Először próbáltam, de azonnal szenvedélyemmé vált a függés: modern biztosító eszközök nélkül másztam meg a Pedra de Gávea gránittömbjét. Igazi hegymászós élményben volt részem, pompás kilátással Rio de Janeiro varázslatos és változatos környékére.

Amikor 2014-ben másodszor jártam Rio de Janeiróban, gyakran találtam szembe magam a Pedra da Gávea különleges sziklatömbjével. Mintha folyton csábított, csalogatott volna, meg is fogadtam, hogy ha lesz rá lehetőségem, megmászom a világ legnagyobb, tenger mellett található gránitkőzetét.

A Pedra de Gávea a Pedra Bonita kilátójából (2016)

Egy kellemes vasárnapot választottam túranapnak, azért is, mert egyedül vágtam neki a komoly erőnlétet igénylő, felkészültebb túrázóknak ajánlott sziklatömbnek. Bíztam abban, hogy hétvége lévén lesznek más, helyi csoportok vagy egyéni mászók, akikhez adott esetben csatlakozhatok, megkönnyítve a hegymászást.

Túratérkép

A Pedra de Gávea a Cukorsüveg-hegyhez hasonlóan legendás monolit, mely a Tijuca-erdőben található. A hatalmas kőzet gneiszből és gránitból áll, és elhelyezkedése miatt az elemek mára jelentősen erodálták. A természeti erők a szikla egyik oldalán egy emberi arcra emlékeztető formát alakítottak ki. Ez a jelenség sok spekulációnak adott táptalajt, egyesek azt is kétségbe vonták, hogy a természet okozta és inkább egy ősi civilizációnak tulajdonították létrejöttét.

Kicsit felhős, de meseszép kilátás Barra da Tijucára

Az 1800-as évek elején a Pedra de Gávea területét helyi gazdálkodók kávéültetvényként hasznosították. Szerencsére időben felismerték az intenzív erdőirtás káros hatásait, és az egész területet őshonos fafajokkal telepítették be, amelyeket – a park vezetésének köszönhetően – ma is érintetlen állapotukban tekinthetünk meg.

Gyors alvás és reggeli után már hétkor úton is voltam. Mindenképpen korán szerettem volna indulni, 800 méter szintkülönbség, három km gyaloglás és egy nagy kihívást jelentő, 15-20 méteres, majdnem derékszögű, biztosítási eszközök nélküli sziklafal várt rám a Pedra de Gávea csúcsáig. Utóbbihoz elengedhetetlen a sziklamászási tapasztalat, kíváncsian vártam, miként élem majd meg a legizgalmasabb túrarészt.

Alkalmi társaim mászás közben

Metróval a Jardim Oceânico állomástól körülbelül húsz perc gyaloglásra található a park bejárata, ahova pontban nyolc órakor érkeztem. Az ösvény a svájci-brazíliai magániskolánál kezdődik, és mindenhol sárga nyíllal jelölt. A helyi parkőrnél regisztrálva láttam, hogy két csoport jár előttem, ők pár perccel nyolc óra előtt vágtak neki a gránitsziklának.

Az első kihívás, vaslánc és fogantyúk segítségével a következő szintre

Az ösvényen viszonylag könnyű követni a fákra festett nyilakat, az első szakasz gazdag élő- és növényvilágú erdei túrával kezdődik. Az egyik négy fős társaságot gyorsan elértem, az előző napi éjszakai eső és a csúszosabb talaj ellenére könnyen haladtam előre. A Mata Atlântica magas páratartalma sem zavart, hozzáedződtem a korábbi túrák során.

Douglas és Pindi az egyik kilátónál

Èszrevettem, hogy az előttem haladó két fiatal srác kissé eltévedve kereste a nyomvonalat. Egyikük napszemüvegét megtaláltam a földön, így kétszeresen is megörültek nekem: visszakapták az elveszettnek hitt tárgyat és útba is igazítottam őket. Gyorsan megismerkedtünk és innentől kezdve együtt haladtunk a sziklatömb teteje felé.

