Maradtam a tico főváros környékén, ahol részletesen bejártam a vízgyűjtőiről híres erdőrezervátum túraösvényeit. Nagy sajnálatomra azonban elmaradt a hiába várt változatos madárvilág. A kellemes erdei és hegyvidéki séta ellenére így kicsit csalódottan távozok a parkból.

A vízeséseket elhagyva nem volt még pontos tervem – csak elképzelésem – a következő napokat illetően, így vezetés közben kezdtem el azon gondolkodni, hogy még milyen más, kevésbé felkapott hely lenne felfedezhető a főváros vonzáskörzetében. Adta magát a San José túloldalán fekvő Tapantí Nemzeti Park, ahol korábban még soha nem jártam. Így az erdőrezervátumhoz közeli Orosí települését ütöttem be a telefonom navigációjába. Útközben tartottam egy rövid szünetet a „Chepe”-nek becézett Costa Rica-i fővárosban, hogy a város közepén pár percre internethez jussak és találjak magamnak egy olcsó szállást a völgyben megbújó csendes településen. Nem volt sok lehetőségem Orosíban, ezért gyorsan befoglaltam magam egy éjszakára a Linda Montaña nevű hostelba. Két autóban történő éjszakázás után jól fog esni újra rendes ágyban aludni, gondoltam.

Az éjszakai szakadó eső ellenére jól járhatóak a Tapantí ösvényei.

Az ország egyetlen koloniális korból származó temploma Orosíban található. A koronavírus-járvány miatt sajnos nem látogatható.

Alig egy órával később már a szállásom környékén kerestem biztonságos parkolóhelyet a bérelt autómnak. Kanadai származású szállásadóim már tudtak az érkezésemről. Fura volt a saját bőrömön megtapasztalni, hogy a 2020. márciusa óta jelen lévő koronavírus-járvány miatt mennyit változtak a vendégfogadással kapcsolatos szabályozások. A kanadai tulajdonos azonnal egészségügyi maszkot vett fel, és végigmentünk az új procedúrán, ami a nemzeti parkoknál már ismert szappanos kézmosást, gélhasználatot, testhőmérséklet-mérést jelentette. Pár perc alatt kiderült, hogy én vagyok az egyedüli vendég, ennek ellenére a kanadaiak ajánlották a maszkhasználatot a szállás teljes területén

Látkép a völgyben megbújó településre.

Megint egy olyan nemzeti park, ahol ritka a kiránduló.

Ennél furcsább csak az volt, amikor a szállásadóim a kezembe nyomtak egy papírt, melyre mindig be kellett írnom, hogy a hostel elhagyása után mikor és pontosan hova tartottam. Az Orosíban eltöltött kb. fél nap alatt így többször felkerültek olyan fura bejegyzések a listára, mint a fél perces séta az autómhoz – az este folyamán néhányszor ránéztem, hogy megvan -e – vagy a pár perces gyaloglás a helyi boltba… Történtek azonban jó dolgok is a szálláson. A hétvégi időpont ellenére én voltam az egyedüli vendég, ezért azonnal jobb és tágasabb szobát kaptam. Jól esett az upgrade. Az intenzív előző napok után sikerült végre rendesen kipihennem magam. Annyira, hogy másnap reggel megint korán keltem és már kapunyitás előtt megérkeztem a Tapantí bejáratához.

Már a nyitás előtt a park bejáratánál vagyok, így van időm sétálni a környéken.

A Tapantí köderdeje ugyan meseszép hely, de valamiért elkerülik a madarak.

A közel 60.000 hektár méretű nemzeti park 1982 óta az UNESCO Világörökség Programjának része, és egyben az ország legcsapadékosabb helye. A különleges természeti értékekben gazdag terület védi a különböző ökoszisztémákat. A domborzat és a jelentős mennyiségű csapadék a nemzeti park területén több mint 150 folyó jelenlétét segíti elő. A természetvédelmi terület két legfontosabb folyója – a Rio Reventazón és a Rio Pacuare – a nemzeti park magasabban fekvő területein erednek. Előbbi teljes vízgyűjtőjéből a nagyvárosi területen emberi fogyasztásra használják a vízkészletet, így körülbelül félmillió lakos vízellátását fedezi a Reventazón.

A messzeségben feltűnik az erdőrezervátum vízesése.

Végigjárom az ösvényeket, de nagy csalódottságomra csak ritkán futok bele színes növényekbe.

Esőből nem volt kevés az éjszaka során, szerencsére azonban a Tapantí felett napközben kitisztult az ég, így jó időben jártam végig a számos tanösvényt. Az élővilág változatossága sajnos elég gyér, az állatok és az egzotikus madarak valamiért nem mutatják meg magukat, és ezúttal elmaradnak a színes növények is. Pedig  a turista és a kiránduló elég ritka a parkon belül. Ennek ellenére a buja köderdőbe vezető ösvény lesz az egyik kedvencem, a három km során azért látok szép dolgokat, így jó érzéssel sétálok le a folyópartra, hogy megáztassam a lábaimat.

A Rio Orosínál megpihenek.

A köderdős rész a kedvencem.

A pandémia alatt Costa Ricába visszatérve pár nap után megállapíthatom, hogy a nemzeti parkok nagy része tényleg nyitva van és korlátozásokkal ugyan, de ismét látogatható. A SINAC (a természetvédelmi oltalom alatt álló területek helyi rendszere) annyit változtatott a korábbi szabályokhoz képest, hogy felére csökkentette a beléptethető látogatók napi számát. Az igazat megvallva az én esetemben az új szabály eddig nem sok vizet zavart, hiszen pár napja teljesen egyedül nemzeti parkoztam a Braulio Carrillonál, míg ma összesen három (!) helyi kirándulót láttam a Tapantí természetvédelmi területén.

A ticók a pihenőhelyek lezárásával védekeznek a koronavírus-járvány ellen.

Ami a járvány előtti időkhöz képest új, az az, hogy lezárták a parkon belüli piknikezős helyeket, illetve sok helyen csak hitelkártyás fizetéssel lehet jegyhez jutni. Vannak viszont olyan nemzeti parkok (pl. Rincón de la Vieja, Corcovado, Estación Experimental Forestal Horizontes stb.), ahova kizárólag csak banki befizetéssel válthatunk belépőt. A legtrükkösebb a Corcovado, ahol ha 48 órán belül nem utalsz és küldöd el a bizonylatot, egyszerűen törlik a foglalásod…

A gyér állatvilág miatt nem lesz a kedvencem a Tapantí.

Holnap elindulok délre az OSA-félsziget irányába, előtte azonban adok magamnak egy esélyt, hogy Panama után újra quetzalt láthassak…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.