Kolumbia után országot váltottam és Brazíliában nekikezdtem egy közel egy hónapig tartó hajós utazásnak az Amazonas folyón és annak mellékágain. Első körben egyedüli gringóként több mint negyven órát utaztam lassú – benzinmotor hajtotta – teherhajóm függőágyas fedélzetére beszorulva. Egy nagyon igényes kivitelezésű lodge és különleges majomles helyett Tefé városának környékét jártam be, ahol megismerkedtem a holland misszionáriusok által alapított Missão-val.

A Kolumbiában eltöltött közel három hónap szép és jó volt, de eljött az idő, hogy továbbutazzak. Lassan lejárt a maximum 90 napos tartózkodásra szóló turista vízumom, így úgy döntöttem, hogy dél-amerikai utazásomat kedvenc országomban – Brazíliában – folytatom tovább. Egy régi álmomat szerettem volna valóra váltani, teherhajókon utazva, függőágyban éjszakázva terveztem végigutazni a Belém nagyvárosa melletti Marajó-öbölig tartó rendkívül hosszú szakaszt.

Tefé kikötője.

Nagyon sok fiatal hátizsákos gyors átszállásokkal utazza végig az Atlanti-óceánba vizet szállító Amazonason a több ezer km-es utat. Ezek a fiatalok általában csak Manausban állnak meg pár napra. Elengedhetetlenül fontosnak találtam, hogy ne rohanjak. Időm volt elég, így én legalább három hosszabb megállót terveztem.

A naplemente a teherhajón való utazás legizgalmasabb és legszebb része.

A Karib-tengertől Santa Martán keresztül busszal érkeztem vissza Bogotába, ahol repülőre ültem, hogy leutazzak az ország délkeleti sarkába, a kolumbiai, brazil, perui hármas határon található Leticia városába. Nem gondoltam, hogy pont itt -Kolumbia egyik legeldugottabb pontján- fogok majd összefutni egy régi ismerőssel… Leticiában korábban már többször jártam, így tudtam, hogy a túl magas páratartalom ellenére nem vészes hátizsákkal a vállamon gyalogosan megtenni a belvárosig tartó pár km-es szakaszt. Szállásomra érve, a recepciónál várakozó srác érkezésem hallatán megfordult, elég gyorsan felmért és rámköszönt:

“Márk, Te vagy az?”

Mit ne mondjak, eléggé meglepődtem. Az igazat megvallva elég erős a név- és arcmemóriám, de most megfogott a szintén negyven év körüli utazó. A recepcióhoz lépve megnéztem a srác útlevelét, kiderült, hogy olasz származású. Két pillanat alatt rájöttem, hogy ez csak Walter lehet, az a trieszti hátizsákos, akivel kb. másfél évvel korábban Costa Ricában futottam össze. Közös szálláson lakva, Cahuitában, többször főztünk egymás mellett és jókat beszélgettünk a ticók nemzeti parkjairól.

Leticia Kolumbia délkeleti sarkában, a kolumbiai, brazil, perui hármas határon található.

Walterral, aki három hetes kolumbiai utazásának első hetében járt, a délután folyamán átugrottunk a brazil oldalra Tabatingába, hogy körülnézzünk és meg tudjam venni Tefébe szóló hajójegyemet. A két határváros között szabadon – útlevél-ellenőrzés nélkül- lehet közlekedni, csak annak kell a pecsét, aki beljebb tervez utazni valamelyik országba.

Tabatingánál találkozok először az Amazonas folyójával.

A rövid időtartamú átruccanás célja nem csak a jegyvásárlás volt, hanem az açaíval való újbóli találkozás is. Az açaí a dél-amerikai esőerdőkben őshonos pálma gyümölcse. A magas tápértékkel rendelkező bogyókból országszerte fagylaltot, hűsítő üditőt készítenek, anno én is így ismertem és szerettem meg. Van azonban egy sokkal intenzívebb hatást keltő változata is, mégpedig pont itt az Amazonas környékén, ahol folyékony formában fogyasszák a pl. az USA-ban őrületté vált szupergyümölcsöt.

