Csupán helyiektől kapott tipp alapján, térkép és útleírás nélkül vágtam neki Waqra Pukara régészeti lelőhelyének felfedezéséhez, így aztán rendes turistaút híján el is tévedtem a helyi pásztorok által használt ösvények útvesztőjében. Izgalmas kalandok után értem el a 4.000 méteren, lélegzetelállító helyen épült, de évszázadok óta feledésbe merült Waqra Pukarát, mely csillagászati megfigyelésekkel és rituálékokkal járult hozzá a mezőgazdaság fejlődéséhez.

Az Espinar környéki romvárosok és a Tres Cañones kanyonrendszerének megismerése után Cuscóba visszatérve újra kedvet kaptam a magashegyi túrázáshoz. Hiányoztak az Andok hegyláncai, a képeskönyvbe illő festői tájak. Az Inka Birodalom egykori fővárosa körül megszámlálhatatlan természeti kincs és megmászható magaslati pont található, így a választás nem volt egyszerű.

Fantasztikus reggeli panoráma

Dél-amerikai kalandozásaim kezdetén, még 2014-ben felejthetetlen élményben volt részem, amikor – egy négynapos gyalogtúra során – az egyébként varázslatos, mára azonban sajnálatos módon kommercializálódott  Salkantay-ösvényen jutottam el Peru történelmi szentélyébe, a Machu Picchu-hoz.

Meghatározó élményként tekintek vissza a trekking túra igen változatos, gyönyörű tájaira és a látnivalókban gazdag útvonalra, melyen az Andok lenyűgöző szépségű hegyei, pampák, egzotikus esőerdők váltották egymást. Az egyik legizgalmasabb szakasz az Apacheta-hágón történt sikeres átkelés volt, közel 5.000 méteren. A Salkantay az Inka Ösvény után a környék második legnépszerűbb útvonala, néhány éve a világ huszonöt legszebb túraútvonala közé kapott besorolást. Ezúttal mégis egy viszonylag ritkán látogatott és csendes helyre vágytam, ahol kevés a turista, de mesés a táj, tiszta a levegő.

Az idilli Apurímac-völgy

Az ősi Inka híd, a Q’eswachaka meglátogatása során a helyiek többször is megemlítették nekem Waqra Pukara (kecsuául “szarv erőd”) romvárosának nevét. Elmondásuk szerint a Maranniyuq-hegységben, az Apurímac folyó által kivájt kanyon oldalában, csodálatos ösvényen keresztül közelíthető meg az eldugott helyen található gyönyörű erőd, mely az Inka építészet egyik mesterműve. Mindezek hallatán mondanom sem kell, nem volt szükség különösebb rábeszélésre.

Lélegzetelállító panoráma egészen az Apurímac folyóig

Azon már nem lepődtem meg, hogy utaztatással és turizmussal is foglalkozó cuscói szállásomon még senki sem hallotta Waqra Pukara nevét. Pár héttel korábban a Tres Cañones szurdoka és Kanamarca archeológiai ásatása is teljesen idegenül csengett helyi ismerőseimnek.

Òriási sziklakúp tövében vezet a túraút

Egyéb információ híján ezúttal az internetet hívtam segítségül, de sok információt ott sem találtam… Annyit azonban megtudtam, hogy tömegközlekedéssel miként juthatok el az eldugott erődbe vezető ösvény kiindulópontjához. Sajnos turistatérkép híján és ezúttal az általam nagyon kedvelt, offline is használható maps.me applikáció és a szintén hasznos wikiloc segítsége nélkül egy térképmentes, de annál izgalmasabb gyalogtúra várt rám.

Inka kori építkezési remekmű: a hatalmas Waqra Pukara erőd

A korai indulást követően Chuquicahuana hídja volt az első állomásom, ahol átszálltam az Acomayoba tartó kisbuszra, amellyel tizenegy óra körül futottam be a gyönyörű környezeti adottságokkal rendelkező kisvárosba. A település főterén mindennapos a piac, itt szereztem be a még hiányzó gyümölcsöket, hogy röviddel utána egy taxissal megállapodva továbbutazzak a kis hegyi faluba, Huayqui-ba.

Félelmetesen magas, függőleges sziklafalak

Az út felfelé egy izgalmas szerpentinen kanyargott, ahonnan lélegzetelállító látvány terült elém Acomayoról.  A gyakorlatilag végig egysávos, szűk úton egészen addig haladtunk, amíg autóval lehetett. Sofőröm kitett a semmi (pontosabban a pampa) közepén, felmutatott a hegygerincre, valahol annak túloldalán, két-három óra járásra, csinos magaslaton található a Waqra Pukara.

