Azzal, hogy a nagyon durva kényszermunka és a folyamatos robbantások miatt Dél-Amerika egyik legvéresebbnek tartott bányájához végül is teljesen egyedül túráztam el és Huancavelica környékén sem találkoztam más gringóval, már azonnal beleszerettem a magashegyi környezetben fekvő városba. Az csak hab volt a tortán, hogy a közép-perui Andokban mindenki kedves és barátságos. Biztos, hogy nem utoljára jártam ezen a véres múlttal rendelkező, de mesebeli vidéken!

Millpu kanyonrendszerét és természet alkotta medencéit részletesen bejárva nem maradt más fontos turisztikai látnivaló Ayacucho környékén, így még este buszra szálltam, hogy a Cordillera Occidental vonulatai között szűk völgyekben tekeregve Huancavelica felé vegyem az irányt.

Ittjártamkor belefutok egy vallási felvonulásba.

Napközben kellemes a klíma Huancavelica egyik terén.

2014 óta minden évben megfordultam Peruban, de eddig még egyszer sem álltam meg az Andok fenséges hegységében 3.700 méteren található városban. A Huamangától 200 km-re fekvő Huancavelicáig éjszakai autóbusz közlekedik, mely fél óra után már megállót is tartott. Hosszú lesz így a menet, gondoltam…

A nemzeti identitás fontos jelentőségét mutatják be az őslakosokat ábrázoló graffitik.

Általában elég jól bírom az éjszaka közlekedő buszokat, aktuális járatom azonban nem olyan minőségű, mint például a kifejezetten turistás Cusco és a Titicaca-tó lábánal fekvő Punot összekötő luxusjáratok. Turista erre olyan ritka, mint a fehér holló, ezért aktuális buszom egyáltalán nem kényelmes. Sebaj, túlélem. Hosszú zötykölődés után hajnali négykor érkezünk meg az ország egyik legszegényebb városába.

A mesés környezetben megbújó várost 1571-ben alapították.

Turista ritkán bukkan fel errefelé, pedig a város koloniális templomai mind nagyon szépek.

Peru egyik legszegényebb városában járok, ahol nagyon olcsó az étkezés és a gyümölcs.

Buszpályaudvar híján a központtól délre – a busztársaság irodája előtt – parkoltunk. Utastársaim gyorsan szétszéledtek, így magamra maradtam az ismeretlen városban. Huancavelicában nincsen dorm rendszerű hostel, ezért szállást nem foglaltam előre. Kiírtam magamnak a számításba jöhető szállásokat, de mint percekkel később kiderült, az egyik már bezárt, a másik szálláshely pedig megtelt. A hajnali sötétségben velem szembe sétáló helyiek siettek a segítségemre. A Plaza de Armas-tól két sarokra álló szállón nagyon baráti áron találtam privát szobát.

A városban található termálfürdők egykoron híresek voltak. A mára már langyos vízben a helyi asszonyságok mostanság maximum csak ruhát mosnak. A fürdőkhöz vezető úton mégis csodás a panoráma. 

Talán a világ legmagasabban fekvő bikaviadal-arénájába véletlenül tévedek be. Az egyhetes Fiesta de las Cruces idején a hagyományőrző bikafuttatás őrült fiesztája miatt kinyit az aréna.

Nem mondhatom azt, hogy kis hálózsákom alatt jól kipihentem magam a buszon, de így is csak pár órás ejtőzés után – késő délelőtt – vettem nyakamba Huancavelicát. A mély völgyben hosszan elhúzódó település pazar magashegyi környezetben található. A várost az Andok nyugati láncának ipari fontosságú és fémes lerakódást tartalmazó hegyei (többek között Citac, Huamanrazu és Altar) veszik körül, melyek közül az 5.000 méternél magasabb hármas hegységcsoport a legkiemelkedőbb vonulat.

Az Andokban fekvő Huancavelicát és Huancayot összekötő “Tren Macho” 1926 óta hetente három alkalommal közlekedett. Legalacsonyabb pontja 2.819 méterrel van a tengerszint felett.

Hat óra alatt teljesítette a közel 130 km-es távot. A vonat hét megállóhelyen állt meg, 38 alagúton és 15 hídon haladt át.

Hogy jól megfigyeljem a spanyol hódítás idején “szent kőnek” nevezett Huancavelica egyedi földrajzi elhelyezkedését és hozzászokjak a magashegyi levegő hatásához, első itt töltött napomon a Señor de Oropesa szentélyhez másztam fel. A kb. két kilométer hosszú és hatszáz lépcsőből álló harminc perces intenzív séta 3.900 méter magasra visz fel. A kilátóból jól belátható a völgyben elterülő város, a Río Ichu völgye és a helyi focicsapat, az Unión Deportivo Ascensión új stadionja.

