Punoba érkezve rögtön hajóra szálltunk, hogy az inkák szent taván elevezzünk az Uros-szigetekhez. Sajnos e mesterségesen létrehozott sziget nagy csalódás volt, de aztán Taquile szigetén barátságos kecsua családnál, autentikus környezetben ismerkedtünk meg a helyi szokásokkal és életkörülményekkel. Láttunk helyi foci- és röplabdamérkőzést tengerszint feletti 4.000 méteres magasságban, megmásztuk Taquile legmagasabb dombját, ellátogattunk a sziget festői strandjára és megtudtuk, hogy a helyi nők hányszor vágják le a hajukat életük során, és azt is, hogy miért hordanak két övet a házas férfiak.

Punoba tartó prémium kategóriájú távolsági buszunk hatalmas, hátradönthető ülései gyorsan meggyőzték útitársaimat. A felszolgált vacsora után jót aludtunk az utaskísérő által kiosztott pokrócokba burkolózva, és menetrend szerint, pontosan futottunk be a Titicaca-tó perui, 150.000 lakosú, fővárosába.

Kéttörzsű totoranád-katamarán

Érkezésünk után három fontos teendőnk volt: menetjegyet venni a Taquile szigetére induló reggeli hajóra, leadni a nagy hátizsákokat a másnapra lefoglalt belvárosi szálláson és legfőképpen alaposan megreggelizni a háromórás hajóút előtt.

A 3.812 méter magasan, hófödte hegycsúcsok között, fekvő Titicaca-tó az inkák szent tava, amelyet rengeteg indián mese és monda övez. A legendák szerint partjain már akkor is laktak emberek, amikor a Hold még nem ragyogott az égen. Az inka mitológia úgy tartja, a nagy árvizet követően az égi atya, az inkák főistene, Kon Tiki Viracocha itt teremtette meg a földet, itt született a Nap, és itt alkotta meg Viracocha az első emberpárt, hogy benépesítsék a világot. Sokáig tartotta magát az a legenda is, miszerint létezik egy még ősibb kultúrára utaló város a Titicaca-tó mélyén. E mítosz 2000-ben nyert igazolást, amikor is az „Atahuallpa 2000” nevű kutatócsoport 1000-1500 éves templom maradványait találta meg a tóban 600 méter hosszú és 200 méter széles falakkal. Való igaz, a tó elég nagy területű, és elég mély ahhoz, hogy városokat nyeljen el magába.

Meseszép látvány a kilátóból

Èlénkzöld totoranádasok között hajózva nem kerülhettük el a nagyon turistás, mesterséges, úszó Uros-szigetek meglátogatását. Minden Amantani és/vagy Taquile irányába közlekedő hajó kiköt itt, hogy a Punoból reggelente idecsónakázó „őslakos“ családok betanult koreográfia szerint fogadják a kijelölt nádszigetekre érkező turistahadat. Az uros indiánok sajnos már régen felhagytak a hagyományos életformával és kizárólag a turizmusból élnek.

Az urok nádból készült kunyhói

A totoraszigeten minden nádból van: a kunyhók, a csónakok és maga a sziget is. Utóbbi érdekesen lebeg a vízen, süppedős és kicsit ingoványos érzés a nádkötegeken való gyaloglás. A tapasztalt uros mesterek totorakákából készítik a sok száz éves hagyományokra visszatekintő úszóalkalmatosságokat.

3000 forint egy tízperces hajókázásért

Sejtettem, hogy milyen turistás bohóckodás vár majd itt ránk, szerencsére a rövid, maketten történő bemutató alatt több hasznos információt említett meg a szigeten „élő“ közösség alkalmi vezetője, főként arra vonatkozóan, hogyan is épül fel és működik egy mesterséges nádsziget.

Az uros indiánok az inka birodalom terjeszkedése idején – közel 800 éve – menekültek a saját maguk által készített, vízfelszínen lebegő nádszigetekre. Ìgy, bár elkerülték a fenyegető konfliktust és a közvetlen harcot, a béke vagyis a megmaradás érdekében hal formájában adót kellett fizetniük az inkáknak.

Csalódott helyi asszonyság és a sok csecsebecse

Szigeteiket a mai napig a tavon bőségesen növő totoranádból fonják. A száraz évszak végén, minden év novemberében, levágják a totorát, aztán hosszú hónapokig a vízben tárolják. Április környékén köszön be az esős évszak, ekkor a lehulló nagy mennyiségű csapadék miatt a tóba ömlő folyók megemelik a tó vízszintjét, a nád felemelkedik, ekkor az urok begyűjtik a nádat.

A törzsmester bemutatja az uros indiánok történetét

Az alap a nád gyökérzete, erre fektetik, szövik rá keresztirányban az újabb rétegeket, amelyeket folyamatosan cserélni, pótolni kell, mert a víz miatt elszaporodnak bennük a paraziták. Körülbelül két évig tart, amíg egy sziget elkészül, de időről-időre fentről újabb rétegekkel kell pótolni a „talajszintet”, hogy megmaradjon a fél és egy méter közötti vastagság.

