Megannyi varázslatos Inka romváros megtekinése után ezúttal igazán különleges helyre jutottam el. A dél-perui Andok mélységes szakadékai felett átívelő keskeny függőhidat, a mai napig használatos Q’eswachakát figyeltem meg testközelből. A rituális ünnepségek között évente felújított szent hid megtekintése óriási élmény, mint ahogy az átkelés is a kizárólag a környéken található növényzet rostjaiból készült ingatag alkotmányon.

Az útikönyvek szinte kizárólag a világhírű látványosságokról és nevezetességekről emlékeznek meg, ezért latin-amerikai utazásaim 2014-es kezdetén én is ezek felkeresésével töltöttem el az időm. Mióta azonban kipipáltam a turistás helyeket, bakancslistámat szinte minden egyes utazással „újratervezem“: azóta olyan, szinte ismeretlen és misztikus helyeket is felfedeztem, ahova ritkán jutnak el gringók, de gyakran maguk a helyiek sem tudják, hogy milyen kincseket rejtenek a kitaposatlan ösvények.

Zseniális technológiai megoldás a kanyonok közötti közlekedésre

Ìgy volt ez a mostani cuscói szállásomon is, mikor szállásadóim érdeklődtek pontos úticélom felől, aztán csodálkozva néztek rám Q’eswachaka, Espinar, Kanamarca és Waqrapukara neveinek hallatán. Bár Dél-Peruban élnek és turizmussal foglalkoznak, mégsem hallottak eddig a fenti látnivalókról. A számtalan legendával bíró országban nem nehéz titkokat és csodálatos, mesébe illő helyeket felfedezni, csak tudni kell, merre induljunk.

Zenészek tradicionális perui kosztümben

Dél-Peru kevésbé ismert, valódi meglepetéseket tartogató helyszíneinek felfedezését Q’eswachakával terveztem kezdeni, azzal a híres Inka kötélhíddal, melynek története korábban bejárta a bulvárlapok hasábjait, és eljutott több internetes oldalra is. Olyan újságírók és bloggerek cikkeztek a híd különleges, hátborzongatónak titulált történetéről, akik maximum YouTube videók által jártak az Andok-felvidéken.

Lámapóz!

Már egy ideje kinéztem magamnak az Inkák magas hegyek közé, mély völgyek fölé kifeszített, az agávénövény természetes rostjaiból készült, izgalmas kötélhídját. Mindig is érdeklődtem a különleges építmények iránt, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egy kis hátizsákkal és sátorral felszerelkezve elinduljak felé.

Quehue látképe

Közvetlenül csak helyi túraszervezővel jutottam volna el az Andok felvidékein fekvő Quehue nevű településre, melynek közvetlen közelében található az utolsó Inka kötélhíd, a Q’eswachaka. Mivel jobban szeretek egyedül kalandozni, felfedezni, így több átszállóval terveztem eljutni a Cuscótól 150 km-re található, aprócska ékszerdobozhoz hasonlatos faluba. A 150 km Európában egyáltalán nem nagy távolság, Peruban azonban gyakran fél nap is szükséges megtételéhez. A városközpontból délre haladva könnyen és gyorsan megtaláltam a Sicuaniba tartó buszok pályaudvarát. A Cuscot és Sicuanit összekötő szakasz része annak a 3S nevet viselő főútnak, amit az utazó a Titicaca-tó és Cusco, az Inka birodalom korábbi közigazgatási, politikai és katonai központja között – általában éjszaka – megtesz.

Masszív átkelő gyalogos forgalomra

Sokat nem is kellett várnom, hiszen negyedóránként indul buszjárat a Cuscótol délre található, cseppet sem tetszetős városba. Más gringóval ezúttal sem találkoztam, csak helyiekkel utaztam együtt, akik kissé csodálkozva néztek rám, amikor órákkal később egy elágazásnál leszálltam. A térkép szerint ekkor Combapatában jártam, a tegnap meglátogatott Raqchi romvárosátol 12 km-re. Egy, a helyiek által használt lerobbant mikrobusszal dél-nyugatnak indultam tovább a Circuito de las Cuatro Lagunas mentén Yanaoca településére. Előbbi négy csodás lagúnának ad otthont, és ahogy a buszon mellettem helyet foglaló idősebb bácsika elmondta, a négy tavat egy gyalogtúra keretén belül körbe lehet sétálni. Legközelebb erre is biztosan sort kerítek, ezúttal azonban fontosabb volt, hogy eljussak a szimpatikus Yanaocába, ahol a piacon kényelmesen megebédeltem és mentem is volna tovább a vadregényes tájakon aznapi célállomásom Quehue felé.

Helyi birkapásztor munka közben

Péntek délután lévén azonban újabb probléma adódott. Többen is megmutatták, hogy pontosan melyik utcasarokról indul a gyűjtőtaxi a kacskaringós szerpentinek végén található kis településre, hosszú várakozásom hiábavalónak bizonyult, nem sikerült fuvart találnom.

Izgalmas szerpentinek varázslatos környezetben

Jócskán benne jártunk már az estében és az időjárás is kezdett rosszabbra fordulni, gyülekeztek a sötét felhők, és rá is zendített egy kiadós záporeső. Esélyem, hogy még aznap Quehuébe érjek számottevően lecsökkent. Már a „b-terv“-en járt az agyam, amikor egyszer csak egy rozoga autó állt meg mellettem.

