Már évekkel ezelőtt szerettem volna eljutni a Sajama Nemzeti Parkba sátorozni. Úgy tűnt, álmom most valósággá válik, ezért Brazíliát elhagyva a bolíviai La Pazba indultam, hogy pár nap akklimatizáció után nekivághassak. Azonban kultúrsokkok valóságos sorozatán kellett átvergődnöm ahhoz, hogy először eljuthassak Curahuarába, Dél-Amerika egyik legrégebbi kőtemplomához, majd onnan Patacamayan keresztül az ország legelső nemzeti parkjába. Na de innentől aztán irány a magashegyi túrák paradicsoma, a Sajama!

Lassan végetértek közel három hónapos brazíliai kalandozásaim, melyek utolsó állomása São Paulo lett, ahova közel hat órás buszúttal érkeztem Paratyból. A belföldi járatok nagy része a Tietê buszpályaudvarra fut be, melyet egy metróvonal kapcsol be a városi tömegközlekedésbe.

Pompás templom az altiplano közepén

Elég jól ismerem a várost és a helyi közlekedést, mivel 2015-ben jó ideig itteni rokonaimnál laktam, mialatt portugálul tanultam. Most is hozzájuk készültem, velük töltöttem el utolsó brazíliai estémet, mielőtt továbbutaztam volna Bolíviába. Jó volt újra találkozni velük, átbeszélni az azóta eltelt több mint két év történéseit, jót enni és sokat nevetni.

Másnap Barra Funda állomásáról buszoztam ki São Paulo Guarulhos nevű nemzetközi repülőterére. Megrökönyödve konstatáltam, hogy a buszjegy ára 2015 óta a másfélszeresére emelkedett, nyilván ezúttal a karácsony és főszezon kezdete miatt.

Curahuara, az Andok Sixtus-kápolnája

2015-ben már tettem Bolíviában egy nagyobb utat, akkor volt kézilabdás kollégám, a Bécs mellett élő Alfred kért fel, hogy szervezzek neki egy hónapos nyaralást az országban. Négy héten át gardíroztam őt, és büszkén mondhatom, az utazás minden pillanatát élvezte, pedig rengeteg különleges, hamisíthatatlan dél-amerikai élményben volt részünk, miközben keresztül-kasul bejártuk az országot.

Ezúttal olyan látnivalók megtekintését terveztem, amelyeket korábbi itt-tartózkodásaim alatt nem sikerült útba ejtenem. Ehhez a legcélravezetőbb volt egyenesen La Pazba repülnöm. A santa cruz de la sierra-i átszállás után, még a repülőn ülve csodáltam meg a fővárost körülvevő 6000 méteres hófödte hegycsúcsokat, majd landoltam a világ legmagasabban, 4061 méteren található nemzetközi repülőterén, az El Alton.

Már késő délutánra járt, és ahogy kiléptem a repülőtérről, megcsapott a hideg. Estére mindig nagyon lehűl La Paz levegője, ami nem meglepő, a város ugyanis a tengerszint felett 3640 méter magasan fekszik.

Utazótársaim

Az akklimatizáció viszont nem tréfadolog, ezúttal én sem a szálláskeresést és a helyi bárok felderítését értettem alatta. A könnyelmű hozzáállás La Pazban megbosszulja magát, sokaknál előjönnek a magassági betegség tünetei: gyengeség, rossz közérzet, állandó szapora légzés, szapora pulzus illetve fejfájás és szédülés. A tengerszint feletti magasság növekedését és az ezzel együtt járó légköri nyomáscsökkenést sokan nem tolerálják. Braziliából érkezve én sem tudtam, hogyan reagál majd szervezetem az alacsony oxigén-koncentrációra.

La Paz központjában, húsz kilóval a hátamon, máris lépcsőznöm kellett. Éreztem is a szapora légzést, szerencsére azonban probléma nélkül megmásztam az emelkedőt és megtaláltam szállásom. Tudatosan iktattam be a két és fél napos akklimatizációt, mivel terveim szerint ezt követően már a Sajama Nemzeti Parkban 4-5000 méteres magasságban, komoly gyalogtúrákkal töltöm majd hétköznapjaim. Ami korábbi magaslati utazásaim során jó receptnek bizonyult: bőséges folyadékfogyasztás (semmi alkohol!) napi kétszeri koka tea, illetve a többszöri, lassú és kényelmes városi gyaloglás.

Landolás La Pazban

Szerencsémre jól alakultak a dolgok, az első éjszakai kisebb fejfájástól eltekintve jól tudtam aludni és szervezetem gyorsan hozzászokott a magaslati levegőhöz. A teához szükséges kokaleveleket már megérkezésem másnapján beszereztem egy utcai árustól, így pár nappal később nyugodt szívvel vágtam bele az újabb kalandba.