Taquile kapui gyönyörűen díszítve

Az urok történetére is kitérő rövidke előadás után csoportokra beosztva megmutatták ugyancsak nádból készült, indiánsátor alakú kunyhóikat, melyek természetesen tele voltak értékesítésre váró szőttesekkel és a férfiak által készített apró csecsebecsékkel. Miután másodszorra is kijelentettük, hogy nem vásárolni jöttünk, gyorsan kiterelt minket az ajmara asszonyság, bízva abban, hogy akkor majd biztosan hajókázunk a sziget körül az amúgy tényleg szép és jópofa, kéttörzsű totoranád-katamaránnal. Szerencsére útitársaink sem kívánták kipróbálni a nádból készült hajót, így eredeti járatunkkal siklottunk tovább a gyönyörűen tiszta, sötétkék víztükrön Taquile szigete irányába.

Kecsua hölgy közösségei vasárnaponta megmérkőznek egymással

Az Uros-szigeteken átélt hakni és két órás unalmas hajókázás után nagy öröm volt a hat kilométer hosszú Taquilén kiszállni, azonnal beleszerettünk az elbűvölő szigetbe. Az itt élő kecsuák nagyon nyugodtak, kiegyensúlyozottak és a mai napig sikerült megőrizniük kultúrájukat és hagyományaikat. A főtéren megismert, igazán rokonszenves indián Mario családjánál kaptunk szállást, a szigetet járva ismerkedtünk a helyi szokásokkal és életkörülményekkel.

Igényes kőút az északi strandhoz

A Punótól 45 km-re található sziget volt Peru egyik olyan területe, amelyet a spanyolok utolsóként hódítottak meg. Taquile egy természetes sziget, így elég meredek és sziklás, tényleg volt mit gyalogolni, pontosan 545 lépcsőfok vezetett fel a faluba. A sziget körülbelül kétezer lakosa az inka hagyományokat őrzi, még most is teraszos földművelést alkalmaz, quinoát, krumplit és kukoricát termel vetésforgó rendszerben.

A taquileñok (így hívják a szigeten élőket) nagyon büszkék arra, hogy a szigeten nincsen rendőrség, és az inkák ősrégi tanításait követik, azaz: „ama Suwa, ama llulla, ama Gilla”, „ne lopj, ne hazudj, ne legyél lusta.“

A festői strand – megfürödnél vajon a tíz fokos vízben!?

A sziget kultúrája elsősorban a helyiek által készített és ténylegesen használt viselet miatt különleges. Mind a férfiak, mind a nők minden korosztálya készíti és hordja is ezeket a ruhadarabokat. A férfiaknál nagyon fontos viselet a chullo, amit saját maguk horgolnak. Ez a sapka árulja el az illető társadalmi státuszát és családi állapotát. A nőtlen férfiak sapkájának vége fehér, amint megnősülnek teljesen piros sapkára váltanak. Ha egy férfi megözvegyül, három évig hordja a házastársi sapkát, utána lecseréli az egyedülálló férfiak fejfedőjére. A nők esetében szoknya színe jelzi az adott hölgy családi állapotát.

Taquile focicsapata újra a tradicionális ruhában

A sapkán kívül a férfiak hordanak még egy széles, gyönyörűen szőtt színes övet derekukon, az úgynevezett cinturont, aminek szintén nagy jelentősége van Taquilén. A saját kezűleg gyártott cinturon körülbelül két hónap alatt készül el. A helyi férfiak az övük alatt hordanak egy fekete-fehér csíkozású másik övet, amit a feleségük sző nekik házasságkötéskor, többek között a saját hajából. Ezt az övet amolyan „jegygyűrű”-ként viselik a férfiak.

Nehéz szívvel hagyjuk el Mario családját

Apropó, női haj. A nők haját mindössze háromszor vágják le életük során, először 1-2 évesen keresztelkedéskor, majd 18 és 30 év között az esküvő előtt illetve harmadszor akkor, amikor a nagypapa megbetegszik, nincsen jól, a hagyomány szerint ilyenkor egy új övre van szüksége. A nők esetében is van egy jellemző népviselet. A szoknya színe jelzi, hogy az adott hölgy hajadon vagy éppen házas-e.

Bolívia karnyújtásnyira

Mindannyiunkat lenyűgözte a taquilei kecsuákkal való találkozás, sokáig az egyik legemlékezetesebb őslakosokkal kapcsolatos élményünk lesz. Az igazat megvallva szívesen maradtunk volna, hogy tovább élvezzük méltán híres vendégszeretetüket és több mindent megtudjunk különleges életükről és szokásaikról, de útitársaim szűkös ideje miatt visszaindultunk Punoba, hogy a bolíviai Copacabana érintésével La Pazba érjünk…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.