Egy teherautó platóján értem el az 5.000 méteren található bolíviai-chilei határt. A szélsőségeiről híres Chile északi részén hóesésben vadkempingeztem a vadregényes Lauca Nemzeti Parkban, mely a Sajama Nemzeti Park ottani megfelelője. Parinacotában megtekintettem a Cotacotani lagúnát, ahol különleges madarakat fotóztam és közelről is megnéztem, hogy élnek magaslati környezetben a rózsaszín flamingók.

A Lagunas de Altura magasfennsíki élményei után aktuális túratársam ajmarák által üzemeltett szállásán töltöttem az éjszakát, mielőtt mindketten továbbindultunk volna. Yvonne, a svájci lány Cochabamba felé tervezte továbbutazását, míg én a Sajama Nemzeti Park chilei oldalán, a Laucában terveztem újabb magaslati kempingezést.

Csodaszép és érintetlen természet 4.800 méteren

Hétköznaponként hajnali 5.30-kor indul egy kisbusz a nemzeti parkból, ezért korán keltünk. Már öt órakor talpon voltunk és Sajama főterén többedmagunkkal várakoztunk a járatra, ami kicsit megkésve, hat óra előtt néhány perccel gurult be. Mindenki felfért, elhelyezkedtünk, elindultunk, de kb. tíz perc után járművünk kerekei elakadtak a felázott, sáros talajú földúton. Az éjszaka folyamán havazott, és ahogy a helyi ajmarák tudtunkra adták, az esős évszakban állandó problémaforrást jelentenek a járhatatlan utak. Sebaj, valahogy úgyis megoldjuk, gondoltuk mi. A hajnali fagy ellenére mindenki kiszállt, és összefogva közös erővel kitoltuk a buszt, mely másodpercek alatt ki is került a mély, több méter hosszú és széles kátyúból. Folytathattuk utunkat.

Esős évszakban nem könnyű a közlekedés…

A Sajama Nemzeti Park bejáratát elhagyva, kb. fél óra után már a főúton találtuk magunkat. Itt többen leszálltunk, tömegközlekedés híján Yvonne egy stoppban bízott Oruro, Cochabamba irányába, míg nekem a 12 km-re található bolíviai-chilei határig kellett elsőként eljutnom.

Nagyon ritkán szoktam stoppolni Latin Amerikában, inkább csak akkor, ha végképp nem áll rendelkezésre semmilyen tömegközlekedési eszköz a célállomásra történő eljutáshoz. Ùtitársaink elmondása szerint elvileg Patacamayaból kilenc óra után érkezik majd egy határra tartó kisbusz, de mivel még hét órára sem járt, két helyivel maradtam az útszélen és felemeltem a kezem, hátha megáll valamelyik La Paz és Arica között közlekedő kamion. Szerencsém volt, kb. húsz perc várakozás után befutott egy teherautó, melynek platójára mindhárman felfértünk. Yvonne egyedül maradt az országút szélén, de ahogy pár nappal később kiderült, ő is sikerrel járt és a nap végére eljutott a Toro Toro Nemzeti Parkba.

Plató tetején a chilei határ felé

Izgalmas volt a platón utazni, eleinte csípett a reggeli hideg, de örültem, hogy fél órával később már a bolíviai határnál szállhattam le. Gyors pénzváltás után megrökönyödve tapasztaltam, hogy a két ország adminisztratív útlevél-ellenőrzését összevonták, a határállomást hét km-re aktuális tartózkodási helyemtől találom majd. Mindezt 5.000 méter magasan, két hátizsákkal, kamionok között gyalogolva egy nagy kaptatón felfelé menet érném el…

Bár rajongok a a magashegyi túrákért, inkább egy romantikusabb környezetet tudtam volna elképzelni kora reggeli sétámhoz, így letelepedtem az út szélére, bízva abban, hogy valemelyik teherautó majd csak megszán és felvesz.

Különleges altiplano-madár 1

Bizakodásom könnyelműnek bizonyult, nem állt meg senki. Hiába próbáltam fuvart szerezni a helyi határőrökön keresztül, ez sem jött össze, ötletelnem kellett, hogyan tovább. Húsz perccel később egy bolíviai autó képében jött a megmentő. Bár majdnem tele volt a kombi, rövid beszélgetés után mégis felvettek. Kiderült, hogy a négy fős család reggelit árul a várakozó kamionosoknak, így lassan haladva, többször megállva értük el a teljesen újnak tűnő határállomást.