Akár éjjel-nappal el lennék açaín.

Másnap olasz ismerősöm többnapos dzsungeltúrára indult a hármashatár perui oldalára, míg én motoros taxival Tabatinga kikötőjébe vitettem magam. Háromszintes teherhajómon az utazás megkezdése előtt a brazil rendőrség emberei a hajó minden zegét-zugát átvizsgálták. A szigorú ellenőrzés során az utazóközönséget is megkérték, hogy mi is sorakoztassuk fel csomagjainkat egymás mellé. A rendőrök drogszimatoló kutyája éppen az én csomagomat szúrta ki kontrollra, így a helyi erők szorgalmas őrei részletesen átvizsgálták az előző nap gondosan összepakolt hátizsákomat.

Az egyik lélekvesztő indulásra várva.

Aktuális lakó- és hálószobám, azaz függőágyak sokasága a középső szinten.

Az Amazonason indulva, a sárga színű Rio Solimões folyón folytatva, 44 órás utazás után szerencsésen megérkeztem az Amazonas szívébe, Tefé városába. A hajóút nem csak izgalmasan kezdődött, de páratlanul izgalmasan is végződött. Célba érkezés előtt hajnalban, a Solimões folyó közepén, egy hatalmas farönknek ütközve durván belengtek a függőágyaink, szerencsére azonban komolyabb probléma nélkül folytathattuk az utunkat, mely során hajóm nagyon lassan, 20 km/h sebességgel, közlekedett.

Vajon ő lehetett az a kapitány, aki hajnalban elaludt és a hajónkkal farönknek ütközött?!

Egyedüli gringóként igazi terápia volt a lassú utazás, melynek minden egyes percét élveztem, így az éjszakai függőágyas alvásokat is. Tefé mellett, egy zseniálisnak ígérkező dzsungeltúra miatt, a Mamirauá-tó lett volna a következő négy-öt napra az otthonom, az a biológiai sokszínűségéről híres tó, ahol a National Geographic munkatársai minden évben forgatnak és fotóznak. A Mamirauá környékén -az esőerdők legmélyén, az elárasztott folyami erdőkben- él az a különleges skarlátarcú, avagy uakari majom, melyet eddig csak nagyon kevesen láttak. A tavon lebegő, víz feletti szállásokat azonban a karneváli főszezon előkészítése miatt pont érkezésem hetében renoválták, így nem maradt más hátra mint újabb élmények, látnivalók után nézni…

Missão temploma Tefé környékének legszebb látnivalója.

A Lago Mamirauá különleges tája és változatos élővilága helyett Tefé történelmével ismerkedtem az itt töltött napokban. A XIX. század végén, az evangelizáció miatt betelepült, holland misszionáriusok alapították a város elődjének tekintett Missãot. Az Amazonas szívétől kb. 15 km-re található kis településen nagyon meglepődtek, amikor a Casa da Missão épületénél elkértem az 1924 és 1950 között épült templom kulcsát. Az igazság az, hogy ritka erre a turista, eddig nem is találkoztam eggyel sem, csak sok szorgos (vagy lustálkodó) helyivel.

A templom mögötti kis temetőben huszonhárom misszionárius sírhelye a mai napig látogatható.

A Casa da Missão épületében a mai napig laknak.

Miután a Rio Solimões folyón -lebegő faházak, szerelő műhelyek és vízi benzinkutak között- visszatértem csónakommal Tefébe, egyértelmű volt, hogy következő programpontként újra felkeresem a helyi açaí dealeremet egy nagy adag amazóniai finomság miatt.

Tefé nem az a hely Amazóniában, ahova szívesen költöznék.

Hamarosan éjszaka közlekedő hajóra szállok, jön Amazónia fővárosa, a több millió lakosú Manaus!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.