A helyi utazásszervezők előszeretettel ajánlanak napi programot a közismert és népszerű Recifében vagy Olindában. Az azonban ritka, hogy az idelátogatók Igarassut vagy az Itamaracá szigetet választanák úticélul.

Pedig akad itt látnivaló bőven, ezért is döntöttem úgy, hogy ismét letérek a kitaposott gringo-ösvényről. Biztos voltam benne, hogy így szinte kizárólag csak helyiekkel fogok érintkezni a kirándulás alatt, ezért cseppet sem szokványos dolgokban lesz részem.

Reciféből kedvenc buszjáratommal döcögtem el az Olindától északra található PE-15-ös csomóponthoz. Praktikusak ezek a portugálul integração néven futó “elosztók”, mivel innen a korábban váltott buszjeggyel tovább lehet utazni. Ha nem szálltam volna le Igarassuban, akkor a Recifében váltott kb. 400 Ft-os jegyemmel egészen Itamaracá szigetéig utazhattam volna.

A Holland-ösvény madár-élővilága egyszerűen varázslatos

Igarassuról vajmi keveset találtam a neten, annyit tudtam, hogy a város különösen gazdag szakrális építészeti emlékekben, itt található Brazília legrégebbi temploma, a Szent Kozma és Damján templom is.

(Intermezzo: napjainkban sokaknak idegenül cseng a nevük, nekem is csak halovány sejtelmeim voltak róluk, de a középkorban nagyon nagy tisztelet övezte az ókeresztény egyház e két vértanúját. Népszerűségüket a Kr. u. III. században folytatott önzetlen és áldozatos orvosi, elsősorban sebészi tevékenységük alapozta meg, amelyet a kis-ázsiai Kilikionban (ma Törökország) folytattak. Diocletianus császár egyik keresztényüldözési akciója során haltak kínhalált. A középkori orvosi fakultások megjelenése óta az orvosok, sebészek védőszentjeiként tisztelik őket. S hogy nekünk magyaroknak miért lehet érdekes mindez?! A Szent Korona legrégebbi, úgynevezett “görög korona” részén (ez a körbe futó abroncs, a cuki kis képecskékkel és csilli-villi kövekkel) is megtalálható Szent Kozma és Damján tűzzománc arcképe.)

Információ híján a helyi lakosoktól kérek eligazítást az útirányt illetően. Itt tapasztalom az első kulturális sokkhatást: nyelvi akadályok ugyan nem nehezítik a kommunikációt, mégsem értik meg, hogy gyalog szeretnék eljutni a belvárosba, és a fejüket fogva mondják “az nagyon messze van”.

Korábbi tapasztalataim alapján sejtettem, hogy ez a “nagyon messze” legfeljebb 10 perces kényelmes sétát jelent (a brazilok nem nagyon szeretnek gyalogolni). Nagyjából ennyi időbe tellett, amíg beballagtam az óvárosba, ahol gyorsan meg is lepődtem, hogy a nevezetességek nagy részén kétnyelvű, portugál és angol információs tábla található. Turista azonban sehol, a helyiek éppen a város alapításának 482. évfordulója alkalmából rendezett ünnepség előkészítésén munkálkodtak. Ez egyébként az ország egyik leghosszabb múltra visszatekintő hagyományőrző fesztiválja.

A történeti múzeum szomszédságában található a Szent Kozma és Damján fogadalmi templom, Brazília legrégebbi temploma

Őszintén szólva egyik ámulatból a másikba estem, ahogy fel-alá járkáltam a a régebbnél régebbi templomok között. Ehhez hasonlót még Olindában sem láttam. Nem fér a fejembe, hogy a “Nagy Kenu”- Igarassu ennyit jelent az őslakos tupi indiánok nyelvén – miért nem került fel eddig semmilyen bakancslistára.

Az Afonso Gonçalves kapitány vezette portugál csapatok 1535-ben arattak győzelmet az őslakos caetes indiánok felett. Ennek emlékére – és a kapitány kérésére – még ugyanabban az évben fogadalmi kápolnát emeltek Szent Kozma és Damján tiszteletére, amely ma Brazília legrégebbi temploma. Stílusa letisztult, egyszerű, a manierizmus jegyeit hordozza.

A holland okkupáció idején a város szinte teljes egészében elpusztult, súlyosan megrongálódott a templom is, de 1654-ben újjáépítették. A templomot a Nemzeti Történelmi és Művészeti Örökség Intézete (Iphan) 1951 május 25-én nemzeti emlékhellyé nyilvánította.

