Esős évszak lévén már délelőtt utolér az eső, így kénytelen vagyok lemondani a szemet gyönyörködtető quetzalról. A zápor ellenére mégis nekivágok a köderdőnek, ahol elég szép dolgokat sikerül fotóznom. A nap csúcspontja San Gerardo de Dota vadregényes környezete lesz, ahova a jövőben hosszabb időre biztosan visszatérek majd.
Annyira bejött a Tapantí Nemzeti Park melletti szállásom és a kényelmes ágy, hogy úgy döntöttem maradok még egy éjszakát Orosíban. Továbbra is egyedüli vendégként élveztem a hostel nyújtotta lehetőségeket és ahogy egy nappal korábban, a drága éttermek helyett ezúttal is magamnak főztem.
Igazi szépségét az eső után mutatja meg a Los Quetzales.
Volt más dolgom is, hiszen a Tapantí után ki kellett találnom a következő hetek programját. A Cerro Chirripó tervezett megmászása köré kellett felépítenem a napokat úgy, hogy a minap megvettem több olyan a SINAC által működtett nemzeti parkba a belépőt, ahova kizárólag csak elővételben lehet jegyet váltani. Régimódi technikával több rezervátumba csak banki befizetéssel kaphatók a jegyek, így az online vásárlás után bérelt autómmal a közeli Paraíso városába utaztam, hogy befizessem a következő látnivalók belépőinek az árát. Ráértem volna közvetlenül a tervezett látogatások előtt kiegyenlíteni a számlát, de volt pár szabad órám és nem akartam útközben bankkereséssel vesződni. Hihetetlen egyébként, hogy csak ezzel a konzervatív megoldással lehet jegyet vásárolni egyes nemzeti parkokba, és még Costa Ricáról tartják azt, hogy sok tekintetben Európa előtt jár…
Az eső és a csúszós terep ellenére nekiindulok a nemzeti park még járható ösvényeinek.
Esőben és eső után még szebb a köderdő!
A bankból a szállásomra tartva elkapott a zápor, mely egészen késő estig kitartott. A kiadós felhőszakadás ugyan éjszakára szünetet tartott, de reggel már ismét újabb heves zivatar fogadott. Így nem jó előjelekkelindultam neki a Los Quetzales Nemzeti Parkhoz vezető közel 80 km-nek. Bár tegnap még abban reménykedtem, hogy Boquete után láthatok majd újra quetzálokat, ma azonban azzal is kiegyeztem volna, ha a rezervátumba érkezéskor fél órára kisüt a nap... Meg kell mondanom, hogy mostanáig szerencsém volt az időjárással, hiszen annak ellenére, hogy éppen az esős évszak végén járok Costa Ricában, eddig csak délutánonként és este esett az eső, így mindig sikerült a felhőszakadás előtt befejezni a napi programot.
A megáradt Río Savegre folyó partján indulok túrázni.
A köderdő szúrós broméliái nagy kedvenceim.
A masszív esőzés szerencsére valamennyire alábbhagyott, így ugyan esőkabátba öltözve, de bevállaltam a Los Quetzales parkot, ahol a több napos égi áldás miatt sajnos járhatatlanná vált az egyik (hosszabb) tanösvény. Kárpótolt azonban a rövidebb túraút, ahol az eső elálltával legalább másfél órát bóklásztam és zseniális dolgokat fotóztam. A csapadék megszűnésével megtaláltam ugyan a hosszú ösvényt is, de már az első métereken bokáig tocsogtam a vízben, így inkább visszafordultam. Várt rám San Gerardo de Dota picike települése, melyről az utóbbi hónapokban rengeteget olvastam és a hely nem véletlenül keltette fel az érdeklődésemet…
Eszméletlen színkavalkád fogad 2000 méter felett.
Azt hiszem, hogy nem ma fogok megmártózni a megáradt folyóban.
A Cordillera de Talamanca lábánál fekvő San Gerardo de Dota rengeteg természeti szépséggel rendelkezik. A természetjárás és a madárles népszerűsége miatt az utóbbi időben egyre többen fedezik fel maguknak a Los Quetzales Nemzeti Parkkal határos, 2200 méter tengerszint feletti magasságban megbújó, kis lélekszámú települést. A felkapott, de mégsem turistás Río Savegre-völgy érintetlen természetére és a régió növény- és állatvilágára én is nagyon kíváncsi voltam. Főleg, hogy végre teljesen elállt az eső, így jó látási viszonyok között vettem a kanyarokat a hosszú szerpentineken.
San Gerardo de Dota igényes hely.
Hatalmas sziklatömbök, keskeny ösvények – tiszta kaland és izgalom a kirándulás.
Az egyik kilátóból jól szemrevételezhető a felduzzadt vizű folyó.
A túra során ez a kedvenc helyem. Hát nem gyönyörű a természet?!
San Gerardo de Dota többek között arról híres, hogy Monteverde és a Los Quetzales mellett itt is lehet gyönyörű színekben pompázó, főként zöld farktollairól felismerhető quetzálokat szemrevételezni. Nos, biztos nem az esős évszak közepén és érkezésemkor délben… A világ egyik legikonikusabb madara helyett az itt töltött pár órára maradt a heves esőzések után durván megáradt Río Savegre folyó, egy lebilincselő gyalogtúra az érintetlen köderdőben és egy nehezen megközelíthető vízesés.
Többször függőhídon kelek át, hogy elérjem a zuhatagot.
A mélyzöld színvilágú, meseszép köderdőben megragadó túrát teszek.
Színes növényekből van bőven az ösvények mellett.
Az esőáztatta terep, a függőhidak és a lépcsők hiányzó elemei tették még izgalmasabbá és kihívásokkal telivé a kora délutáni túrámat. Meglátszott, hogy a helyi karbantartók nem éppen tegnapelőtt járták végig az ösvényt. Bizony eléggé elhanyagoltnak tűnt a terep, de ez lett a varázsa is. Régen jártam ehhez hasonló őszinte és vadregényes vidéken!
Elég sok elem hiányzik a teljesen biztonságos túrázáshoz.
Megérkezek a vízeséshez, mely fura elhelyezkedése miatt csak nehezen fotózható.
A mesés cabañák helyett inkább elindulok a partvidék felé.
Elvileg kalandozhattam volna akár tovább is a helyi erdőben vagy megaludhattam volna valamelyik cabañában, mégis inkább úgy döntöttem, hogy még délután útnak indulok a csendes-óceáni partvidék felé,hogy ne a sötétedés beállta után térjek rá a San Isidro de El General és Uvita közötti útszakaszra…
Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.