Ez a látvány minden nehézséget és fáradságot megér

Izgalmas, meredek részek vártak ránk, ahol gyakran vasgyűrűkön és kötelekbe kapaszkodva kellett felhúzni magunkat. Körülbelül egy-másfél órát haladtunk felfelé, mielőtt a nehéz, sziklamászós rész következett. Ez a Gávea-szikla nyomvonalának utolsó szintje, az úgynevezett Carrasqueira.

A Carrasqueira meredek sziklafala, a sziklamászás legnehezebb része

A hegymászó fal félelmetesnek tűnt, modern biztosító eszközök nélküli és fixponttal sem rendelkező, 15-20 méter magas, 70-75 fokos hegyoldalnak indultunk neki a gránitszikla nyugati oldalán. A potenciális balesetveszély ellenére teljesen nyugodtan másztam, követtem Douglast és Pindit, akik erős felsőtestükkel nagy erőket mozgattak meg, hogy a sziklafal kiálló részeibe kapaszkodva felhúzzák magukat a következő szintre. Megpróbáltam inkább technikásabban mászni, figyelve arra, hogy hova teszem a lábam és hol tudok legjobban kapaszkodni.

Douglas a Pedra de Gávea tetején

Volt ugyan néhány nagyon meredek és kihívásokkal teli rész, de összedolgoztunk, lépésről-lépésre segítettük egymást, így kicsit megizzadva és pár újabb ősz hajszállal gyarapodva értük el a sziklafal tetejét.

Ereszkedés közben

Innen még 15 percre volt szükségünk ahhoz, hogy elérjük a Pedra de Gávea csúcsát. Ami a hatamas monolit tetején fogadott bennünket, igazán lenyűgöző, a 360 fokos panoráma minden nehézséget megért. Csodálatos a kilátás az Atlanti-óceánra, a széles strandokra, a lagúnákra, az esőerdő borította tengerparti hegyekre, valamint a Rio környékét elkülönítő sok dombra.

Brazil pózolás a gránitszikla tetején

Kalandunk ennyivel még nem ért véget, a Pedra de Gávea teteje ugyanis két csúccsal rendelkezik, és természetesen a másikra is átmásztunk. Elsőként egy kb. öt méteres sziklafalon kellett kötél és vasfogantyú segítségével leereszkednünk, hogy onnan másszunk fel a másik oldalra. A sima felületű felső rész tökéletes egy piknikhez, így tettünk mi is, kényelmesen falatozva élveztük a mesés panorámát.

Barra da Tijuca és Recreio a kilátóból

Közben újabb csoportok érték el a hegytetőt, így a leereszkedés mellett döntöttünk. Utóbbi a meredek sziklafalig könnyen ment, ott rátalálva a helyes technikára, húsz perc alatt – teljesen megkönnyebbülve – már a hagyományos ösvényen találtuk magunkat. Alkalmi mászótársaim, Douglas és Pindi a visszaúton nagyon lassan haladtak, ezért – mivel estére más programom volt – elköszöntünk egymástól. Immár saját ritmusomban haladva valamivel több, mint két óra alatt el is értem a park bejáratát.

Az elmaradhatatlan csúcsfotó

A legjobb és egyedülálló túrás élményem lett a masszív gránitszikla megmászása, méltó befejezése rio de janeirói kalandjaimnak. Jó fizikai állapotom ellenére nem biztos, hogy legközelebb is szabad mászásban tenném meg. Pontos ítélőképesség, hideg fej és némi pszichológia kellett ahhoz, hogy a függőleges sziklafalon mindig megtaláljam a helyes fogást.

Pár napig még biztosan maradok a „bámulatos városban“, új dolgok jönnek, sok érdekességgel, de kicsivel kevesebb kalanddal és adrenalinnal.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.