Èrintetlen tengerpart fogad Itamaracá szigeten

Miután itt kigyönyörködtem magam, úgy gondoltam, ideje tovább indulni a közeli Itamaracá-sziget felé, hogy végre eljussak Vila Velhába, és végigjárjam a Holland-ösvényt. Az előbbi egy apró kis falu, amely arról híres, hogy itt található az ország legrégebbi, még ma is „működő” temploma.

Buszom az északi Jaguaribébe tartott, így egy körforgalomnál leszállva gyalog indultam meg Vila Velha felé. Tömegközlekedéssel nem megközelíthető az eldugott, a sziget déli csücskében található alig 500 lakosú település. Forte Orange-ig eljuthattam volna kisbusszal, de úgy döntöttem, hogy a tengerparton végiggyalogolva teszem meg az 5-6 km-es távolságot.

Nem feltétlenül jó döntés, máris izzasztó a hőség. A déli órákban egyébként sem ajánlatos a homokstrandon gyalogolni, de a domb tetejéről várható lenyűgöző kilátás és a korábban csak fotókon megcsodált templom látványa kecsegtet, ezért összeszorított fogakkal haladok tovább.

Szűz Mária fogantatása – templom Vila Velhában

Térképem jelez egy kis gyalogutat, amit könnyen megtalálok és nekivágok. Rövid idő múlva a Mata Atlântica esőerdejében találom magam. Érintetlen környezet, csak szarvasmarhákkal találkozom, és az ösvény végén néhány kerekező helybélivel. Szerencsére útjelzésék hiányában is könnyű a menet, igaz, a vége felé eltévedek, helyiek engednek ki a házukon keresztül a főútra, ahonnan már csak 1 kilométer Vila Velha.

Olyan érzésem támad, mintha erről a kis faluról valahogy mindenki megfeledkezett volna, pedig a földrajzi fekvése miatt is sokkal kellemesebb, mint Igarassu, a hangulatáról nem is beszélve. A XVI. század legvégén épült Szűz Mária fogantatása – templom pedig varázslatos a maga egyszerűségében. Egyszerre hordozza a reneszánsz és a barokk jegyeit. (Fantasztikus a faszerkezetes mennyezet, ilyet még nem is láttam! Nálunk ez szokatlan, mindig épített boltíves, stukatúros vagy kazettás faszerkezetű, na de ilyen?! Látható a teljes tetőszerkezet!)

Felkapaszkodom a szűk falépcsőn a karzatra, hogy jobban lássam a korabeli ácsmesterek remekművét, és az oltárképet, amely a szeplőtelen fogantatást ábrázolja (az információs tábla szerint Dona Maria I, az Őrült Hölgy adománya). Fotózni sajnos lehetetlen a fényviszonyok miatt, ezért a templom mögötti kilátóból készítek felvételeket a környékről, a szomszédos Coroa do Avião szigetről és a Santa Cruz csatornáról. Ott már érezhető valami mozgás, csónakokkal érkező turisták. Hol is lennének máshol, ha nem egy pálmafás sziget hófehér homokkal borított strandján, esernyős (cseresznyés, citromkarikás stb.) koktéllal a kezükben.

Kultúra Vila Velhában vagy koktél Coroa de Avião szigetén!?

Valahogy most mégsem vágyom a mesebeli szigetre (pedig tényleg nagyon meleg van, biztos nem ártana egy frissítő ital) és csónak helyett is gyalogosan jutok el a következő célpontig.

Hamar megtalálom a Holland-ösvényt, mely 2012 óta Vila Velhát és Forte Orange-ot köti össze (Vigyázat, ez utóbbinak semmi köze a korabeli narancsexporthoz, sem pedig a narancs-csata győzteseinek emlékére nevezték így el, hanem az építése idején regnáló Oránia- Nassaui uralkodóház tiszteletére kapta nevét). Az ismertebb nevén Santa Cruz, vagyis Szent Kereszt-erőd, amelyet a hollandok a XVII. század közepén az azonos nevű csatorna védelmére építettek, nagyon népszerű turistacélpont, különösen, hogy a strand közvetlenül mellette található. Ennek ellenére egy teremtett lélekkel sem találkozom az út során. Tehát egyedül vagyok, minden egyes percét, minden centiméterét élvezem a páratlan szépségű ösvénynek, és e magánynak köszönhetően végre rengeteg madarat tudok fotózni.

Ùtjelzés hiányában szarvasmarhák mutatják az irányt

Forte Orange-be érve elkezd esni az eső, de nincs időm elázni, egyszerre kapok buszt Igarassuba, így ugyanazon úton térek vissza Recifébe. Hamarosan jön Jampa, azaz João Pessoa!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.