Paraty valóságos időutazás: Brazília egyik legjobb állapotban fennmaradt koloniális városában történelmi tereken, szűk utcákon, többszáz éves templomok között nosztalgiáztam, megkóstoltam a coqueirot, a környékbeli cachaçát illetve a likőrök helyi királynőjét, a Gabrielát. Kirándulást tettem Trindade érintetlen esőerdőjében, számtalan meseszép strandon, és eljutottam egy patakban található híres sziklához, ahol a víz minden próbálkozót másodpercek alatt elnyel.

Kiadós reggeli után indultunk az előző kirándulás során megismert német fiúkkal, Paullal és Jakobbal Ilha Grande kikötőjébe, hogy még a délelőtti komppal elhagyjuk a szigetet, és Angra dos Reis felé vegyük az irányt. Csatlakozott hozzánk honfitársuk, Oliver, akivel együtt töltöttük utolsó délutánunkat a Vila do Abraão közeli strandjain.

Azúrkék tenger és impozáns hegyek

Szerencsénk volt a nagy katamaránnal, a felét fizettük, mint pár nappal korábban a motorcsónakért, bár fele olyan gyorsan is haladt. Igaz, hogy időben duplája lett az út, de legalább testközelből csodálhattuk meg a szomszédos festői szigeteket és az azúrkék tengert.

A sokszínű Angra dos Reis

11 óra körül érkeztünk Angra dos Reis kikötőjébe, helyi járat helyett gyalog indultunk a buszpályaudvar felé. Hosszú séta volt, mivel Brazíliában többnyire városon kívülre telepítik a távolsági buszok megállóját, de legalább valamelyest megismerkedtünk a várossal, mely engem nem igazán vett le a lábamról.

A domboldalon épült színes házak ugyan tetszetősek, de az összkép a belvárossal és a tengerparttal kevésbé. A városi strand se az igazi, így érthető, hogy az idelátogatók nagy része vagy Ilha Grandet választja úticélnak vagy továbbmegy Paraty, esetleg Ubatuba, Ilhabela felé.

Mi is így tettünk, csak harminc percet kellett a terminálon eltöltenünk ahhoz, hogy buszra szálhassunk, amely sajnos inkább hasonlított egyszerű városi, mint kényelmes távolsági járatra. Lassan haladtunk, több helyen megálltunk, így három óra után értünk be a hangulatos, a portugálok által 1667-ben alapított Paratyba.

Paraty városa a kilátóból

2011-ben, első brazíliai utam során már jártam itt Petrával, az unokatestvéremmel, azóta is mindketten örömmel emlékezünk vissza az itt töltött napokra, nagyon élveztük a koloniális város és környéke minden szépségét.

Útitársaim máshol foglaltak maguknak szállást, így elváltunk egymástól, de megbeszéltük, hogy este egy közös caipirinhára összefutunk a hangulatos, macskaköves utcákkal teli belvárosban. Sajnos az én szállásomon nem működött az internet, vasárnap lévén nem is tudták megmondani, hogy mikor tudják kijavítani, így töröltettem a foglalásom, és gyors újratervezés után áttelepültem német kollégáimhoz. Ahogy közösen megállapítottuk, úgy tűnik, nem könnyen szabadulunk meg egymástól.

17. századi erőd

Egy kiadós saját készítésű crepioca (tápióka tojássárgájába forgatva, sajttal felturbózva, palacsintaként kisütve) közös elfogyasztása után először a régi erőd máig fennmaradt épületét és ágyúit néztük meg, ahonnan pompás kilátás nyílik a városra. A kalózok és idegen hajók támadásai ellen épített erőd – mint ahogy a történelmi városrész legtöbb épületének – története a gyarmati időkig nyúlik vissza.

A Paraty-val való ismerkedést a városközpontban folytattuk. A sűrű őserdő borította hegyek előterében fekvő város a szigorú építési előírásoknak köszönhetően megőrizte eredeti, 17. századi városképét és annak egyedülálló varázsát. Nemcsak a templomokat, de a lakóépületeket is a kolonizáció korszakának megfelelően híven és ízlésesen újítottak fel. A fehérre meszelt házakat színesre festett ablak- és ajtókeretek díszítik, a kovácsoltvas erkélyek és a változatos, díszes sarokmegoldások elmaradhatatlan részei az épületeknek. A szűk utcák nagy, szabálytalan köveit évszázadokkal korábban még rabszolgák fektették le. Paraty központja autómentes övezet, a legtöbb utcát a mai napig csak szamárkordék használhatják.

Paraty, a koloniális városok gyöngyszeme

A történelmi óváros – immár 60 éve az UNESCO Világörökség részeként – nemzeti műemléki védettséget élvez. A Serra da Bocaina nemzeti park változatos atlanti-parti esőerdeje miatt Paraty és környéke 1992 óta az Atlanti-óceán Bioszféra Rezervátumának szerves része.

Capelinha Paratyban

A város első fénykorát a Minas Gerais tartományában virágzó arany- és drágakőbányászatnak köszönhetően a 17. század során élte. Az ország egyik legfontosabb kikötőjeként ide érkezett ugyanis a rabszolgák által épített aranyúton (Caminho de Ouro) a sok értékes áru, portugáliai továbbszállításra. A Minas Geraisból Rio de Janeiro-ba vezető út megépítése az ottani kikötő felértékelődéséhez vezetett, és miután Rio 1763-ban a portugál gyarmati hatalom központjává lett,  Paraty elvesztette korábbi jelentőségét.