Altiplanó vegetáció 4500 méteren

Célom az Oruro tartomány délnyugati felében található Sajama Nemzeti Park meglátogatása és feltérkepezése volt. Bolívia legrégebbi nemzeti parkja a vulkanikus Cordillera Occidental része, itt található az ország legmagasabb hegycsúcsa, a 6542 méter magas Nevada Sajama. Hófedte vulkánok, az altipláno nagy jelentőségű bioszféra-rezervátuma, endemikus növények és különleges élőlények, többek között lámák, alpakák és vikunyák vártak rám.

A Sajama Nemzeti Parkhoz többféle módon lehet eljutni. Működik egyrészt a konzervatív mód, vagyis az utazási iroda által szervezett kirándulás, de Sajama városa tömegközlekedéssel is megközelíthető. Mivel ez tűnt nagyobb kihívásnak, francia, spanyol, portugál, német és angol nyelvű blogokból összeszedett információk alapján ez utóbbit választottam és már reggel hét órakor egy Oruro felé tartó buszon ültem.

Montecielo kilátója

Itt ért először igazi kulturális sokkhatás. Hiába töltöttem el eddig kisebb szünetekkel több mint három hónapot az országban, a letisztult Brazília után sokkhatásként ért az a párbeszéd, amit a helyemen ülő középkorú hölggyel, igyekezetem szerint nagyon udvarias hangnemben folytattam:

– “Jó reggelt kívánok! Az egyes számú ülés szerintem az enyém, itt van a jegyemen feltüntetve az ülésszám!” – szólítottam meg kedvesen a székemen helyet foglaló bolíviait.

– “Az kizárt, én is az egyes számú széket kaptam.” – jött a szűkös válasz.

– “Megmutatná a jegyét? Ha összehasonlítjuk, akkor kiderül, hogy ezen a helyen kinek kell ülnie.” – mondtam én.

– “Nincsen nálam a jegy, a férjemnél van, amíg jön, addig nyugodtan reklamáljon a busztársaság alkalmazottjainál.”

Az impozáns Nevada Sajama

Ühüm, gondoltam én. A bolíviaknak gyakorlatilag nemzeti sportjuk a vita, reklamálás. Inkább leültem a szabad, szomszédos székek egyikére. Percekkel később kiderült, a középkorú pár ült rossz helyen, de hagytam őket, maradtam a busz elején, jó nekem ott, úgyis szólnom kell majd időben a sofőrnek, én leszek ugyanis az egyetlen, aki Oruro előtt le fog szállni.

A kultúrsokk következő fázisa a buszpályaudvarról való kihajtáskor jelentkezett. Már vagy tíz perce úton kellett volna lennünk, amikor megjelent a buszon a busztársaság egyik alkalmazottja azzal a szándékkal, hogy beszedje a pályaudvari illetéket. Amit az a szegény ördög az utazóközönségtől kapott, nem kívánom az ellenségeimnek sem. A nyelvtudásom felfrissítése szempontjából viszont hasznosnak bizonyult: néhány perc leforgása alatt rekordmennyiségű, és igen változatos spanyol nyelvű káromkodás hangzott el.

A sokk csak tetőzött, amikor La Paz külvárosában az amúgyis teltházas buszunk újabb utasokat próbált felvenni, akik ülőhely hiányában állva utaztak volna a három órára található Oruroba. Mi sem kellett a mellettem helyet foglaló harcsabajuszú helyinek, fennhangon megfenyegette a sofőrt, hogy ha nem szállíttatja le azonnal a jegy nélkül utazókat, akkor feljelenti őt és a busztársaságot is. Öt perces vita után –mindez természetesen menet közben- a sofőr és jegyszedő kollégája belátta, hogy mégis jobb lesz álló utas nélkül a buszon, így mindenki szépen lassan leszállt és az eredeti utazóközönséggel, kb. 30 perces késéssel folytathattunk utunkat.

Az ikerhegy, a Parinacota és a Pomerane

Másfél órás utazás után, az autósztrádán értük el Patacamaya városát. A kis település határán leszálltam, beballagtam a főutcára, mivel információim szerint elvileg innen indulnak Sajama felé a kisbuszok.

A faluban a szokásos bolíviai piac és kisbuszok egész sora fogadott. Előzetes információim alapján sejtettem, hogy melyik utcasarokról indul majd a nemzeti parki járat. Az odavezető úton többen próbálták tudtomra adni, hogy Sajamába tartó kisbusz nincsen, szombaton egyáltalán nem közlekedik, taxival szívesen elvisznek potom 50 dollárért.

Sajama faluja, túrám kiindulópontja

Ez a helyzet minden rendes magyar embernek ismerős a Keletiből, ezért nem is engedtem magam átverni. Hamarosan meg is találtam az én emberemet Freddi személyében. A szimpatikus ajmara sofőr egyelőre egyedül várakozott a busznál. Délután egykor indulna a járat a nemzeti parkba, de elárulta, amint megtelik a kisbusz, egyszerre útra kelünk. Rutinosan, hátizsákomat az első ülésre helyezve jeleztem a helyfoglalást, és elindultam reggelizni, majd az egyetlen komolyabb boltban beszereztem mindazt, amire a következő egy hétben szükségem lesz.