Apró házak madártávlatból

Térkép híján helyiektől próbáltam információt szerezni a helyes irányt illetően. Az egyetlen család, akit a tanyabokornál találtam, olyannyira belefelejtkezett az előző heti felhőtlen karneváli ünneplésbe, hogy erős alkoholos befolyásoltság alatt, hangos zeneszóval táncolt, vigadott házuk udvarán. Kénytelen-kelletlen ezektől a csillogó szemű zombiktól kellett segítséget kérnem.

A helyi parkőrök munka közben

Egy jelöletlen, a háztól induló ösvényt mutattak nekem, elmondásuk szerint azt követve elérem azt a már fehér nyilakkal jelölt, könnyen járható túrautat, amelyen eljutok Waqra Pukara erődjéhez. Azonban hiába követtem az utat több km-n keresztül, a Maranniyuq-hegységben több ösvény is keresztbe-kasul fut, rengeteg a pásztorok és állatjaik által kitaposott, több helyen keskeny, egyszemélyesre szűkülő szakasz.

Legalább egy órát bolyongtam az egyre mélyebbé, sötétebbé, vadabbá váló völgyben. Közben hangos dörgés-villámlás kíséretében az eső is eleredt, és amíg egyik ösvényről a másikra áttérve az átjárót kerestem, kimondottan veszélyes, sziklás hegygerincek közé kerültem. A kiálló sziklakövek és gyökerek nyálkássá, csúszóssá váltak, zsákommal a vállamon egyensúlyozva iszonyatos összpontosításra volt szükségem, hogy ne csússzak ki. Èreztem, hogy rossz helyen járok, minél hamarabb el kell hagynom a veszélyes terepet.

Elhagyatott szalmatetős vályogház

Közben igyekeztem hideg fejjel azon gondolkodni, hogy a kihalt civilizáció lakosai miként és pontosan hol építhették ki azt a nehezen megtalálható ösvényt, amely elvezet a Waqra Pukara elfelejtett erődjéhez. Miután lejutottam a sziklaóriás tetejéről, a csapadékos, nedves időben fokozott figyelemmel indultam vissza a hegyi pásztorok ösvényein.

Hosszú bolyongás után végre a helyes ösvényen

Nagy megkönnyebbülésemre kb. húsz perc gyaloglás után megtaláltam az első útjelzőt, amellyel a kezdeti szakasz egy szintben kanyargott a hegyoldalban. Az út karaktere gyorsan változott, több helyen gázlókon, köveken kellett átkelnem a megáradt patakon. Az út ismét elkezdett intenzíven emelkedni, magas, méltóságos hegycsúcsok és rejtelmes szakadékok közt haladtam a vadregényes, sziklás környezetben.

Öntözéses, teraszos földművelés

Késő délutánra járt, amikor megpillantottam a szomszéd hegyoldal öntözéses, teraszos földművelés-rendszerét. Éreztem, már nem járok messze kitűzött célomtól, és picivel később megmutatta magát az ősi erőd, a misztikus Waqra Pukara is.

Innen már nincsen messze a Waqra Pukara erődje

Naplemente előtt értem el az izgalmas régészeti lelőhelyet. Rőzsehordó férfiakkal találkoztam és elegyedtem beszélgetésbe, mint kiderült, ők őrzik a romvárost és kezelik a vendégkönyvet is. A szimpatikus parkőrök a hirtelen feljövő eső miatt az omladozó vályogházukba invitáltak, mégis a sátrazásnál maradtam, a romok előtti völgyben, gigantikus méretű sziklaalakzatok alatt vészeltem át az éjszakát.

A Waqra Pukara tetején, közel 4.000 méteren

Másnap reggelre kitisztult az ég, csodálatos és lenyűgöző kilátás nyílt a környék hegyvonulataira. Eljött az idő, hogy én is megismerjem a misztikus, ősi komplexumot. Közel egy órát töltöttem az erőd különböző szintjei között sétálva, majd összepakoltam a sátram és betértem a parkőrökhöz egy teára.

A Waqra Pukara több évszázados lépcsői

Sokat időztem a vályogházban, ahol az egyre jobban rázendítő eső sem tántorított el attól, hogy – új ismerőseim tanácsára – a hegy másik oldalán induljak vissza a civilizáció felé. Elmondásuk szerint ez az ösvény már jelöléssel ellátott, és ha túlélem a kora reggeli, az esős évszakban elmaradhatatlan záport, akkor simán visszatalálok a főútra. Ìgy is volt, a visszaúton már sokkal könnyebben és gyorsabban haladtam.

Reggeli teázás a vidám parkőröknél

Sarangará településének közvetlen közelében értem ki az útra, hogy még aznap délután továbbinduljak Pitumarca irányába, ahol újabb izgalmas kalandok várnak majd rám. Ezúttal szervezett csoport nélkül szeretném végigjárni a nagyon turistás és egekbe magasztalt Cusco környéki új csodát, a Viñicunca hegylánchoz tartozó Szivárvány-hegyet.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.