2016 márciusa után újra Kolumbiában vagyok, beköltöztem a Bogotá melletti Ciudad Verdébe, ahonnan hétvégenként helyi fogorvos haverommal együtt kirándulgatok. Első közös útunk a Tayrona Nemzeti Parkba vezetett, mely turisták ezreit vonzza minden évben Kolumbiába. A gondosan kiépített ösvények és a fehér homokos öbölbeli strandok ellenére a parkot elözönlő turistaáradat és a gyér állatvilág miatt nekünk nagy csalódás lett az ország egyik leghíresebb természetvédelmi területe.

Az Apolobamba, az Ausangate-körtúra, a Choquequirao kimerítő magaslati trekkingje és a Caral-kultúra sivatagi romvárosainak részletes bejárása teljesen leszívta az energiámat.

Buja növényzetű, trópusi esőerdő fogad a túra kezdetén.

Már hónapok óta úton voltam, éreztem, hogy elfáradtam. Olyan helyre volt szükségem, ahol újra fel lehet töltődni a következő kalandokhoz. Nem kifejezetten egy meseszép tengerpartra és stabil napsütésre vágytam, inkább egy olyan nyugodt helyre, ahol be tudom vonni a vitorlákat és foglalkozhatok magammal, a kedvem szerint süthetek, főzhetek, nyugalombam írhatom a blogomat, illetve rengeteg egészséges és finom gyümölcslevet fogyaszthatok.

Ezért a látványért megérte eltúrázni Cabo San Juan homokos strandjáig.

Köztudott, hogy Latin-Amerikában az egzotikus trópusi gyümölcsök elérhetősége és sokfélesége Kolumbiában a legmagasabb, így adta magát, hogy Bogotá mellett újra felkeressem egy helyi cimborámat.

Javiert 2016-ban a festői San Andrés szigetén ismertem meg, ahol – egy szálláson megszállva – biciklivel körbetekertük a szigetet, majd több nap közös kirándulás után kontaktot cseréltünk. Pár nap levelezés után a Bogotá közelében élő fogorvos barátomnál béreltem egy hónapra egy szobát. Korábbi túratársam Javier hétközben dolgozott, a hétvégéi azonban szabadok voltak, így nem volt kérdés, hogy itt is közös utazásaink lesznek.

A régészek által rekonstruált kör alakú tayrona-házak nagyon szépek.

Három éve jártam utoljára Kolumbiában, akkor a Sierra Nevada de Santa Marta hegység lábánál található Mincáig jutottam és úgy terveztem, hogy továbbutazok a híres Tayrona Nemzeti Park felé. Ekkor történt meg az, amire 2014 óta már nagyon vártam. Megkaptam azt a kézilabdás munkát a Brazil Olimpiai Bizottságtól, amire évek óta vágytam és ami miatt anno elkezdtem Dél-Amerikában utazgatni.

A Brazil Olimpiai Bizottság megbízásából dolgoztam is Rio de Janeiróban, azonban kolumbiai utazásomat félbe kellett szakítanom, hogy a munkavállalói vízum igénylése miatt rövid időre visszatérjek Bogotába, majd a vízum kézbevétele után elrepüljek Brazíliába.

A kolumbiai Karib-tenger legszebb strandja Cabo San Juan?!

Két évvel később nem volt kérdés, hogy azonnal rábólintsak Javier invitálására és csatlakozzak hozzá egy hosszú hétvégére Santa Martába és a nagyváros-közeli nemzeti parkba.

Itt-ott megjelennek a Tayronában élő helyi indián közösségek házai, pihenőhelyei.

Kolumbia egyik leghíresebb nemzeti parkjáról és a természetvédelmi területen található, pálmafákkal hívogató, fehér homokos partszakaszról már sokat olvastam. Kíváncsi voltam, hogy milyen burjánzó növényeket és egzotikus állatokat tudok majd megfigyelni a parkban tervezett egy nap alatt. Úgy döntöttünk, hogy Calabazo települése melletti bejáraton keresztül közelítjük meg a korábban a tayrona indián törzs által lakott park belsejét.

A Calabazo szektor irányából közelítem meg El Pueblitót és a Karib-tengert.

Innen még ugyan elég messze található a Karib-tenger partja, de az igazat megvallva, jobban vonzott bennünket az a kétórás őserdei séta, amivel eljuthattunk a tayronák egyik ősi településébe, El Pueblito falujába. Az apró régészeti lelőhely és a tayronák hagyományos házai, kör alakú teraszai nagyon tetszettek, viszont a tengerpartig tartó közel négy órás gyaloglás egyáltalán nem jött be.

Vicces kőfaragás El Pueblito parkjánál.

A hatalmas zöldellő hegyekkel körülvett őserdős környezettel nem volt gondunk, azonban a gyaloglás közben túl hangos zenét hallgató helyi turisták és gringók miatt esélyünk nem volt hallgatni a víz morajlását, élvezni a természetet és őshonos állatokat figyelni. Pedig változatos természeti adottságai révén a Tayrona Nemzeti Park az ország egyik legideálisabb madármegfigyelő helye lehetne. Àllatot azonban egyet sem láttunk.

Buja természet, nulla állatvilággal.

A legnagyobb kulturális sokk akkor ért, amikor elértük a park legszebb strandját, Cabo San Juan-t. A strand maga nagyon szép fekvésű, azonban az öbölben felvert sátrak és felkötött függőágyak – hangoskodó több ezres vendégsereggel – teljesen elrontják a látványt.

Sátortábor rontja a képet a Karib-tenger partján.

Megértem, hogy a Kolumbiai Turisztikai Minisztérium miért enged be ennyi látogatót strandtúrázásra napokra vagy akár egy hétre is a nemzeti parkba, azonban a rengeteg látogatót és a sátras táborokat a remélt nagyobb pénzbevétel elérése érdekében, egyáltalán nem tartom jónak.

El Pueblito-t és hagyományos lakhelyeit húsz perc alatt végig lehet járni.

Szerintem a túl sok látogató évek alatt tönkreteszi az egykor iguánákkal, egzotikus madarakkal teli erdőket. Kolumbiai barátom megrökönyödve konstatálta, hogy évekkel ezelőtt sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt a korábban madarakkal teli Tayrona. Javier is úgy gondolta, hogy hosszú távon a sok turista megjelenése és a környezetrombolás, élvezhetetlenné téve a nemzeti parkot, megfojtja a turizmust.

Dzsungelszerű esőerdőn keresztül menekülünk a parkot szinte elözönlő turistaáradattól.

A kultúrsokk után nem is időztünk tovább Cabo San Juanban, úgy döntöttünk, hogy Arrecifes irányába haladva, vadabb, meredek sziklás partszakaszokon keresztül, elhagyjuk a nemzeti parkot és visszaindulunk Santa Martába.

Az egyetlen értékelhető állatfotót már a Nemzeti Parkon kívül tudom elkészíteni.

A túra végén mikrobusszal is visszatérhettünk volna El Zaino településéhez, mi azonban legyalogoltuk a főútig vezető öt kilométeres távot. Na, itt már találkoztunk madarakkal és majmokkal is, így kicsivel jobb szájízzel távoztunk a Tayronából…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.