A Sajama után a chilei oldalon található Lauca Nemzeti Parkban is terveztem kempingezést. Mivel tudtam, hogy 4500 méteren nemigen lesz se étterem, se bolt, a chileik pedig nem engednek át a határon se zöldséget, se gyümölcsöt, konzervek sorát vásároltam össze, bízva abban, hogy valahol majdcsak kapok egy konzervnyitót is. Patacamayában ugyanis nem árultak, mi pedig tíz óra körül elindultunk a Sajama Nemzeti Park felé, elsőként a félúton található Curahuara de Carangas nevű gyarmati településre.

Sajama kőtemploma

Freddi elmondása szerint Curahuarában közel kilencven percet fogunk várni, innen délután egy órakor indulunk majd tovább a nemzeti parkba. Ùtközben gyorsan átbeszéltük a Sajama parkos túrázási lehetőségeket. A nemzeti parkban található ugye gejzír, melegvízű természetes medence és egy Huañacota nevű lagúna. Amint kiderült, utóbbi csak elviekben, a száraz évszak miatt a lagúna teljesen kiszáradt. Freddi azonban mesélt a Lagunas de Altura kétnapos trekkingjéről, mely véleménye szerint gyönyörű és nem annyira felkapott túra a magas fekvésű altiplano lagúnák körül, Bolívia és Chile között. Ennyivel fel is keltette érdeklődésemet (mondjuk eddig sem voltam apatikusnak mondható), úgyis sátorozni szerettem volna egy több napos trekking túra során, miért is ne lagúnák körül, a két ország határán!?

Arany(os) láma Curahuara főterén

Már a Curahuara de Carangas felé vezető út is lenyűgöző volt, útközben számos kövekből álló tornyot, úgynevezett chullpát fedeztem fel, a kis faluba beérve pedig gyorsan kinéztem magamnak a település templomát, a “Capilla Sixtina de Los Andes”-t. Mint kiderült, az Andok Sixtus-kápolnája Bolívia és Dél-Amerika egyik legrégebbi temploma, 1587-ben kezdték el építeni és 1608-ban fejezték be. A templomot 1960-ban nemzeti kulturális emlékhellyé nyilvánították. A koloniális építészeti stílusban épült kőtemplom vályogból, mészből és nádból készült. Sajnos zárva találtatott, így nem volt lehetőségem megcsodálni nagyon gazdag, a manierista művészet stílusát hordozó olaj falfestményeit.

A curahuarai piacon továbbindulás előtt sikerült beszereznem egy használt konzervnyitót, melynek úgy éreztem, komoly jelentősége lesz a következő napokban.

Sajamai csendélet

A buszon gyorsan ment az ismerkedés, hamar kiszúrták, hogy gringó vagyok, így mellékszezonban megpróbáltak velem üzletet kötni. A felajánlott szállásokat köszönettel visszautasítottam, kizárólag sátorban alvás jöhetett szóba, de az egyik ajmara asszonnyal megállapodtam a vacsorában, amennyiben az quinoa leves lesz.

Curahuarát elhagyva útközben folyamatosan fel- feltűnt az impozáns Nevada Sajama, Dél-Amerika nyolcadik legmagyasabb hegye. Szerencsémre utasok szálltak le és fel, így a megállókban kitűnő lehetőségem nyílt minden oldalról körbefotózni az elkápráztató hegyet.

A nemzeti park egyik bejáratánál befizettem a kb. 15 dollárnak megfelelő belépőt, fél órával később pedig már a kis faluban találtam magam, 4200 méter magason. A falu mögött a folyóparton vertem fel sátram, előttem az ikerhegy, a Parinacota és a Pomerane, mögöttem pedig ott magaslott a Nevada Sajama. Körös-körül lámahordák, kétségkívül az altiplano legszebb részén táboroztam.

Folyóparti sátrazás

Mivel másnap komoly két napos túrára indultam, ezért edzésnek felmásztam a falu határában található Montecielo kilátójához. Egy irányban kétszáz méter a szintkülönbség, de jól haladtam, semmi jele nem mutatkozott a magashegyi betegségnek, tökéletes ütemben értem el a csúcsot. A kilátónál quinoa bokrok fogadtak és kis pelyhekben elkezdett esni a hó is. Ideje volt leereszkednem, megmelegednem egy kicsit és elfogyasztani quinoa levesem.

Legelésző lámák között térek nyugovóra

A sátramhoz menet ért aztán az igazi kultúrsokk: leszólított egy svájci lány, aki nagyon megörült, hogy pár francián kívül más európaival is találkozhat a nemzeti parkban. Yvonne pár napja hasonló tervekkel érkezett a Sajamába, mint én, a Laguna de Altura kétnapos túráját szeretné megjárni, de nincsen sátra, csak hálózsákja. Pár perces csevej után befogadtam, egyeztettük óráinkat és megbeszéltük a reggel nyolc órás indulást. Megegyeztünk, hogy mindenki hoz magával elég ennivalót és vizet, összepakolunk és együtt vágunk neki a magashegyi kalandnak!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.