A Kordillerákban eltöltött páratlan szépségű trekkingtúrák után Peru északi partvidékére tettem át székhelyemet, ahol 2014 után újból a chimú és a mocsika civilizációk hatalmas agyagvárosaival és piramisaival ismerkedtem.

A Huaraz és Trujillo közötti távolság valamivel több mint 300 km. A járatos buszok nyolc óra alatt teljesítik a két város közötti távot, így utazhattam volna akár egy éjszakai járattal, én mégis nappal tettem meg az utat. A 16. században alapított – napjainkra közel 1 milliós lakosú – város környéke már mintegy tízezer éve lakott volt. A 12. században a mai Peru északi partvidékén az inkák közvetlen elődjének is tekinthető Csimu-kultúra virágzott fel, ők építették a királyság egykori fővárosát, Chan Chant – a világ legnagyobb vályogvárosát.

Hat éve belefutottam egy vallási rendezvénybe Trujillo főterén.

Ami Huacachinában és a Conache lagúna dűnéin a homokdeszka, az a Csendes-óceán partján a mocsikák totora nádból készült szörf és kenu ötvözetére hasonlító egyszemélyes tengeri csónakja, a “caballito de totora”.

Aktuális bázisomat nem Trujillóban terveztem, inkább gyorsan kibuszoztam a közeli Csendes-óceán partjához, Huanchacóba. A szinte teljes egészében totora nádból készített tengeri csónakjairól híres településen a városhatárban újonnan épült Hostal E&C-ben vettem ki privát szobát.

Csimu díszítés: kisebb emlősök és állatok ismétlődő ábrázolása.

A hatalmas területű agyagváros kilenc városnegyede közül csupán csak egy látogatható.

Másnap reggel helyi járatú busszal érkeztem a Huanchaco és Trujillo között kb. félúton található – az UNESCO világörökséghez tartozó – Chan Chan romvárosához. A chimú birodalom (i.sz. 900-1500) egykori fővárosát hat évvel ezelőtt kerestem fel először, mégis nagy érdeklődéssel jártam végig ismét a legfontosabb épületeket és azok falfelületeit izgalmas motívumokkal díszítő agyagvárost. Csatlakozott hozzám a perui Lisbeth, aki érkezésemkor éppen tanácstalanul sétált a hatalmas romok irányába. Gyorsan szóba elegyedtünk és elárultam neki, hogy pontosan merre található Chan Chan hivatalos bejárata.

Ismétlődő halmotívumok a chan chani falak egyikén.

Az Ayacuchóból származó Lisbethtel szinte azonnal lett közös témánk, hiszen kb. egy hónapja jártam Dél-Peruban, ahol a wari kultúrabeli romok meglátogatása mellett eljutottam Millpu természet alkotta medencéihez is. A vályogból és agyagból épült Chan Chan-t évszázadok óta természetes erózió pusztítja, ezért a csimu törzs egykori fővárosa folyamatos állagmegőrzésre szorul.

A csimuk a falakat és az épületeket szárított agyagtéglákból és vályogból építették.

A prekolumbián régészeti lelőhely központi területétől keletre elhelyezkedő Huaca Toledo-t még nem ismertem. Utóbbi egy több mint húsz méter magas és kilencven méter széles lépcsőzetes piramis, melyet 2015 óta régészek restaurálnak.

A Huaca Toledo piramisát testközelből szemrevételeztem.

Folyamatos restaurálás következtében mára már szépen megmutatja magát a piramis.

A citrusgyümölcsök levében készülő cevichével frissülök fel délben.

A Chan Chan-ban kapott gyűjtőjegyünk érvényes volt további romvárosok megtekintésére, így a szimpatikus peruival még zárás előtt ellátogattunk a szintén a Chimú-kultúrához tartozó Huaca La Esmeralda romjaihoz. Az inkák közvetlen elődjének is tekinthető csimuk az 1925-ben felfedezett, kb. 2600 négyzetméter alapterületű ősi ceremoniális központot az említett kultúra fejlesztésének első szakaszában építették, Chan Chan fővárosával szoros összefüggésben.

Lisbeth elkísért a Huaca La Esmeralda régészeti lelőhelyéhez.

A téglalap alakú templom két emelvényből áll. A legrégebbi platform mögött a Chan Chanból már ismert “Csudi”-templomhoz hasonló dekoráció látható, a háló és a tengeri vidra mintázatával. Az agyag- és vályogfalakat zoomorf motívumok és geometriai figurák díszítik. A régészeti lelőhely az elmúlt évtizedekben több átalakításon ment keresztül, elsősorban a középső részen, ahol egy kétlépcsős emelvényt építettek egy központi rámpával összekapcsolva.

