Peruba átérve egy arequipai pihenő után a déli Cotahuasiba utaztam, hogy megismerjem a világ egyik legmélyebb kanyonját. Nem csalódtam, Dél-Amerika egyik legszebb természeti csodáját fedeztem fel magamnak, mellbevágott a kanyon szédítő mérete. A bámulatos Cotahuasi meglátogatása kötelező program kellene hogy legyen minden Peruba látogatónak.

Chilét elhagyva Peru felé vettem az irányt, egy régebbről ismert határállomáson léptem át Tacnába, hogy a karácsony előtti utolsó busszal érkezzek Arequipába, a “fehér városba”.

A legszebb szurdok, amit életemben láttam

Peru második legnépesebb városát és környékét négy évvel korábban elég jól feltérképeztem, három napot túráztam a Colca-kanyonban, majd röviddel utána megmásztam első 6.000-es csúcsomat, a Chachanit. Ezúttal a világhírű Colca-kanyon titokzatos nagy testvérét, az 1981-ben egy lengyel csoport által felfedezett Cotahuasit néztem ki magamnak. A Cotahuasi-részmedence a trópusi Andok reprezentatív példája, egy valódi geológiai csoda.

Már Cotahuasiban is magával ragadó a táj

Az arequipai utazási irodák előszeretettel túloznak, így népszerűsítve Colca-kanyontúráikat, ezért sokan vannak abban a tévhitben, hogy a város közelében található Colca-kanyon a világ legmélyebbje. Reklámszövegként ez persze csalogató, de még az országon belül is akad mélyebb kanyon. A kevésbé ismert, de annál sokkal szebb Cotahuasi-szurdok például 335 méterrel előzi meg Arequipa melletti kistestvérét, a turista pedig ritka, mint a fehér holló.

A nagyvárosban átvészelt karácsony után az első busszal indultam el a 200 km-re található kanyon fő településére, Cotahuasi városába. Egyetlen út vezet a lenyűgöző szurdokhoz, méghozzá a dél-perui Chuquibamba-n keresztül, ahonnan 4.500 méterig emelkedik az út a hófödte 6.000 méter magas Coropuna és Solimana hegycsúcsai között. A magalasti utazás és a vad, szerpentines utak rossz minősége miatt is kb. 11 óra utazással kellett kalkulálnom. Szerettem volna napközben utazni, hogy gyönyörködhessek a pompás környezetben, de a kiválasztott napon csak éjszakai busz indult Cotahuasiba, így kényelmetlen éjszaka elé néztem, de tudtam, hogy átvészelem és másnaptól vár rám a szurdok és különös jelentőségű környezete.

A természet legszebb csodája, a Cotahuasi-szurdok

Az utóbbi öt évben nagyon trendi lett, naponta több ezren látogatják a Colca-kanyont, így nem volt meglepő, hogy a Cotahuasi felé tartó buszon rajtam kívül csak egyetlen gringó foglalt helyet, a többi utas mind perui volt. Hajnalban érkeztem, és mivel volt már mozgás a buszpályaudvaron, gyorsan meginterjúvoltam a helyieket a lehetséges túrákról és buszindulásokról. Első napra Pampamarca meglátogatását terveztem. A közel 2.000 fő lakosú, páratlan szépségű település 3.800 méteren fészkel a kanyon egyik falában. Híres alpaka szőnyegei kézzel szőttek, továbbá innen indul a túraút a 4.050 méteren található Huito különleges homokkő-képződményéig, melyet erősen erodált, a szél, a nap és az eső által több millió év alatt formált sziklák alkotnak.

Kilátó Cochapampából a Solimana hófedte hegycsúcsára

Igen ám, de 2017. márciusa óta megszűnt a buszközlekedés Cotahuasi és Pampamarca között, mivel az egyetlen odavezető út a nagy esőzés miatt beomlott és azóta sem sikerült elkezdeni a javítási munkálatokat. Őszintén szólva erre nem számítottam, e sokkhatás után, hogy kipihenjem magam, első dolgom a szálláskeresés volt a szurdok központi településén, a 2.600 méteres magasságban fekvő kisvárosban. Egy fiatal arequipai biológus sietett a segítségemre, ő ajánlott szállást, ami kiváló bázisom lett a Cotahuasiban töltött három nap alatt.

A Huito kőerdő homokkő lándzsái

Az éjszakai út meglehetősen kifárasztott, de nem akartam elpazarolni egyetlen napot sem, így egy rövid alvás után nyolc órakor már talpon voltam, hogy ötleteljek, miként jussak el Pampamarcába. Ùgy döntöttem, hogy a reggeli és az ásványvíz beszerzése után gyalog vágok neki az 1.200 méteres szintkülönbségnek. Ehhez meg kellett találnom a kisváros egyetlen olyan hídját, mely Mungui faluján keresztül felvisz majd Pampamarcába. A helyiektől kapott információ alapján a temetőnél kell ehhez lekanyarodnom, meg is tettem, de híd helyett egy növényekkel teli kertben találtam magam. Több nyári kerten keresztülvágva jutottam ki a főútra, mely véletlenül sem a kívánt irányba, hanem Tomepampa felé vezetett.

