Miután bejártam a Laguna Churup és a Laguna Churupita gyönyörű tengerszemeit, akklimatizációs túrám a “fehér hegylánc” legszebb útvonalain folytatódott. Keushu tengerszemét és ősi romjait megismerve, a Rajururi-szurdok tekintélyes méretű, több mint tíz méter vastagságú jégmezejét megmászva estem ámulatba. A szurdok maga egy igazán különleges látvány, ahova nagyon ritkán téved turista. Utam során csak a helyi jeges emberrel találkoztam…

A Cordillera Blanca a Himalája után a világ második legmagasabb hegyvonulata, több mint hétszáz gleccsert és közel háromszáz tavat tudhat magáénak, mindezt úgy, hogy a globális felmelegedés következtében Peru negyven év alatt elveszítette gleccserei felét.

A Keushu apró türkizkék tengerszeme

A turisták között nagyon népszerű Laguna 69-t négy évvel ezelőtt már meglátogattam, a másik közkedvelt, ugyancsak látványos nevezetesség, a Pastoruri gleccsernyelve, ilyen előzmények után nem vonzott. Nem akartam egy 4.850 méter magasan fekvő parkolóból kikövezett sétaúton 5.000 méter magasra felgyalogolni, és a gléeccser széléről megtekinteni a jégnyúlványokat. Olyan, a saját felkészültségémnek és erőnlétemnek megfelelő magashegyi túrát terveztem, mely egy nap alatt bejárható és nem visz 4.000 méternél magasabbra.

Csodás időben a túra elején

A Rajururi-szorost viszonylag könnyű megközelíteni tömegközlekedéssel. Szokásomhoz híven egy gyors piaci megálló után már korán reggel útnak indultam, Huarazt Yungay irányába hagytam el, ahol fél órát várakoztam, hogy a colectivo megteljen. Szerencsére közkedvelt a Vaquería irányába tartó kisbusz, hiszen kb. félúton eléri a Huascarán Nemzeti Park bejáratát, ahonnan úgyszólván karnyújtásnyira veszi kezdetét a Laguna 69 felé vezető túraútvonal.

Impozáns lagúna a szurdok alsó végén

Úgy terveztem, hogy kihagyva a nemzeti parkot, a két kis települést, Huashao-t és Humacchuco-t elhagyva egy kereszteződésnél kiszállok a buszból. Eléggé furcsán nézett rám a sofőr és francia útitársaim is, amikor a semmi közepén elhagytam a buszt és elindultam a Keushu lagúna irányába. Térképem segítségével nagyon könnyen tájékozódtam és gond nélkül haladtam előre a harminc percre található tengerszemhez. Igen, a Churup és Churupita lagúnákhoz hasonlóan a Keushu is a gleccserek elolvadásából származó kis kiterjedésű édesvizű tó, melyet a meginduló gleccserek formáltak és alakítottak ki a hegységek oldalán, azok lankásabb területein.

Beszivárgott, megfagyott hólé a jégmezőn

A lagúna különlegessége a varázslatos kilátáson túl az, hogy közvetlen közelében található az azonos nevet viselő több száz éves építészeti komplexum maradványa, melyet házak, templomok és sírhelyek rendszere alkot. A legenda szerint Keushu romvárosában gyakran tartottak rituális istentiszteletet. Az ősi andoki romnál talált régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy egymás után több kultúra is élhetett itt, erre utalnak a különböző alapanyagból, stílusban épített házak és azok házfalai.

Meredek égbetörő sziklafal

Az álmosítóan csendes Rajururi-szurdok érdekes medrében tett kiruccanás során más túrázóval nem találkoztam, egyedül egy jeges emberrel futottam össze, aki hetente többször felkapaszkodik a Huandoy gleccsereire jeget vágni, amit utána a helyi piacon értékesít.

A Nevado Huandoy jeges embere

Ennyi maradt meg az ősi andoki romokból

Az ösvény teljesen visszahúzódott a keskeny szorosba, bokrokon, erdőkön és sziklás részeken keresztül ködfelhőben barangolva haladtam egyre mélyebbra a szurdok belsejében. A szoros fel-felbukkanó meredek, függőleges falai mindkét oldalon az égbe emelkedve lenyűgöző látványt nyújtottak. A 6.395 méteres Huandoy távolból incselkedő gleccserét a makacs köd vagy teljesen vagy nagy részben elfedte, így azt csak ritkán tudhattam magaménak.

A Rajururi-szurdok ködfelhőben

A szurdok felső végéhez közeledve végre megjelent a várva várt, a gleccser alján összegyűlt nagy kiterjedésű, a jég által maga előtt tolt anyagból keletkezett végmoréna, mely a Huandoy közvetlen része. A kb. 500 méter hosszú és 200 méter széles magával hordott lerakott kőzettörmelékből kialakult jégmezőt nagy izgalommal megmászva jutottam el a szurdok felső végébe, egy vízeséshez.

A szurdok felső vége vízeséssel

A jégmező tetején, a szurdokfal közvetlen közelében

Miután a gleccserben és a jégmezőben kigyönyörködtem magam, leereszkedtem és visszaindultam a Huascarán Nemzeti Parkot és Yungay települését összekötő útig, ahol kisbusz híján sikeresen stoppolva késő délután értem vissza huarazi szállásomra. Egy svájci srác személyében holnap vendégem érkezik, így, egy pihenőnapot beiktatva, már másodmagammal folytatom a Blanca-hegység kihívásokkal teli magashegyi túraútvonalainak feltérképezését.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.