Jericoacoarába eljutni sem könnyű, hát még elhagyni! Akik ellátogatnak a különleges szépségű nemzeti parkban megbújó, szinte teljesen elszigetelt kisvárosba, azok rövid idő alatt úgy beleszeretnek az itteni lassú, nyugodt életbe, a szavakkal le nem írható, homokdűnékkel körülvett tájba, hogy sajgó szívvel vesznek búcsút.

Nekem sem volt egyszerű dolgom a továbbutazással, tudtam, hogy mindenhol sokat kell várnom a csatlakozásra, de késő estére mindenképpen Parnaíbába jutok. A reggeli transzfer pick-up gyorsan megtelt Jeriben, így röviddel tíz óra után már a Jijocán kívüli benzinkútnál várhattam a Fretcar Camocim felé tartó járatát. Fél órás késéssel meg is érkezett a buszom, amit azért nem bántam különösebben, mert így ennyivel kevesebbet kellett várnom a délután háromkor induló parnaíbai járatra.

Dűnék az óceán partján

Már jócskán naplemente után érkeztem Piauí állam második legnagyobb városába, de szerencsére szállásom közel volt a buszpályaudvarhoz, így hamar lepihenhettem, hogy a másnap délutáni kirándulásra megfelelő erőnlétben legyek.

A természet megint csodálatosat alkotott

Parnaíba az állam egyik legszebb tengerparttal bíró nagyvárosa. Az egészen Camocimig tartó partszakaszon rengeteg gyönyörű, és ami fő, ritkán látogatott strandot talál az utazó. Ezek közül is kiemelkedő szépségű az egész Barra Grande, illetve a Luís Correiában található Praia do Coqueiro.

Motorcsónakkal a deltához

Parnaíba elsősorban az azonos nevű folyóról, pontosabban annak torkolatáról ismert. A Parnaíba deltatorkolata az amerikai kontinensen a legnagyobb, a világon pedig – a Mekong és a Nílus után – a harmadik nyílt tengeri delta. Egyszerre félelmetes és elbűvölő a folyó és az óceán találkozása. A város és környéke a hosszan elnyúló, lassan, méltóságteljesen kanyargó folyóágak, szinte hófehér homokdűnék, tiszta tengervize és gazdag állatvilága, a kókusz- és karnaubapálmák miatt felejthetetlen hely.

Utóbbi egyébként a város másik nevezetessége. Az itt, pontosabban az ország északkeleti részén őshonos karnaubapálma természetes viaszát a viaszok királynőjének is nevezik. Előállítása során az összegyűjtött pálmaleveleket előbb erős mechanikai hatással fellazítják, így nyerve ki a viaszos anyagot, amit a folyamat végén megtisztítanak. A kész karnaubaviasz zöldes-barnás színű, jól tapad és a kezelt felületnek fényes csillogást kölcsönöz, felerősítve annak színeit. A vegyipar is előszeretettel alkalmazza, számos kozmetikai termék (például szájfény, rúzs, szemceruza, alapozó, naptej) nélkülözhetetlen összetevője. A gyógyszerek – tabletták, drazsék, kapszulák – fényessé, síkossá tételéhez is használják. Egy kilogramm kitűnő minőségű karnabuaviasz előállításához több mint 1000 fiatal levél szükséges.

A kopár dűnéken csak a szukkulensek képesek megmaradni

Házijaim segítségével könnyen helyet kaptam egy kora délután induló motorcsónakban, amely végigmegy a folyón egészen a tengerig, így menet közben jól megfigyelhető a part menti sűrű mangrove-erdő.

Helyi ismerősöm, a hostel egyik tulajdonosa Keyni motorjával fuvarozott el a 11 km-re fekvő Ilha Grande faluban található Porto dos Tatusba, ahonnan a delta-túrák indulnak. Ùtitársam egy São Pauloban élő német-brazil pár volt, hármasban indultunk a környezetvédelmi terület felfedezésére és madárlesre. A madárlest már régen kinéztem magamnak, hiszen skarlátbatlák (azaz skarlát íbiszek) ezrei térnek vissza megpihenni egy kis sziget fás csúcsaira minden délután öt órakor.

Parnaíbai rákhalász

Madártávlatból a folyó és az Atlanti-óceán találkozása a delta területén szétszórtan elhelyezkedő mintegy 70 szigettel egy hatalmas puzzle-re emlékeztet. Egy és ugyanazon ökoszisztémában teljesen különböző jellegű tájak keverednek: folyók, lagúnák, gigantikus dűnék, árterek, eldugott fehér homokstrandok és mangrove mocsárerdők.

A folyón és oldalágain való navigáció ezért rendkívül alapos helyismeretet és tapasztalatot igényel, nagyon könnyen eltévedhet az idelátogató. Ez történt a portugál kalandorral, Nicolau de Resende-vel is, aki 1571-ben felfedezte ugyan a régiót, de eltévedt és végül egy bennszülött törzs mentette meg.

A legnagyobb sziget, az Ilha das Canárias egy halászközösség otthona, természetvédelmi oltalom alatt áll. A közösség tagjai is hagyományos halászati módszerekkel dolgoznak, leginkább a kenujuk fedélzetéről vagy közvetlenül a strandokról és a partokról próbálkoznak hálóikkal.

Dűnék a mocsárerdőben

Csónakunkkal egy, a nemzeti park által kijelölt tábla környékén lehorgonyzunk, innen figyeljük a több irányból érkező, sok ezer egyedből álló kolóniát.

A skarlát íbiszek Dél-Amerika északi részének olyannyira jellegzetes madarai, hogy például Trinidad és Tobago nemzeti madaraként még az ország címerén is szerepelnek, a vöröstorkú erdeityúkkal együtt a két szigetet jelképezik.

Jellegzetes skarlátvörös színüket a tollazatukba beépülő karotinoidoknak köszönhetik, mely az alacsonyabb rendű vízi élőlényekből álló táplálékban található. Puhatestűeket, kis halakat, békákat és tengeri rákokat, fogyasztanak, utóbbiak is hozzájárulnak ahhoz, hogy a kezdetben fehér, szürke és barna tollazatú madarak a vedléseket követően skarlátvörösre változzanak. Színük annyira elüt környezetüktől, hogy a sziget zöld fái a fél órás itt-tartózkodásunk alatt teljesen vörösbe fordultak.

Az íbiszek vörösre festik a lombot

Ùjabb lenyűgöző élménnyel gazdagodtam, a természet páratlan csodái mindig ámulatba ejtenek. Pár napig még biztosan elidőzök a varázslatos környéken, aztán kis kitérőt teszek a Paiuí állam belsejében található (számomra még ismeretlen) nemzeti parkok felé. Tarts velem, fedezzük fel együtt!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.