Teraszos földművelés, a távolban feltűnik Pampamarca

Bosszúságomból felocsúdva megtudtam, hogy 5-6 km után lesz majd egy híd, azon áthaladva és a település irányába visszafordulva kis kerülővel a jó ösvényen lehetek. Nem volt más hátra, mint, hogy stoppolással nyerjek időt. Ritka erre a turista, így az első autó, egy fiatal házaspárral, meg is állt:

– “Jó napot kívánok. Pampamarcába szeretnék eljutni, el tudna vinni a hídig?” – kérdeztem én.

– “Pampamarcába? Hiszen az nagyon messze, a hegyek között található.” – jött a csodálkozó válasz.

– “Tudom, kb. 1200 méter a szintkülönbség. Ott van a Huito kőerdő, azt szeretném megnézni és még ma visszajönni Cotahuasiba.” – mondtam én.

– “Lehetetlen küldetés egy nap alatt, az izzó nap szét fog égetni, teljesen le fogsz égni.” – válaszolt a fiatal sofőr.

Ötvenes faktorú naptejjel felszerelkezve hajtogattam az igazam, beszálltam az autóba, de a sofőr továbbra is a fejét csóválta, nem akarta elhinni, hogy mire vállalkozom.

Naponta egyszer jár busz Pampamarcába

A hídnál kiszállva végre a helyes úton folytathattam a túrám. Ùjra megközelítettem Cotahuasit és igyekeztem megtalálni a Mungui felé vezető ösvényt, de hiába kerestem, csak a természet által lerombolt utat találtam meg, ott pedig nem tudtam továbbjutni. Szerencsémre egy idősebb helyi segítségemre sietett, aki gyalogosan éppen Munguiba tartott. Elmondása szerint 2017. márciusában következett be a kisebb földcsuszamlás, ami járhatatlanná tette a földutat Cotahuasi és Pampamarca között. Autók, buszok egyáltalán nem közlekednek, délutánonként van egy busz, ami a lerombolt út egyik végéig elviszi az utasokat, majd miután átgyalogoltak az ösvényen, a földcsuszamlás túlsó oldalán egy másik busz továbbviszi őket Pampamarcába.

A földcsuszamlás után így közlekednek a helyiek

Alkalmi társam mutatta meg a kis ösvényt, amit az utazók használnak. A félelmetes mélységbe bámulva döbbentett meg igazán a Természet hatalmas ereje. A százmillió években mérhető idő alatt lerakódott üledékrétegek több kilométer vastag kőzettömegébe a Cotahuasi folyó több millió év alatt száz kilométer hosszú szurdokot vájt.

Helyi vezetőm Mungui irányába

Nem volt kedvem délutánig várni a buszra, így csatlakoztam Limából származó új útitársamhoz, aki meglepő módon képben volt Ausztria és Magyarország történelmét illetően, és szívesen mesélt Cotahuasiról és az előttem álló gyalogútról. Mungui után, egy hídon áthaladva az ő javaslatára nem a busz által használt szerpentinen gyalogoltam Parmamarca felé, hanem a lakosok által kitaposott keskeny ösvényeken. Már ekkor elvarázsolt a szurdok: a látvány döbbenetes, a mélység félelmetes, a fényképezőgépem pedig szorgalmas volt.

Végképp nem nevezhetem kellemes emelkedőnek a túraútvonalat, éreztem, hogy magaslaton vagyok és ritkább a levegő, de jól tartottam magam és rendületlenül haladtam előre. Hátat fordítva több természetes kilátó adott lehetőséget a lélegzetelállító látvány megtekintésére. A kanyonban nem kell napokat eltölteni ahhoz, hogy megtapasztaljuk mindazt, amit szívünk mélyén várunk tőle.

Függőhíd Cotahuasi felé

A hajtűkanyarok Huancallpánál értek véget, innen pár perc alatt elértem Cochapampa települését. Elvileg Pampamarca fél órán belül elérhető, de onnan a kőerdőhöz fel és lejutni még legalább két óra kellett volna, így – a gyülekező esőfelhők miatt is – inkább úgy döntöttem, kihagyom a homokkőképződményt és az Uskune-kilátót, és visszatérek Cotahuasiba, hiszen másnapra is komoly gyalogtúrát tervezek. A Sipia-vízesés megtekintése után szőlőültetvények, gyümölcsfák. és kaktuszerdők mellett haladva egészen Quechualláig szeretnék elgyalogolni a szurdok belsejében.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.