parkot, a kopár tájat és a hosszan elnyúló strandot. Viharos, már-már orkán erejű szél parancsolt le a dűnéről, de nem véglegesen. Késő délután a falu nagy része – köztük én is – elzarándokolt a domb tetejére, hogy innen nézze meg a varázslatos naplementét.

Amióta Jeribe járok, a naplemente kihagyhatatlan részévé vált a délutáni programomnak, de sokan mások is így gondolják ezt. Már-már olyan, mint egy szertartás, szavakkal vissza nem adható a látvány, az ég játéka. Ehhez hasonlót korábban csak a nicaraguai San Carlosban éltem meg, igaz, ott nem egy homokdűne tetején.

Másnapra a hostelben megismert nagy utazó, a santosi Marcio javaslatára a két környékbeli, szürreálisan kék és zöld színű tó, a Lagoa Azul és a Lagoa do Paraíso “meglátogatását” terveztük. A dűnék között található édesvízű tavak a nemzeti park kedvelt látnivalói, nemcsak különleges színük miatt, hanem földtani sajátosságaik, a tavak alatt húzódó agyagrétegek miatt is, melyek megakadályozzák kiszáradásukat.

A nemzeti park egyik különlegessége, a Lagoa Azul

A pick-up időben érkezett, középkorú, ámde nagyon vidám belémi társaság csatlakozott hozzánk, akikkel könnyen megtaláltuk a közös hangot. Gyorsan bemondtam nekik, hogy mennyire kedvelem a brazil szuperételt, az açaít (főleg az eredeti belémi változatot), kibeszéltük városuk látnivalóit és máris sok nevetéssel vágtunk neki a kirándulásnak.

Órákat tölthettünk el a tavaknál, s amíg a többi turista a második reggeli elfogyasztásával és a koktélok kiválasztásával volt elfoglalva, Marcióval körbejártuk a Lagoa Azult, a változatosság kedvéért újabb homokdűnét másztunk meg a csodás kilátás reményében. A nemzeti park dűnéi a szinte állandó erős szél miatt folyamatosan vándorolnak, évente akár 20 métert is megtesznek.

Jeriben az este a szórakozásé és a bároké

Hosszú séták, sok fénykép, köztük a vízbe lógó függőágyas fotók után, már Jeribe visszaérve egy brazil ételkülönlegességgel, a moquecával (a tenger gyümölcseiből, kókusztejből, paradicsomból, paprikából készülő pörköltszerű étel, amit rizzsel, babbal és salátával tálalnak) és utazásom első caipirinhájával ünnepeltük meg az itt töltött napokat.

Másnap csak késő délelőtt indultam tovább Parnaíbába, mert Marcióval reggelre bevállaltunk még egy kirándulást, méghozza a Pedra Furada sziklaívéhez. Tudtuk, hogy az apály miatt a tengervíz állása alacsony lesz, így korán, fél hétkor indultunk kb. 40 perces sétánkra. Számításunk bejött, vasárnap kora reggel lévén, ahol napközben hosszú sorok kígyóznak egy-egy fotó kedvéért, rajtunk kívül nem volt senki, miénk volt a teljes sziklaív és környéke, ki is használtuk, rengeteg fotót lőttünk.

Pedra Furada, a természetes sziklaív

A Jeriben eltöltött hosszú hétvégém a Pedra Furadával lett kerek, most újabb, ismeretlen helyek jönnek, először a Maranhão és Piauí állam között található Parnaíba folyó torkolata.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.