A bolívai határőrök megbámultak, hogy gyalogosan és stoppal értem el az ország legmagasabban található határállomását, ennek ellenére gyorsan megkaptam mindkét oldalon a pecséteket és nézhettem új fuvar után. A vulkánok előtt található Chungará-tónál szerettem volna első chilei estémen kempingezni. Utóbbi 4.570 méteres tengerszint feletti magasságával a világ egyik legmagasabban fekvő tava. Több ezer évvel ezelőtt egy hatalmas lávafolyam zúdult le a hegy lejtőin, ezzel teljesen átalakítva a tájat. Az olvadt kőzet jó pár természetes gátat képzett, amely ma megóvja a Chungará-tó vizét az olvadó hótól.

Parinacota szellemfaluja

A chilei határőröknek köszönhetően hamarosan kaptam is fuvart, egy szimpatikus bolíviai kamionsofőr “fogadott be”. Indulás előtt a biztonság kedvéért még egyszer rákérdezett a határőrnél, hogy most akkor tényleg elviheti-e magával a gringót. Gyors ismerkerdés után lassan mozdultunk, elviselhetetlen volt a kamionforgalom és csak egy sávon haladt a forgalom a Ruta 11-en a chilei kikötőváros, Arica irányába.

Az impozáns Parinacota vulkán (6.350 méter)

Megdöbbentem, hogy a La Paz és Arica közötti útszakasz chilei, határközeli oldala gyakorlatilag teljesen fel van túrva, folyamatos az építkezés és az útjavítás. Mindez az egyik legértékesebb chilei nemzeti park, a Lauca közepén. A hófedte óriások lábánál található tó természetvédelmi terület, számtalan ritka madár- és állatfajnak ad otthont, többek között lámának, guanakónak, vikunyának, alpakának, andoki pumának, és itt él az ország legnagyobb fajgazdagságú madárpopulációja is.

Az éghajlat száraz, a nappali középhőmérséklet 10-20 fok közötti, éjszaka azonban akár nulla fok alá is süllyedhet, még a meleg nyarakon is. A Chungará-tó mágikus szépsége és a Parinacota vulkán tükröződése a sötétzöld tóban lenyűgöző látványt nyújt(ana). Hiába vágytam már négy éve arra, hogy eljussak a Laucába, őszintén szólva nekem nagy csalódás volt a tó és környéke.

Folyamatos útépítés a Chungará tó mellett

Döbbenetes és sokkoló látvány volt a tó flamingóit a teherautók és az építkezés zajában és porában figyelni. Hiába olvastam korábban a Chungará tóval szemben lévő Payachatas misztikus hangulatáról, az itt elrejtett állítólagos inka kincsekről, a chilei erdészeti szolgálat, a CONAF egyik állomásáról és az ottani kempingezési lehetőségről, úgy döntöttem, hogy továbbvitetem magam, egészen a nemzeti parkban található egyetlen faluba, Parinacotába tartó útelágazásig.

A varázslatos, 17. században épült templom

Két hátizsákkal és egy konzervekkel teli táskával vágtam neki gyalogosan a 4.570 méteren található faluba vezető útnak, mely ajmara nyelven “a flamingó helyé”-t jelenti. Szerencsémre a második arra járó teherautó megállt és bevitt a szellemfaluba. Igen, Parinacota igazi szellemfalu, kb. két tucatnyi lakossal. Az itt-tartózkodásom alatt csak öt helyivel találkoztam, köztük egy helyi parkőrrel, aki gyorsan le akart gombolni rólam pár ezer pesót belépő gyanánt (a Lauca Nemzeti Park ingyenesen látogatható). Szerencsére működött a jól bevált “mañana” (majd holnap) szó, így gyorsan megismerkedtem a dél-amerikai indián kultúra miatt nemzeti kultúrális emlékhellyé avanzsált kis faluval, annak szép fehér templomával és a régi, elhagyott főterével. Elvileg itt is lenne CONAF állomás, de új ismerősöm elmondása szerint karácsony előtt ritkán járnak dolgozni az erdészeti szövetség alkalmazottai, így megkérdezés nélkül állítottam sátrat a falu határában. Sátram egy kis tóra és a vulkánra nézett, a szabad ég alatt fogyasztottam el egyszerű ebédem.

Nagyszerű panorama a sátorból

A Lauca Nemzeti Park az UNESCO által elismert bioszféra-rezervátum, területe 137.883 hektár, jellegzetes ökoszisztémával és kivételesen gazdag növény- és állatvilággal. Nagy hegységrendszere az Andok északi részén Arica és Parinacota között található.

Extrém magasság közelében tartózkodtam, ahol a magaslati levegő vékonyabb légrétegei fizikai kényelmetlenséget okozhatnak. Szerencsére azonban La Paz és a Sajama magaslati fekvésének köszönhetően egy hét alatt jól hozzászoktam a ritka levegőhöz, így nyugodtan vállalkoztam egy délutáni sétára a parkon keresztül a Laguna Cotacotani-hoz.

