2014 után ismét megjártam a világ egyik leglátványosabb romvárosát, Machu Picchut, ám ezúttal felemás érzésekkel távoztam. A már Peruban is nyomasztó tömegturizmus hátrányaival találkoztam a túlzottan népszerűvé vált Inka-szentélynél. Ennek ellenére elvarázsolt az Inka Birodalom monumentális emléke, főleg azok után, hogy társaimmal bevállaltuk a többnyire negligált opcionális túrát, az ikonikus Montaña Machu Picchu megmászását.

Kis csapatom már naplemente után, sötétedéskor érkezett meg Ollantaytamboba. Másnapra egész napos túrát terveztünk a misztikus Machu Picchu romvárosához, így az első, egyben legfontosabb dolgunk a másnapi reggelink és ebédünk beszerzése volt, ebben segítségünkre volt a főtér sarkában található, késő estig nyitva tartó piac. Ezek után nem volt sok tennivalónk, beültünk az egyik hangulatos étterembe, hogy egy pohár pisco mellett megvacsorázzunk, majd vártuk a fél tízkor induló utolsó személyvonatot Aguas Calientesbe.

A minden turista által ismert kép a Machu Picchuról

Kilenc óra körül indultunk a pályaudvarra, felmutattuk jegyeinket és már szálltunk is volna be a kijelölt fülkébe, de nem volt hová. Hosszas kérdezősködés után kiderült, járatunk késik. Hogy pontosan mennyit, azt sajnos egyik vasúti alkalmazott sem tudta megmondani… Hmm, nem éppen a legjobbnak mondható az utastájékoztatás a Dél-Amerika egyik legdrágább vasútvonalán. Az 50%-ban társtulajdonos angol Belmond cégtől valahogy többet várna az ember, legalább egy jól látható helyen kiragasztott, érthető közleményt vagy hangosbemondót. Nem beszélve arról, hogy a helyi lakosok a turisták által fizetett horribilis jegyárak töredékéért közlekednek ugyanazon a szakaszon. Más volt ez évtizedekkel ezelőtt, amikor a turisták közösen utazhattak a helyiekkel, az lehetett az igazi élmény, még a nyitott ajtókban és ablakokban is utasok lógtak… De minek is fáradjanak a vasúti társaság alkalmazottai, ha a turisták nagy része életében úgyis csak egyszer tervezi a Machu Picchu meglátogatását!?

A szuperdrága vonat

Pisac erődjének megmászása és más inka kori ásatások megtekintése után mindannyian fáradtak voltunk, nem volt erőnk bosszankodni. Körülbelül 30-40 perc várakozás után kiderült, hogy előreláthatólag másfél órával a tervezett indulás után hagyjuk majd csak el Ollantaytambo állomását. Természetesen nem volt fedett utasváró, a vasúttársaság egyik alkalmazottjának felvetett kérdésemre – kaphatnánk esetleg valamilyen meleg italt a késés miatt? – körülbelül egy óra után reagáltak, addigra sikerült a PeruRail munkatársainak termoszokat, üres poharakat és teafiltereket keríteni.

A Machu Picchu teljes kiterjedésében

Lényeg a lényeg: vonatunk két óra késés után beérkezett és végre elindulhattunk Aguas Calientes felé az Urubamba folyó mentén, az Andok által körülölelt völgyben kanyarogva. Fordított “u” alakban megkerültük azt a hegygerincet, amelynek tetején az inkák elveszett városa található. Komoly késéssel, már bőven éjfél után értünk be a városba. Szállásunkat gyorsan megtaláltuk, és újraterveztünk, átbeszéltük a lehetőségeket. Az eredeti hajnali négy órás ébresztő és hegy tetejéről megtekinteni óhajtott napfelkelte helyett úgy döntöttünk, hogy a hosszú nap után két órával “meghosszabbítjuk” az éjszakát és reggel hat órakor ébredve, kipihenten vágunk neki az inka város felfedezésének és a fölötte magasodó Montaña Machu Picchu megmászásának. Utóbbit én is nagyon vártam, amikor ugyanis először jártam a híres Inka-szentélynél, az ötnapos, intenzív Salkantay-ösvény végigjárása miatt már nem vállaltam be a hegyet.

Félelmetesen nagy robajjal hömpölyög az Urubamba folyó

Fél hétkor, szemerkélő esőben indultunk az első kaput jelentő hídhoz, amely mintegy két kilométerre volt szállásunktól. Itt ellenőrizték először az őrök jegyünket és útlevelünket. Már a faluból kifelé jövet feltűnt, hogy esős évszak lévén az Urubamba folyó vízszintje nagyon magas és folyamatosan árad, a folyó világosbarnán, fülsiketítő robajjal hömpölygött a völgyben. A táj elképesztően szép: az Urubamba egy mély kanyonban folyik, a környező hegycsúcsok pedig körülbelül hétszáz méterrel voltak a fejünk fölött.

A híd túloldalán kezdődik a szerpentinekkel teli út a buszok számára, illetve a közel 1.800 fokból álló hírhedt libasoros lépcsősor, amelynek megmászására végül a még sokáig hezitáló Claudia is vállalkozott. A két út gyakran keresztezi egymást, túrajelzések vezetnek vissza a gyorsabb és rövidebb lépcsős ösvényhez. A gyaloglást választva másfél óra alatt kapaszkodtunk fel az Andok láncai között található hegynyeregre.