Első utam az Oropesa-szentélyhez vezet.

Úgy tűnik, hogy Peruban is fontosak az új labdarúgó-stadionok.

A napjainkban közel 50.000 főt számláló várost Peru 1569-1581 közötti spanyol alkirálya, Francisco Álvarez de Toledo építtette egy teljesen lerombolt inka település helyére. Huancavelica határában egy elhagyott és évtizedek óta üresen álló perui szellemfalu és annak egykori cinóber-bányája található, mely az újkori gyarmatosítás idején hosszú évszázadokon keresztül világszinten vezető szerepet töltött be.

Ezzel a jófejjel Sacsamarca közelében találkozok, úton a gyarmati időkben hírneves higanybánya felé.

Chaclatacana környékén – 3.955 méteren a tengerszint felett – ilyen varázslatos a táj.

Santa Barbara higanykitermelő területe volt a legnagyobb higanyforrás az amerikai kontinensen és mint ilyen, elengedhetetlen a spanyol gyarmati korszak bányászati ​​és finomítási műveleteihez.

Bányászruhába öltöztetett, vasból tákolt bábu a bányabejárónál.

A konkvisztádorok által az 1500-as évek második felében megnyitott bányászfalu maradványait több mint tíz km-t túrázva ittjártam másnapján látogattam meg. Az Andok hegységének mélyén 4.200 méteren található kisérteties szellemfalu évtizedek óta elhagyatottan áll. Az arany és az ezüst kiválasztásához elengedhetetlen higany termelésekor egy műszakban akár háromezer bányász is dolgozhatott a tárnákban.

Az egykori bánya bejáratát befalazták, lehetetlenné téve ezzel a belépést.

Az ezüstbányászata miatt világhírű Potosít és Huancavelicát a 17. század közepén a spanyol gyarmatosítás és a Spanyol Királyság két legfontosabb pillérének tartották. A Santa Barbara bányáiban termelt higanyt szárazföldi és vízi úton szállították a bolíviai Potosíba. Az egyetlen szobahőmérsékleten is folyékony fémet a Kordillerák vonulatain keresztül lámákkal és teherhordó öszvérekkel hordták a Csendes-óceán partjára. Onnan – Chincha kikötőjéből – hajóval vitték tovább Aricába, majd a hosszú út végén az Andok hatalmas lánchegység-rendszerén érkezett meg a higanykaraván Potosí bányászvárosába.

A meseszép környezetben álló higanybányánál egyedüli látogatóként tartózkodom.

Annak, hogy Spanyolország hosszú évszázadokon keresztül ezüstben dúskálkodhatott, azonban nagy ára volt. A folyamatos bányarobbantások és az ezüst kinyeréséhez használt higanytól való mérgezés által a közel kétszáz év alatt több mint négyezer, a cinóber-bányában gürcölő, őslakos indián bányász vesztette életét. Amióta a spanyolok elhagyták Santa Barbarát, a peruiak többször próbálkoztak tárnanyitással, legutoljára kb. 50 évvel ezelőtt. Ennek a nyomaira bukkantam rá a mérnökök elhagyott irodájában, ahova kíváncsiságból merészkedtem be. Itt vettem észre az 1967-es könyvelés dokumentumait, melyek azóta az egyik asztalon hevernek…

Bejutottam a bányamérnökök elhagyott irodájába, ahol negyven éve a madár sem járt.

Bizonyíték arra, hogy kb. ötven éve megpróbálták újraindítani a rengeteg higanyt termelő cinóber-bányát.

Az egykori higanybányák látogatása napjainkban nem megengedett, emiatt a „Mina de la Muerte” (magyarul halálbánya) melletti bányászfalu maradványainál töltöttem az időt, ahol faragott kövekből épített templomra leltem. Egy perui család megjelenésekor tudtam meg, hogy a 17. században emelt templomot csak úgy lehet meglátogatni, hogyha az érdeklődő elkéri a templom kulcsát Huancavelica polgármesteri hivatalában.

Santa Barbara szellemfalujában a régió legszebb templomára lelek.

Lassan az enyészetté válnak a bányacsillék.

Legközelebb biztosan így teszek, most azonban ideje Limához közelebb kerülnöm, hamarosan indulok az Andok hegyei között épült Huancayoba, oda, ahol öt éve jártam utoljára…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.