Tudtad, hogy Peru első fővárosát nem Limának hívták? Meglátogattam azt a Jauját, melynek környékén rengeteg a különleges és egyáltalán nem tömegturistás jellegű kirándulóhely. Eltúráztam a magashegyi környezetben megbújó egykori Xauxa erődbe, illetve a véletlen folytán madárlesen vettem részt a Yanamarca-völgy mocsaras lagúnájánál. Újabb tízpontos látnivalók Közép-Peru magaslati környezetében!

Az igazat megvallva Huancayoban sem ismerem a buszpályaudvart. Az iránytaxik behálózzák és jól lefedik a környéket, így se Huancavelicából jövet, se Jaujába menet nem kellett buszoznom. Egyáltalán nem bántam, mivel a városokat összekötő colectivók gyorsabbak és sokkal kényelmesebbek. Azzal, hogy ilyenkor egy autóban utazok, gyakran előfordul, hogy végigbeszélem az utat sofőrömmel és utastársaimmal. Így volt ez most is, bár a beszélgetést ezúttal a két, szintén Jaujába tartó perui kezdeményezte. Rövid idő alatt kiderült, hogy ismernek rajtam kívül egy másik magyart is, méghozzá Huancayo egykori lelkészét, aki hat év után éppen tavaly tért vissza Peruból Magyarországra.

A Mantaro folyó völgyét szépen megművelik a helyi gazdák.

Jaujába érkezve én szálltam ki hamarabb az iránytaxiból. A főút melletti benzinkúttól gyalogoltam be új szállásomra, ahol rajtam kívül nem volt más vendég. A szebb időket is megélt város 1534-ben Peru fővárosa lett. Francisco Pizarro és társai a termékeny, jól megművelhető területek miatt határoztak így, de egy évvel később már vissza is vonták Jaujától a fővárosi címet, hogy azt a Callao melletti – a Csendes-óceán partján található – Limának adják.

A Cristo Pobre kápolna hasonlít a párizsi Notre-Dame-székesegyházhoz.

Néhány szépen felújított gyarmati templomon kívül nincsen más érdekes látnivaló Jaujában.

Ezzel Jauja sorsa megpecsételődött. Pár koloniális házikón, néhány pofás templomon és a sétálóutcán kívül nem akad más egyéb érdekes látnivaló a kisvárosban. Utóbbin ráakadok a már Huancayoból ismert Toto’s gyorsétkezde-hálózat pizzázójára, ahol megvacsorázok, majd kisétálok a főtérre. Itt találom meg a turisztikai iroda bezárt fabódéját. A bódé ajtajára kifüggesztett kis papír ad támpontot arra, hogy a következő nap hova menjek kirándulni…

Ott-tartózkodásom egyik legnagyobb élménye a Chocón-lagúna meglátogatása.

Andoki batlából több százat látok.

Egy véletlen folytán kiderült, hogy Peru első fővárosának szomszédságában vízes élőhelyek találhatók, így másnap délelőtt madárlesen tátom a szám. A Humedal Chocón a Yanamarca-völgy mocsaras lagúnája, ahol több endemikus madárfaj mellett pont októbertől lehet flamingókat megfigyelni. Kapva kapok az alkalmon, ezért a puna néven ismert magasföldön kezdem a napomat. Utóbbi a háromezertől négyezer méterig terjedő nagy szárazságú területeken alakul ki.

A magasföldi puna zónát száraz területek jellemzik.

Többször változtatják a helyüket, de mindig visszatérnek a mocsaras lagúnához.

A völgy déli végén található Chocón-tározót a Yanamarca nevű patak gyér vize táplálja. A lápi növényzettel rendelkező vízes terület mérete körülbelül öt négyzetkilométer. A Humedal az esős évszakban – januártól márciusig – időszakosan elönti a művelésre alkalmas területeket és sokszor eléri a Chocón és a Tragadero folyók partjait.

Kis szerencsével egész évben megfigyelhetőek a chilei flamingók. Pont októberben járok itt, amikor a legtöbb van belőlük.

Hogy milyen madarat láttam a víznyelő (a tragadero magyar jelentése) környékén? A több tucatnyi chilei flamingó mellett többek között megfigyelhettem pásztorgémet, nagy kócsagot, bakcsót, andoki batlát, feketearcú ibiszt, andoki ludat, dél-amerikai csörgő récét, andoki bíbicet, sárgalábú cankót és andoki sirályt.

A feketearcú íbisz is megmutatja magát.

Andoki ludakat itt fotózok Peruban először.

A híresebb, de kevésbé látványos Paca lagúnánál zártam a napomat. Utóbbi 3.400 méteren a Mantaro folyó völgyében található és a környék egyetlen tava, amely egész évben vízzel teli. A magashegyi tórendszer kialakulását az üledékes és jeges felszín alatti tektonikus aktivitásnak tulajdonítják.

A Paca-lagúnát két óra alatt körbesétálom.

Sétám során belefutok egy falubeli ünnepbe, ahol a helyiek tradicionális ruháikban táncolnak.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy Chocón vízes élőhelye is bekerült a programomba. A fő látnivaló azonban, amiért valójában Jaujába érkeztem, a másnap meglátogatott Tunanmarca romvárosa volt.

A Chocón-lagúna közösségei szorgalmazzák a Humedal megőrzését és a vízes élőhely védett természeti területté történő minősítését.

Az inkák 1460 körül érkeztek meg a Río Mantaro völgyébe. Addig – majdnem két évszázadon keresztül – élt a Xauxa népcsoport a Tunun domb tetején, 3.800 méteren a tengerszint felett. Meg is küzdöttem a dombbal, amíg a Marco nevű faluból indulva gyalogosan felértem az archeológiai központhoz…

A Mantaro-völgy és Marco települése.

A tudósok szerint Tunanmarcában közel 5000 család élhetett. A Xauxa erőd volt az utolsó, amit az inkák – a hősies ellenállás ellenére – nagy küzdelemben elfoglaltak. Az inkák kérésére azonban Tunanmarcát nem népesítették be újra, így a sűrű növényzettel körülvett romok eléggé leharcolt állapotban vannak.

A Xauxa erőd legjobb állapotban fennmaradt épületei.

Nem úgy, mint a régészeti lelőhely bejáratától kiépített gyalogút, melyet pár évvel ezelőtt Tunanmarca és Marco településeinek mai lakossága szépen helyrepofozott. Az igényes járda és a lelőhely izgalmas ősmaradványai ellenére inkább csak peruiak látogatják a régi romvárost, az utolsó külföldi látogatóig hónapokat kellett visszalapoznom a vendégkönyvben…

Tunanmarca igényes bejáratát részleges önköltségből az itt élő közép-andoki közösségek lakói állták.

Szépen kialakított kilátó Tunanmarca romvárosánál.

A délutáni eső elől sietősen menekülve elég gyorsan visszatértem Marco falujáig, majd iránytaxival szállásomra, hogy holnap az Andok központi részén elhelyezkedő Junín régióban újabb varázslatos tájjal tele kuriózumokkal ismerkedjek….

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.