Flamingók a Cotacotani lagúnában

A falu végén található egy kőtábla az ösvények leírásával, de utóbbi a heves esőzések és a zord időjárás miatt olvashatatlanná vált, így telefonos applikáció segítségével túráztam a számtalan kis tó labirintusának és változatos madárfajoknak otthont adó Cotacotani kilátója felé.

Utam során vulkanikus, üledékes eredetű kőzetekkel, törmelékekkel és sivatagi homokkal borított ösvényeken gyalogoltam. A Cotocotani mögött található 6.350 méter magas Parinacota Bolívia közvetlen határán található, és kivételes panorámájának köszönhetően népszerű célpont a túrázók és a hegymászók között. Alpaka és láma legelők mentén, dimbes-dombos területen haladtam a lagúna irányába. Távol a civilizációtól és járművek zajától egyre jobban élveztem a Lauca Nemzeti Park érintetlen területeit és nomád világát.

Különleges altiplano-madár 2

A kilátóhoz érve lenyűgöző látvány fogadott, a smaragdzöld Cotacotani lagúnák nagy kőtömbjei valóságos labirintust alkotnak a vízfelületen, mely a flamingók kedvelt tartózkodási helye. Csodálatos érzés volt egyedül bolyongani a kis lagúnák között. Az időjárás azonban sajnos nem volt túl kegyes hozzám, a hömpölygő szürke felhők és a beborult ég miatt gyorsan elbújt az impozáns Parinacota. Ùgy döntöttem, hogy a várható eső elől menekülve inkább visszafordulok a faluba, rám fér a pihenés a sátramban.

A szélsőséges körülményekhez is jól alkalmazkodó fűfélékből, mohákból, zuzmókból álló táplálékot fogyasztó macskanyulakkal találkoztam hazafelé. Utóbbiak a legkisebb zaj hallatán is gyorsan eltűnnek a biztonságot nyújtó sziklaüregek mögé.

A hófedte altiplano

Parinacotába visszaérve, a sátramban vacsoráztam, majd bízva a másnapi tiszta időben, már kora este lepihentem. Izgalmas, rendkívüli kalandokban és élményekben gazdag napon voltam túl, rámfért a pihenés. Èjszaka a meleg hálózsákban nem éreztem hideget, néhányszor azonban hallottam és éreztem a kinti eső szűnni nem akaró hangját és erejét.

Reggel hat órakor bújtam ki először sátramból és rögtön meg is lepődtem: nem eső, hanem esett éjszaka. A reggeli havas táj és a hóesés gyönyörű látványt nyújtott, éjszakai szállásomat is beborította a hó. Sátramat letisztítottam, biztonságba helyeztem és bíztam abban, hogy hamarosan alábbhagy a sűrű és szakadatlan hóesés. Jó lenne megfigyelni a Lauca hófedte magasfennsíkját és újra felkerekedni a Cotacotani lagúnarendszeréhez.

Reggeli látvány

Még nagy pelyhekben hullt a hó, amikor úgy döntöttem, hogy nekivágok a közel egy órás gyalogútnak. Jól tettem, a havazás a kilátóhoz érve ugyanis teljesen abbamaradt, az ég szépen lassan kitisztult és előbukkant a varázslatos, hófödte Parinacota vulkán.

Lemerészkedtem a lagúnákhoz a flamingók mellé, hogy megfigyeljem és fotózzam őket. A kilátóba visszatérve több érdekes, korábban nem látott madarat fotóztam, hosszú ideig bámultam a Parinacota porcukorba mártott vulkánját és az érintetlen lagúnarendszert. Kissé patetikus gondolataim is támadtak, hogy milyen végtelen távolságban és kivételes környezetben is vagyok. Egyetlen társaim ezen a reggelen a flamingók és egyéb madarak.

 

A koloniális templom belső udvara

A faluba visszatérve a hó gyorsan elolvadt, kisütött a nap, megszárítottam a sátram, összepakoltam, ebédeltem és kiálltam stoppolni. A szerencse nem hagyott el, egy Iquique-be tartó kamion vett fel, szimpatikus sofőrjével tettem meg a különleges, szerpentinekben és sokszínű vegetációval gazdagon övezett négy órás utat 4.600 méterről egészen a tengerszinten található kikötővárosba, Aricába. Egy éjszakát és egy itt élő magyar ismerősöm meglátogatását tervezem csak a 2014-ben már megismert városban, hogy másnap már tovább is induljak a perui Tacnán keresztül Arequipa városába…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.