A Ballestas-szigetek megtekintése után még nem ért véget Peru száraz partvidéke melletti napunk. Aktívan töltjük a délutánt, hiszen homokfutóval teszünk dűne-túrát a Huacachinát körülölelő homokbuckákon, kipróbáljuk a homokdeszkázást, majd megismerkedünk Huayuri pre-inka településével. A nap zárásaként naplementében fotózkodunk Peru legöregebb élő fájánál.

Paracast elhagyva – az ország belseje felé haladva – kb. 80 km megtétele után újabb, igencsak ismert látnivaló várt ránk. Ahogy a Ballestas-szigetek, úgy Huacachina száz méteres homokdűnék között megbúvó oázisa is fontos része egy dél-perui kalandutazásnak.

Ilyen ördögszekerekkel vágunk neki az előttünk tornyosuló hatalmas dűnéknek.

Fokozatosan emelkedő terepen haladunk.

Peru homokdűnés helyei közül az Ica közvetlen közelében fekvő Huacachina a leghíresebb. Amíg örökös kedvencem – a brazíliai Lençóis Maranhenses Nemzeti Park – homokos talajú mélyföldjét kisebb-nagyobb foltokban önti el az esővíz, addig a rendezett pálmaligetekkel övezett Huacachinában a lagúnát egy föld alatt meghúzódó vízfolyás táplálja. Nagy szükség is van a lassan apadó víz mesterséges táplálására, hiszen a szeptember végén lecsapódó harmattól eltekintve hivatalosan többszáz éve egyetlen milliméter csapadékot sem mértek az oázisban.

A hangulatos oázis sekély vízét évtizedek óta mesterségesen táplálják.

Aranyló homokbuckák.

A lelkes Mirador-csapat a homokfutós kaland előtt.

A Huacachinát körülölelő aranyló homokdűnék végtelennek tűnő sora megidézi a Szaharát és társait. Azonnal bevillan a Nazca város melletti Cerro Blanco, mely a világ legnagyobb homokdűnéje. Pár héttel ezelőtt hatalmas élményt jelentett a több mint 2000 m magas homokhegy vezető nélküli megmászása. A Huacachina-lagúna dűnéi is óriásiak, eszembe jut a hat évvel ezelőtti első látogatásom, amikor egy homokfutós élmény helyett gyalog másztam meg a kb. száz méter magas homokdombok tetejét. Anno innen fotóztam a kis oázist és a csodás naplementét.

2014-ben felmásztam a homokdűnék tetejére.

Az Ica közeli Tacama borászat boraira ez alkalommal nem jut idő.

A Mirador-csapattal az előttünk tornyosuló dűnéket ezúttal egy egyedileg barkácsolt homokfutóval jártuk be. A pár solos városi homokadó befizetése után sárgára festett ördögszekéren vágtunk neki a közeli homokbuckáknak. Kezdetét vette a meredek homokos dombokon történő hullámvasutazás. Az utóbbi abból állt, hogy sofőrünk veszélyes gyorsasággal felhajtott az egyik hosszan elnyúló dűne tetejére, majd ott egy pillanatra megállva, azon átbillenve és a motort hangosan megpörgetve, nagy gázadással lerobogott a lejtőn.

Speciális dűnejárgányunk valahol félúton.

Peru partvidéke rengeteg érdekességet rejt.

Nem mondom, érdekes volt a magas adrenalin tartalmú sivatagi attrakció. Emberünk ezután jó párszor megismételte a mutatványt, melyet általában az utasok elemi erejű sikoltása követett. Volt olyan társunk, aki kővé dermedve várta a homokfutózás végét, de volt olyan is, aki még órákig élvezte volna a különleges élményt.

A sofőrből pillanatok alatt sandboard oktatóvá átvedlett emberünk tanítja Andit a helyes technikára.

Így csúsznak a profik!

Még az adrenalin dózis hatása alatt jöhetett a sivatagi műsor lényege, a homokon való csúszás. A szörfözés inspirálta a snowboardozást, mely az 1970-es években megihlette az Atlanti-óceán partján élő brazilokat, akik falapjaikkal Joaquina dűnéi között ide-oda csúszkáltak a homokban. A Santa Caterina államban kipróbált új sport hamar elterjedt minden kontinensen. Kezünkben a homokdeszkákkal felsorakoztunk a dűne felső élén, hogy a snowboard méretű falapon hason fekve vagy ülve többször is lecsússzunk a homoklejtőn. A homokszörfözés és a kötelező sivatagi fotók elkészítése után újabb adrenalinfröccsöt követően értünk vissza az oázisba.

Boldog Mirador-csapat a valószínűtlen homokdombok tetején.

Rubinfejű tirannuszt ebéd közben fotózok.

Élményekkel tele indultunk tovább Nazca irányába. A kietlen sivatagban továbbhaladva közel 150 km várt ránk a gigantikus geoglifái miatt elhíresült városig. A közös kisbuszos utazás nagy előnye, hogy bármikor meg lehet állni, ha felbukkan egy érdekes látnivaló. Vörösesbarna sziklák között a Palpa környéki hegyeket elérve Peru legszárazabb völgyében bújik meg Huayuri pre-inka települése. A várost a 12. században az Ica-Chincha-kultúra idején a poroma népcsoport alapította.

Peru legöregebb élő fájához naplemente előtt érkezünk.

A domboldal tetejéről jól fotózható Huayuri pre-inka romvárosa.

Közvetlen naplemente előtt futunk be a Panamericana autóúttól nyolc km-re található romvároshoz. Sofőrünk Mateo nem tudta pontosan, hogy mit keresünk az elhagyatott sivatagi táj közepén. Amikor megmutattam neki a romváros bejáratát jelző átláthatatlan ágazatú fát, hirtelen ő is felkapta a fejét és fotózásra hívta a Mirador-csapattal tartó családtagjait. A tábla szerint itt áll Peru legöregebb élő fája.

Csodás színek Peru legszárazabb völgyében.

Kalandtúránk során túl vagyunk Endre (a Mirador alapítója) fejlövésén is.

A dombtetőre felkapaszkodva lövünk pár fotót a szélvédett völgyről és a romvárosról, ahol a Nazca-kultúra kihalása után és az inkák érkezése előtt ötezren élhettek. A sötétség beálltával úgy döntünk, hogy nem nézzük meg közelebbről és részletesebben Huayuri templomokból, terekből és adminisztratív épületekből álló romjait, inkább továbbállunk a közeli Nazcába, ahol holnap hosszú program vár ránk.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.