Tömegturizmus az Ùjvilág hét csodájának egyikénél

Miután megkapta az UNESCO világörökségi státuszát, és az újkori világ hét csodájának egyikévé is megválasztották, a Machu Picchu a tömegturizmus célpontjává vált. Ennek tagadhatatlan jeleivel (hátrányaival) találkoztunk a felső bejáratnál is, teljes káosz uralkodott a kapuknál, türelmetlen, feszült és goromba beléptető személyzet „üdvözölte“ a látogatókat. Elvileg tilos az ételfogyasztás a Machu Picchu teljes területén, ha valaki a beléptetés után mégis enni merészel és rajta is kapják, azonnal kiküldik. Komoly szintkülönbségű magashegyi túrára készültünk a Montaña Machu Picchu megmászásával, ennek elengedhetetlen feltétele a bőséges folyadék és étel fogyasztása, így örömmel vettük, hogy táskáink részletes ellenőrzését, azok szkennelőn történő átvizsgálását nem forszírozták annyira a helyi erők, pedig ez az idő is biztosan elérkezik az Öreg Hegy történetében…

Ùjabb példa az inkák különleges építési technikájáról

A csodálatos kilátást ígérő, ám nagy kihívást jelentő, a citadellától délnyugatra található, 3.050 méter magas szent csúcsra, a Machu Picchu-hegyre is fel akartunk jutni. Mivel a rendelkezésünkre álló idő korlátozott volt, a felhők takarta csúcsra indultunk először, hogy képeket készítsünk a fentről különleges látványt nyújtó romokról.

A Montaña rendkívül kitett, látszólag megmászhatatlan, meredek ösvénnyel és szűk lépcsőkkel rendelkező kistestvére a Huayna Picchu. Utóbbi megmászására gyorsan elfogytak a limitált jegyek, így nem bántuk, hogy a magasabb Montaña Machu Picchu jutott nekünk. Abban gyorsan megegyeztünk társaimmal, hogy bármelyiket is választjuk, lábaink mindenképpen megérzik a fárasztó lépcsőzést és másnapra komoly izomlázunk lesz.

Meseszép panoráma az Öreg hegyről

Egy ellenőrzőpontnál történt útleveles regisztráció után indultunk neki a Huaynához képest kicsit meredekebb, de kevésbé zsúfolt túrának és a vele járó 600 méteres szintkülönbségnek. A Montaña hegyi útvonala a kezdeti szakaszon széles és jól jelzett ösvényen halad. Az első órában az állandó emelkedés körülbelül 30-35 fokos. Fokozatosan és folyamatosan emelkedve a Machu Picchura és a környező hegyekre nyíló kilátás és maga az útvonal is egyre álomszerűbbé vált. Az ösvény melletti számos kilátóból és pihenőállomásból a völgybe tekintve már most káprázatos arcát mutatta a romváros és környéke.

Ahogy a nyomvonal közelebb került a Machu Picchu-hegy csúcsához, a lépcsők egyre meredekebbek és keskenyebbek lettek. Ùjabb harminc perc fárasztó emelkedés után az ösvény tovább kanyarodott, majd egy kőkapun vezetett keresztül, mielőtt egy keskeny gerincen a csúcsra ért. Kis kerek kunyhó biztosít menedéket és ülőhelyet a megfáradt túrázónak, míg a kilátás a híres Inka-szentélyre, a Huayna Picchura és Putucusi hegységére páratlan, szavakkal le nem írható.

Kis csapatunk a Montaña tetején

A gazdag flórájú és faunájú trópusi erdő közepén megbújó volt inka város különlegességét a Montaña tetejéről lehet igazán megérteni, hiszen egyedülálló földrajzi fekvése, lélegzetelállító szépségű hegyek közötti elhelyezkedése teszi ilyenné.

Az Inka-kutatók úgy tartják, hogy az Öreg Hegy (a Machu Picchu kecsua jelentése) néven emlegetett várost az 1440-es évek körül az Inka Birodalom kilencedik uralkodója, Pachacútec alapította. A töredékesen ránk maradt történelmi adatokból annyi szűrhető le, hogy az inkák kevesebb mint száz évig lakták gyönyörű városukat, a három emberöltő múltán, 1532-ben Francisco Pizarro vezetésével kezdődő spanyol hódítás idején tűntek el. Annyit mindenesetre biztosan tudunk, hogy az inkák nem ismerték a kereket, nem voltak fémeszközeik, építkezéseikhez nem használtak habarcsot, egészen különleges építési technikával dolgoztak és építették fel a több mint 2.000 méteres magasságban található várost.

Lefelé csak libasorban

A keskeny hegynyeregre épült inka város több száz évig elfeledve aludt az Andok óriás, csaknem megközelíthetetlen hegyláncai között, csak a helybéliek tudtak róla. A hegyekben bolyongó dél-amerikai indiánok olykor menedéknek használták az elhagyatott romokat, de helyi földművesek is éltek itt a 20. század elején, amikor a Yale Egyetemen dolgozó Hiram Bingham egyik kalandos régészeti expedíciója közben feljutott az Öreg Hegyre.

A történelem legnagyobb építészeti rejtélye

A Montaña megmászásával lett kerek Öreg Hegyi kalandunk, teljesen más perspektívából, teljes kiterjedésében szemlélhettük meg a világ egyik legcsodálatosabb természeti pontján található, különleges hangulatú romvárost. A tömegturizmustól eltekintve kis csapatommal együtt újra megbabonázott a letűnt civilizáció évszázadokkal korábban létrehozott rejtélyes építménye. Alszunk egy nagyot, aztán folytatjuk kalandjainkat a Szent-völgyben, jön Ollantaytambo, Moray, Maras és Chinchero!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.