– „Mi járatban erre?“, kérdezte tőlem a fiatal sofőr.
– “Még ma szeretnék Quehuébe eljutni,” válaszoltam neki.
– “Későre jár, ilyenkor már nincsen trufi, de jó pénzért szívesen elviszlek,” csillant fel a helyi szeme.

Ebből a rövid párbeszédből is kitűnik, hogy pénzszerzés dolgában milyen leleményesek a peruiak, gyorsan meglátják a lehetőséget arra, hogyan tudnának egy kis plusz bevételhez jutni. Tapasztalt világjáróként azonban a bemondott összeg – 30 sol – hallatán komolyan elcsodálkoztam:

– “Ennyiért négyszer megjárom a Cusco és Sicuani közötti 140 km-es szakaszt,”- válaszoltam.

Tanyabokor Q’eswachaka felé

Hiába próbáltam több ízben meggyőzni, a Luicito névre hallgató fiatal perui kitartott a bemondott összeg mellett. Szerencsémre befutott egy gyűjtőtaxi Combapatából, melynek minden utasa, autót váltva, továbbutazott Quehue felé. A tarifában ugyan továbbra sem tudtunk megállapodni, de csatlakoztam hozzájuk. Rábíztam magam a 45 perces útra, megérkezünk a célállomásra és úgyis lesz majd valahogy – gondoltam. Végül így is lett, utazás közben megeredt sofőröm nyelve, kíváncsi volt, ki vagyok, honnan jövök és miért utazok Peru turisták által ritkán látogatott területén.

Quehuébe érkezve csupán a 30 sol töredékét fizettem és Luicito még a szálláskeresésben is kedvesen segített, így nem kellett az esőben sátrat állítanom. Az éjszakát egy kényelmes vendégágyban tölthettem új ismerősöm barátainál az esős évszak miatt az év eme szakaszában ritkán látogatott településen. A folyamatos esőzés miatt Quehue este is csendesnek és nyugodtnak mutatkozott, éppen ezért elég nagy kihívást jelentett vacsorázóhelyet találni. Ebben a trufim egyik utasa, Quispe segített, akivel teljesen véletlenül futottam össze az utcákon sétálgatva. Quispe Quehuében nőtt fel, élt egy ideig Puerto Maldonadóban, mostanság pedig Cuscoban dolgozik.

Quehue teljesen kihalt főutcája

Hétvégére érkezett haza szülőfalujába, de neki sem volt könnyű dolga, hiába kopogtattunk éttermekbe és új perui ismerősöm helybéli rokonaihoz, senki sem tudott segíteni, pedig mindketten megelégedtünk volna egy meleg leves, rizs tükörtojással és zöldségekkel kombóval. Hosszú köröket futva visszatértünk egy helyi családhoz, akiknek megesett rajtunk a szívük és kaptunk vacsorát.

Àlomból valóság: első pillantás az utolsó Inka hídra

Másnap korán reggel Quispével vágtam neki a Q’eswachaka kötélhídjáig tartó közel tíz km-es távnak. Ùj ismerősömnek köszönhetően nem a szerpentineken haladtunk, hanem a távot rövidítve, a dombokon keresztül közelítettük meg az utolsó, különleges történelmi jelentőségű Inka függőhidat.

Hihetetlen, de egy évet bizony bír az agávénövény rostjaiból font híd

Az Inka Birodalom meghódítása idején pusztították el azt a mintegy kétszáz, növényi rostból épített kötélhidat, melyek közül egyedül csak az Apurimac-folyó felett átívelő Q’eswachaka maradt fent a hosszú évszázadokon keresztül. Pedig egy alkalommal ez utóbbit is lerombolták, hogy megakadályozzák a spanyol konkvisztádor, Francisco Pizarro előrenyomulását a Cuscóba vezető úton. A különleges hidat azután néhány évvel később újjáépítették és azóta is minden év júniusában négy helyi közösség, Hunchiri, Chaupibanda, Choccayhua és Ccollana Quehue mintegy hétszáz lakosa közös erővel, aprólékos kézi munkával újítja meg. Az újjáépítés igazi társadalmi esemény, melyet sámánikus szertartások és különféle áldozati rituálék is kísérnek, hogy megóvják az utasokat a balesetektől és szerencsétlenségektől.

Több mint 600 éve minden évben, rituális keretek között, kézi munkával újítják fel

A ma is használt, és igen fontos szerepet betöltő függőhíd öt párhuzamos kötélből áll, melynek szálait hagyományos technológiával az agávénövény rostjaiból készítik. A lehetőségektől függően az új híd a helyben rendelkezésre álló anyagokból készül, így farönkökből, kövekből, gyapotból, láma- és alpakaszőrből, fiatal fák kérgéből és az Andok-felvidékből származó úgynevezett qoya szalmából. Az elkészült művet kézzel szőtt kötélhágcsók segítségével áthúzzák a folyón, és mindkét oldalon egy masszív kőhöz erősítik.

Egyszerre csak egy ember mehet keresztül a keskeny kötélhídon. Te vajon rámerészkednél!?

A függőhidak rendkívül fontos részei voltak az Inka birodalom úthálózatának, és szép példái az őslakosok különleges mérnöki tudományának. Q’eswachaka nem pusztán egy híd, hanem az Inkák évszázados kiváló szaktudása, készsége és rítusa egyben. Ha teheted és Peruban jársz, látogasd meg a Q’eswachakát, látogasd meg júniusban, amikor a helybeliek, megőrizve és megtartva az ősi hagyományokat, felújítják a hidat, így kötve össze múltat és jelent.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.