A Costa Ricában töltött első napok arról szólnak, hogy megismerjem a főváros közelében található kevésbé ismert, de annál látványosabb természeti látnivalókat. A Braulio Carrillo ugyan nem vett le a lábamról, de a park elsődleges erdőterülete így is megér egy sétát, míg a Hule kráter-tó biztosan felkerül majd a következő években az ország turisztikai térképére. Miután a hosszú otthonlét után sikeresen visszatértem Costa Ricába és elkirándultam a San José közeli Los Chorros vízeséshez, eljött az ideje, hogy eljussak aktuális utazásom első kevésbé látogatott nemzeti parkjába. Ahhoz az ország volt államfőjének – Braulio Carrillo – nevét viselő védett természetvédelmi területhez tartottam, mely a Cordillera Central területén, San Josétól kb. 50 km-re található. A fővároshoz való közelsége miatt a Braulio Carrillo simán lehetne hasonlóan felkapott, mint a turisták között népszerű Poás vagy Irazú, főleg azért, mivel itt is van egy olyan szektor – Volcán Barva -, mely egy zseniális vulkánnak és több kráter-tónak ad otthont.

A természet gyönyörködtet és nyugalmat sugároz.

A közép-magas hegyvidéki területek nemzeti parkjába még a szombat délutáni zárás előtt érkeztem. Az volt a tervem, hogy megkérem a parkőrt, hadd éjszakázzak a nemzeti park parkolójában. Felvetésemre reagálva a helyi ranger annyit mondott, hogy a sátrazás komoly veszélyt! jelenthet és bármikor megtámadhat egy mérges kígyó. Mondtam neki, hogy ez engem nem zavar és bátran vállalom a kockázatot, de emberem hajthatatlan maradt, így más szállás után kellett néznem. Azért még tíz percet elbeszélgettünk mindenféléről.

A természetvédelmi terület 90%-a elsődleges trópusi esőerdő.

A parkőrtől tudtam meg, hogy a Barva nem szeizmikus aktivitás miatt tart zárva. A vulkáni szektor azért nem látogatható, mert a SINAC pár hónapja eldöntötte, hogy a koronavírus-járvány miatt egyik nemzeti parkjában sem fogad el készpénzes fizetést. Mivel a vulkán környékén nincsen térerő, ezért ott nem megoldható a bankkártyás fizetés. Számomra teljesen érthetetlen a ticók félelme a készpénzzel történő fizetés miatt. Már többször láttam az országban, hogy a boltokban és a piacokon kesztyűben veszik át a készpénzt, majd a bankjegyeket és a fémpénzeket azonnal fertőtlenítik. Mindez a koronavírusra vezethető vissza. Szerintük a készpénz “veszélyes”, így inkább bezárják a nemzeti parkok azon szektorait, ahol nem kivitelezhető a készpénzmentes fizetés…

Sétám során inkább a természet harmóniája varázsol el.

Hiába kezeli profin a járványt Costa Rica és jár jó úton a poszt-COVID időszak utáni turistafogadás és turizmusfejlesztés miatt, sokszor beleesik saját csapdájába. Hasonló furcsa dolog a QR-kódos tábla a nemzeti parkok bejáratánál és az éttermekben, ahol a kód leolvasása után elolvashatjuk a rezervátumokba történő belépés szabályait, vagy az éttermekben megkaphatjuk a digitális menüt. Bármennyire is kényelmes és praktikus helyi szolgáltatótól SIM-kártyát (és internetet) vásárolni egy idegen országba történő belépéskor és azt az utazás alatt használni, de ha nem csapattal utazom, akkor én jobban szeretem, ha nincsen internet, hiszen a modern dolgok nélkül is működik a világ. A Braulio Carrillo parkolójánál se volt szükségem arra, hogy az internet segítségével foglaljak magamnak szállást. Elég volt pár 100 métert továbbautóznom, hogy találjak egy szimpatikus parkolót, ahol az estét és az éjszakát töltöttem. Az improvizált szálláshely olyan jó megoldásnak bizonyult, hogy naplemente előtt még egy majomcsapat is elszórakoztatott, mely a környező fákon jókedvűen ugrándozott.

A Braulio Carrillot gyakran nevezik a ticók San José tüdejének.

Az esős évszakban csodálatos zöldben mutatja meg magát a rezervátum.