Chan Chan-hoz hasonló díszítések a La Esmeralda falain.

2014 június közepén jártam utoljára Trujillóban, ahol akkor rátaláltam egy zseniális múzeumra, mely egy Repsol márkájú benzinkút alatt (!) bújt meg. A bizarr fekvésű Cassinelli múzeum kerámiagyűjteménye hat évvel ezelőtt teljesen levett a lábamról, így szerettem volna azt újból megtekinteni.

Első trujillo-i látogatásom fénypontja volt – az egy olasz emigráns által kialakított – Museo Arqueologico Casinelli.

Utánaolvasva a dolgoknak a múzeum azóta átkererült a Trujillótól délre lévő Mochéba. Sima ügy eljutni a közeli kisvárosba és felkeresni az ottani polgármesteri hivatalt – ott állítják ki a híres kerámiákat -, gondoltam én.

Még legalább egy évet várnom kell arra, hogy meg tudjam tekinteni a híres Cassinelli gyűjteményt.

Azonban hiába navigáltak be a főtérre kisbuszom szimpatikus utasai, a múzeum karbantartási munkák miatt sajnos zárva tartott… Nem volt mit tennem, átgyalogoltam a mocsika kultúra kori Huaca de la Luna régészeti lelőhelyéhez, mely szerencsére megmentette és feldobta a napomat.

A Huaca de la Luna piramisa több száz millió vályogtéglából épült, melyet a mocsika népcsoport tagjai adó formájában fizethettek meg.

Trujilloban és környékén a legtöbb (perui) turistával a Huaca de la Luna régészeti komplexumában találkoztam.

Az igényes, falat borító színes dombormű kialakításához öt különböző színt használtak.

A leginkább a folyóvölgyek oázisaiban élő mocsikák birodalma – a Nazca-kultúra népével egy időben, de tőlük teljesen függetlenül – i.sz. 300 és 800 között virágzott, ez idő alatt számos festménnyel díszített palotát és templomot hoztak létre.

A Huaca de la Luna talán legjobban fennmaradt falakat borító ábrái.

A piramis belsejében megjelenik a mocsika birodalom lefejező istene, Ai-Apaec.

A főtemplom festett homlokzata több sorban egy mocsika életképet jelenít meg.

Leghíresebb fennmaradt piramis-szerűségeik a Trujillo közelében fellelhető Hold és Nap temploma, melyek közül csak a kb. 90%-ban feltárt előbbi lelőhely látogatható. Vezetőnk elmondása szerint akkor kezdenek neki a Huaca del Sol feltárásának, ha a régészek befejezik a régészeti munkát az irtózatos méretű Huaca de la Lunánál.

A Huaca de la Luna feltárt alsóbb rétege is szemrevételezhető.

Mocsika épületek maradványai a Huaca de la Luna piramisa mögött. A háttérben feltűnik a teljesen felújításra váró Huaca del Sol.

A Huaca del Arco Iris, vagy másik nevén Huaca del Dragón, La Esperanza külvárosában található, kb. 4 km-re északnyugatra Trujillótól. A 12. századból származó vályogból és sárból készült tekintélyes épületrendszer a Chimú templomok egyik legjobban megőrzött példánya – egyszerűen azért, mert az 1960-as évekig betemette azt a több évszázados homok.

Szépen restaurált fal a Huaca del Dragónnál.

A Huaca del Arco Iris pontos helyét már az 1960-as évek elején ismerték a perui régészek és a sírrablók (huaqueros), azonban az ásatások csak 1963-ban kezdődtek meg. Húsz évvel később a tengervíz áramlásával összefüggő és ciklikusan jelentkező El Niño sajnos komoly károkat okozott a híres frízekben.

A huaca falcsonkjain jól nyomon követhető a csimuk művészete.

A huacát és az azokat díszitő domborműveket festették a csimuk, manapság azonban csak a sárga árnyalatok halvány nyomai maradtak meg. A huaca egy több mint két méter vastag földrengésálló falból áll, 3.245 négyzetméter nagyságú területen, amely magában foglalja a templomot. Az épület kb. 800 négyzetmétert fed le két szinten, együttes magassága kb. 7,5 m. A falak ismétlődő szivárványt ábrázoló mintákkal vannak ellátva, melyek egy részét már restaurálták.

Miután kipipáltam a Trujillo közvetlen közelében fekvő chimú és mochika romvárosokat, legközelebb egy kicsit távolabbra merészkedem…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.