2016 után újra eljutottam Manausba, a 19. század egyik legfontosabb kaucsuk központjába. Négy évvel ezelőtt összességében nagy csalódás volt az a dzsungeltúra amin részt vettem, így ezúttal a nagyváros környéki zöld területekre, a botanikus kertre és az esőerdő borította nemzeti parkokra fókuszáltam, illetve eljutottam a világ egyik legjelentősebb operaházába, a Teatro Amazonasba.

Tefé kikötője tele van mindenféle teherhajóval, melyek napokon keresztül arra várnak, hogy telepakolják őket különböző áruval, majd elinduljanak Manaus vagy Tabatinga irányába. Rendes menetrenddel csak a gyorshajók (speedboat) rendelkeznek, utóbbiak minden második nap indulnak Amazonas állam székhelye, Manaus irányába. Kicsivel több mint 12 óra alatt teljesítik azt a távot, amit a lassúbb teherhajók két és fél nap alatt.

A tacacá – a manióka lisztből és szárított garnélából készülő leves – az egyik kedvencem Amazóniában.

Nálam mégsem volt opció a – félig nyitott utastérrel és rögzített ülésekkel felszerelt – speedboat, maradtam a lassú, kényelmetlen és emberekkel zsúfolásig tömött fedélzetű teherhajónál. A tervezett indulási időponthoz képest már órákkal korábban ott voltam a kikötőben, hiszen tudtam, hogy egy kényelmesebb hely miatt érdemes lesz időben a hajó középső szintjére érkezni.

A nagyvárostól pár km-re már az olajról szól minden.

Indulás előtt bevásároltam friss gyümölcsből és bíztam abban, hogy útközben lesz lehetőségem açaí-t is vásárolni, mely jól fog jönni a hajón az utazóközönségnek felszolgált egytálétel, a csirkés rizs mellett. A hajón felszolgált menü ugyanis nem változatos, van a csirkés rizses opció magában vagy babbal és farofával (pirított maniókaliszt) kiegészítve.

Háttérben a 2011-ben átadott 3,5 km hosszú Rio Negro híd.

Hosszú, 36 órás utazás után érkeztem meg a környező gumiültetvények bevételei miatt valaha virágzó városba, Manausba. Korán reggel kötött ki teherhajóm, így volt időm szállást keresni a 19. század végén virágzó nagyvárosban, ahol 2016-ban már jártam egyszer.

Amazonasi óriás-tündérrózsa.

Egy nagy város sok előnnyel jár: végre újra száguldott az internet, lehetett mosást intézni, illetve több lehetőség nyílt kultúrprogramra is. Utóbbit már az első estémen kihasználtam, ismét beléptem a világ egyik legnagyobb operaházába, a Teatro Amazonasba. A több mint 120 éve felavatott épület a mai napig lenyűgöz. A híressé vált operaház lenyűgöző hatalmas kupoláját 36.000 darab – a brazil nemzeti lobogó színeire festett – kerámiacseréppel díszítették. Hab volt a tortán, hogy az est nyitóműveként éppen Wolfgang Amadeus Mozart „Eine kleine Nachtmusik” (Kis éji zene) című műve hangzott el, felidézve az Ausztriában töltött közel húsz évemet…

A Teatro Amazonas lépcsőihez és szobraihoz a márványt Olaszországból, a bútorokhoz a bársonyt egyenesen Párizsból hozatták.

Négy évvel ezelőtt Venezuelából Boa Vistán keresztül érkeztem a régió legnagyobb városába. Miután többedmagammal megmásztam a világ egyik legmagasabb táblahegyét a Pakaraima-hegységben, Brazília, Venezuela és Guyana határának találkozásánál, Amazónia fővárosa felé vettem az irányt, hogy Bolívia és Peru után itt is megismerkedjek a helyi dzsungellel.

Yacare kajmánnal az INPA parkjában találkoztam.

Utóbbit 2016-ban hatalmas csalódásként éltem meg, a kiváló társak ellenére a közeli esőerdőben eltöltött pár nap egyáltalán „nem jött be“. Nem tetszett, ahogy a túravezetők a természethez álltak és ahogy az állatokat kezelték, így azt a három napot a mai napig rossz emlékként kezelem.

Manaus egyik legnagyobb attrakciója a vizek találkozása.

Mivel ez a rossz dzsungel emlék még mindig élénken élt bennem, így aktuális látogatásom során inkább a nagyváros természetközeli parkjaira és zöld területeire koncentráltam. Mindegyikből volt szép számmal.

A több mint negyven méter magas megfigyelő toronyból csodás volt a kilátás a fák tetejére.

Ezúttal a Jardim Botânico Adolpho Ducke-ba (röviden MUSA) és a Nemzeti Amazóniai Kutatóintézet (INPA) 100 hektáros parkját vettem célba.

A sokszínű állatvilágért megérte ennyit buszozni.

Utóbbi egészen pompás hely, van itt manati, aguti, yacare kajmán, teknős, sőt az egyik lombkorona tetején még egy lajhárt is kiszúrtam kb. húsz méteres távolságból.

Pezseg az élet a Nemzeti Amazóniai Kutatóintézet területén.

A városközponttól 20 km-re északra található erdőrezervátumba tömegközlekedéssel jutottam el. Séta közben elkapott a trópusi eső, így az orchidea és bromélia házba, a rovar- és pillangókertekbe csak késő délután – már közvetlenül zárás előtt – sikerült bejutnom.

Sok szép dolgot láttam a MUSA természetvédelmi parkjában.

A következő napokban maradok Manaus környékén, irány Presidente Figueiredo festői vidéke és az ezernyi vízesés!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.