Azzal, hogy a közelben éjszakáztam, másnap én voltam az első látogató az ország egyik legnagyobb kiterjedésű – több mint 100 ezer hektár – nemzeti parkjában. Legnagyobb sajnálatomra azonban nem csak a Barva szektor, de a Zurquí is zárva tartott, így egyedüli látogatható területnek a Quebrada Gonzalez maradt. Az ügyeletes parkőrök állomáshelye előtti parkolóból indul a Las Palmas ösvény, míg a főút túlsó oldalán két másik erdei út található, ahonnan egészen a Río Sucio-folyó fölé magasodó oromra lehet feljutni.

A park három szektora közül csak az egyik látogatható.

Nincsen sok víz a Río Sucio medrében.

Az ehhez hasonló szép növényekért már megéri a természetjárás.

Az éjszakai csapadék ugyan feláztatta egy kicsit a laza talajt, de így is jólesett a séta az elsődleges trópusi esőerdőben, mely a biológiai sokféleség ellenére ezúttal nem mutatott annyi madarat és állatot, mint amennyire előzőleg számítottam. Persze azért nem unatkoztam, az erdő és a növények sok érdekes fotótémát szolgáltattak. A Río Sucio ösvényein már sokkal nagyobb szerencsével jártam, hiszen belefutottam egy kauka-guán párba, illetve kiszúrtam egy a természetbe szinte beleolvadó sisakosleguánt is. Amíg a hokkóféle csak tisztes távolból engedte magát fotóztatni, addig a leguánt nagyon közelről kaptam lencsevégre.

A kauka-guán miatt érdemes volt átmenni az El Ceibo ösvényre.

A sisakosleguánt nem volt könnyű észrevenni.

Egyből felkeltette az érdeklődésemet a Laguna de Hule krátertava, melyre teljesen véletlenül találtam rá a térképen. Amióta évekkel ezelőtt először megmásztam a Cerro Chatót, azóta vonzanak a vulkáni tavak. Costa Rica legmélyebb természtes lagúnáját Puerto Viejo de Sarapiqui településén keresztül közelítettem meg. A trópusi esőerdők határán fekvő Sarapiqui környékén már jóval szárazabb a levegő, így hatalmas forróságban utaztam.

A vulkanikus eredetű lagúna érdemtelenül nem szerepel az ország legszebb látnivalói között.

A nedves trópusi erdő közepén található vulkanikus eredetű tavat összkerékhajtású autó nélkül nem volt egyszerű megközelíteni, de a katasztrófális, minősíthetetlen úton valahogy csak megoldottam a mutatványt. A Hule egy geológiai komplexum része, mely három tóból áll: a Hule-tóból, a Congo-tóból és a Bosque Alegre-tóból. Az ovális alakú kráter északi fala vulkáni tevékenység következtében összeomlott. Becslések szerint a kialakulása körülbelül 6200 évvel ezelőtt történt, miután egy vulkánkitörés beszakította a kalderát, és fokozatosan elöntötte vízzel.

Földes-sáros terepen vezet az ösvény a kráter-tóhoz.

A lagúna partjára érve kisüt a nap.

Meglepődtem, hogy mennyi autó parkolt a vulkán kráterének peremén. Hatalmas dínom-dánom közepébe csöppentem. Vasárnap lévén rengeteg ember gyűlt össze, hogy a helyi improvizált éttermekben zavaróan hangos zene mellett egyen és igyon. A sok ember társaságát elkerülve izmaim megmozgatása céljából inkább eltúráztam a vulkanikus kráter-tó szélére, ahonnan elvileg menne tovább ösvény a Congo és Bosque Alegre tavakhoz. Az esős évszakban gumicsizma híján kb. fél óra után meguntam a sárdagasztást és úgy döntöttem, hogy visszamegyek a kráter pereméhez. Az egyik birtokon találtam egy kerti zuhanyzót, így a hideg vízben gyorsan megtisztultam.

A kráter-tó felfedezésére tökéletes lehetőség egy vízitúra.

Csak összkerék-meghajtású autóval teljesíthető a sáros terep.

A megkapó látványt nyújtó naplementét pár ticó társaságában éltem meg, majd miután mindenki kibulizta magát és a másnapi munkanap miatt elhagyta a lagúnát, egyedül maradtam a kráter-tónál. Így a felszálló köd misztikus hangulatát és a sötétség beálltát már teljes nyugalomban élveztem.

Legközelebb a száraz évszakban térek vissza, hogy gyalogtúrával járjam körbe a Hule-domb lagúnáit.

Már az éj leple alatt battyogtam vissza a bérelt autómhoz, ahol – az autó adottságaitól függően – kényelembe helyeztem magam. A hosszú nap után jó lesz pihenni egy kicsit, mivel holnap újabb izgalmas túraútvonalak várnak rám!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.