Hatalmas választék cachaçából és likőrből

A 19. század folyamán Brazília gazdasági súlypontja északkeletről ismét délnyugatra helyeződött át, ugyanis csökkent az aranybányászat és a cukornád jelentősége, viszont nőtt a kávétermesztésé. Paraty környékének éghajlata ideális a nagyüzemi termesztéshez, 1830 körül a Paraíba-völgyben létesítették a legnagyobb kávécserje-ültetvényeket, São Paulo és Rio de Janeiro között. Paraty, mint a legközelebbi kikötő, az értékes kávébab legjelentősebb átrakóhelye lett – a nyugalmas gyarmati városkából induló hajókon jutott el a kávé Európába és szerte a világba.

A São Paulo és Rio de Janeiro közötti vasútvonal megépítésével azonban másodszorra is bealkonyult Paratynak, a kötött pálya segítségével a 19. század második felétől már a két nagy kikötővárosból szállították a kávét. Mi sem jelzi jobban, mint hogy az 1851-ben 16.000 lakossal rendelkező város lakossága a 19. század végére mintegy 600-ra csökkent, valósággal tetszhalott állapotba került a következő száz évre.

Hangulatos hidak a városban

Változást csak az 1950-es évek hoztak: a növekvő turizmusnak köszönhetően ismét felvirágzott az elfeledett Paraty. Régi templomai, macskaköves utcái, gyarmati épületei, valamint a közeli erdők, vízesések és az azúrkék tenger népszerű célponttá tették. Brazil művészek vették meg és újították fel a régi kereskedőházakat, raktárakat, és mára minden az eredeti pompájában díszeleg. A városban közel 200 művészeti galéria nyílt, remek éttermek, zenés bárok szórakoztatják nap mint nap az idelátogatókatt.

A leghíresebb kép Paraty-ról a tengerből fotózott Igreja de Santa Rita de Cássia. Az 1722-ben rabszolgák által épített kis templom különlegessége, hogy azok számára készült, akik mulattként a bőrszínük miatt nem látogathatták a kizárólag vagy a fehérek vagy a négerek számára épült templomokat. A 18. században a brazil társadalom ugyanis pigmentáció szerint éppúgy rétegződött, mint osztály és régió alapján.

Igreja de Santa Rita, Paraty

Annak ellenére, hogy Paraty óceánparti település, fürdeni itt nem ajánlatos, halászhajót, csónakot kell bérelni vagy befizetni egy túrára, hogy meglátogassuk a part menti szigetek homokos strandjait és kristálytiszta vizeit. A gyakran, főleg fiatal hátizsákosoknak hirdetett utak szlogenje – “gyere hajózni, korlátlan caipirinha fogyasztás” – engem nem hatott meg, így inkább a szomszédos Trindade felé vettem másnap az irányt, kíváncsi voltam mi változott a kis településen 2011 óta.

Trindade negyven perces buszútra található Paratytól. Gyönyörű strandok, hangulatos túrautak jellemzik a Mata Atlântica esőerdőjében megbújó települést. A kisváros népszerű kirándulóhely a brazilok körében, ismét végigjártam, amit hat évvel ezelőtt, ezúttal Jakob kíséretében.

Mesés strand Trindade-ban

Èrkezésünk után a településtől nyugatra található csodaszép Praia de Cepilho strandjával kezdtük az ismerkedést, majd egy óra után váltottunk a Praia do Cachadaço irányába. Utóbbi több kisebb strand közössége, innen is indulnak csónakok a Caixa D’aço természetes medencéjéhez, mely nekünk csalódás volt. Tele volt snorkelező brazillal, de pár színes halon és a vízben található sziklaformákon kívül sok érdekességet nem találtunk, így inkább gyorsan elhagytuk, hogy eltúrázzunk a félsziget csücskében található Cabeça do Índio (“az indián feje”) nevű helyi nevezetességhez.

Csodás öböl Trindade-ban

Talán öt perce lehettünk úton, amikor áthatolhatatlan bozóttal találtuk magunkat szembe, még talán machetével sem lett volna könnyű a továbbhaladás, így biztonságunk érdekében inkább visszafordultunk és a hangulatos esőerdőn keresztül értünk vissza a Praia do Cachadaço strandjáig. Utóbbi arról híres, hogy tőle mintegy húsz percnyire az őserdőben található egy különleges hely, amely egyre népszerűbb a turisták körében. Èn is a facebook-on találtam rá hónapokkal ezelőtt, nem volt kérdés, hogy megosztom az élményt Jakobbal is.

A Piscina Natural do Caixa D’aço természetes medencéje

A “Pedra que engole” nevű látványosság tulajdonképpen egy sebes folyású patakban található szikla, de útjelző tábla hiányában, illetve helyi segítség nélkül aligha felfedezhető. Magyarul annyit tesz a neve, mint “a szikla, amely elnyel”. Két szikla között található a mindössze emberfejnyi berárata a víz alatti barlangnak, nagy levegővétel után le kell bukni a víz alá, ahol eltűnik az ember egy járatban, majd hirtelen egy sötét barlangban találja magát. Kívülről ez tényleg úgy néz ki, mintha a szikla beszippantana. Nekem nem volt szükségem erre a “játékra”, Jakob és a többi helyi mind kipróbálta és élvezte.

”A szikla, amely elnyel”

A hazaúton még megpróbáltunk eljutni Paraty Mirimbe, mely félúton található Trindade és Paraty között, de azon kívül, hogy esteledett, Jakob mezítláb küzdött a kavicsos úton, így inkább visszatértünk a szállásra, ahol Paullal és Oliverrel kiegészülve főzőcskéztünk. Ez volt az utolsó közös vacsoránk, a német srácok még maradtak egy napot, engem viszont sürget az idő, két nap múlva repülök La Pazba és még várnak rám são pauloi rokonaim

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.