Öt év után visszatértem Costa Rica egyik legkedvesebb látnivalójához, ahol turisták híján több napon keresztül egyedül kirándultam. A Corcovado Nemzeti Park határán kívüli erdőben elég jól megpihent a természet, így ezúttal még változatosabbnak éltem meg a buja, trópusi környezetet és az érintetlen öblöket, mint korábban…

Bahía Drake-ben 2017-ben jártam először. Már akkor nagyon megtetszett az érintetlen esőerdős környezet és a változatos állat- és madárvilág. Itt éltem meg akkori túrám egyik legjobb őserdei szafari programját. A kis üdülőfalu környékén tett kirándulás és a Dos Brazos melletti Bolita Rainforest Hostel Costa Rica-i TOP3-as élményeim egyike lett. A kanadiak által üzemeltetett – csak gyalogosan megközelíthető – Bolita lehetett volna akár most is egy ideális opció, de mint pár hete megtudtam, az esős évszak miatt zárva tartott a saját túraösvény-hálózattal és vadregényes folyója miatt közkedvelt rezervátum.

Beleolvad a homokba…

Emlékszem, hogy 5 éve hatalmas élmény volt végigsétálni a majdnem üres vízmedret, ahol még illegális aranymosókkal is találkoztam. Aranyat egyébként évtizedeken keresztül mostak a Corcovado folyóiban, de amióta védett nemzeti park lett az Osa-félsziget magas biodiverzitású esőerdejéből, azóta próbálják kiszorítani a továbbra is aktív aranymosókat.

Esős évszakban színes a flóra.

A mély dzsungel ösvényein mindennaposak a kis hüllők.

A hátizsákos áron működtetett Bolita mellett hasonló áron lehet találni egyszerű, tiszta és kényelmes szállást az amerikai turisták által kedvelt Bahía Drake-ben. Szerencsére a Drake-öböl esetében nem kell megijedni az elamerikaisodott szó hallatán, hiszen a buja dzsungelben található üdülőfalu nem egy második Jaco, ide nem költöznek tucatszámban a gringók, nincsenek rájuk szakosodott éttermek és kávézók vagy amerikai termékeket áruló boltok. Az elszigetelt település megtartotta egyszerű jellegét, ahol a horror árak maximum az Isla del Cañóra induló snorkeles és a Corcovado belsejébe tartó többnapos dzsungeltúrák miatt mutatkoznak meg.

Kormos rákászölyvet az egyik kis öböl magányos szikláján láttam.

A Corcovado körüli erdőkben függőhídakon keresztül jutok tovább.

A tengerparti falut kétféle módon lehet megközelíteni. Első látogatásomkor Golfito felől érkeztem a félszigetre, hogy Dos Brazos után La Palmán keresztül utazzak a Francis Drake brit kalóz nevét viselő faluba. Anno a feladat korántsem volt annyira egyszerű, hiszen a La Palmából induló napi egyetlen járat érkezésem napján mégsem közlekedett. Hiába voltam időben a buszmegállóban, busz híján stoppolnom kellett. Ezúttal próbáltam előre gondolkodni és összkerék-meghajtású autóval rendelkező fuvart szervezni, így pár nappal korábban beszéltem a helyiekkel Puerto Jimenezben és megkaptam a taxis WhatsApp elérhetőségét. Írtam neki egy üzenetet, válasz azonban nem érkezett. Vettem a lapot, ezért maradt a másik – időigényesebb – megoldás. Irány a félsziget túloldalán található folyóparti Sierpe, ahonnan másnap délelőtt elvileg megy majd egy ladik Bahía Drake-be.

Az ösvényeken érdemes lassan haladni, mivel rengeteg a látnivaló.

Bóbitás karakarát már régen nem láttam esőerdős környezetben.

Éjfél körül értem be Sierpébe. A La Leonában eltöltött intenzív napok és a 150 km sötétedés utáni levezetése során elfáradtam. Jólesett volna egy kényelmes ágy, de a késői érkezés miatt inkább az autóban éjszakáztam. Járgányom hátsó ülésein elfeküdve már reggel hat órakor éreztem a hirtelen trópusi meleget. Ha már korán megébredtem és felkeltem, bíztam abban, hogy reggel is lesz csónak Bahía Drake-be és nem veszik kárba a napom. Sajnos az előzetesen beígért 10 órás járat nem közlekedett, pedig a koronavírus-pandémia előtt fél óránként indult innen vízi jármű a Sierpe folyó torkolatvidékében található településre.

Sierpében színes élővilág fogad.

Sebaj, várakozás közben arakangák tucatjai és színes hüllők szórakoztattak. Csak délután egy órakor indultunk útnak. Az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy a turisták távollétében tico áron (8 dollár) mérték a menetdíjat. Egyáltalán nem bántam, hiszen a pandémia előtt az alig fél órás útért gyakran 15-20 dollárt is elkértek az átvert turistáktól.

Dzsungeltúrámat tukánok megfigyelésével kezdem.

Majmokkal az üresen álló lodzsok környékén találkozok.

Az odafelé vezető úton betekintést nyertem a szűk mangrove csatornákba. Nagyon fura érzés volt megérkezni a szinte teljesen kihalt üdülőfaluba, ahol korábban hemzsegtek a kirándulók. Bahía Drake-ben nincsen móló vagy dokk, így a megérkezés is felettébb izgalmas. A tenger szintjének periodikus emelkedésétől és süllyedésétől függ, hogy a célba érkezés után ki mennyire lesz vizes.

A folyamatosan mozgásban lévő nagy hokkót nem volt könnyű lencsevégre kapni.

Érkezésemkor teljesen kihaltnak tűnik Bahía Drake.

A Drake-öbölben most bezárt szállásokat, hónapok óta ki sem nyitott éttermeket, üres boltokat és szervezőirodákat találtam. A pandémia miatt nagyon olcsón béreltem privát szobát. A tágas szállásért 10 dollárt fizettem éjszakánként, amiért a járvány előtt még egy többágyas dormot se kaptam volna. Az Isla del Caño és a csendes-óceáni kis sziget biológiai rezervátuma és a snorkelezés nem igazán hozott lázba, így másnap reggel a Corcovado körüli erdőben saját szakállamra indultam dzsungeltúrára.

Érintetlen homokos strand.

Fürdőző turisták nélkül is van élet az öblökben.

Az eleinte üresen álló lodzsok között tekergő ösvényt korábbról már ismertem, bíztam benne, hogy 2017-hez hasonlóan ezúttal is sok színes madarat és különleges állatot fogok látni. Egyáltalán nem csalódtam, sőt még változatosabbnak és színesebbnek mutatkozott meg a természet, mint tette azt öt éve. Arakangák, tukánok, majmok köszöntöttek rám a hol a trópusi esőerdő mélyén, hol a tengerpartra kifutó ösvényeken. Úgy éreztem, hogy a turisták elmaradtával megpihent a természet és a vadállatok visszatértek a természetes élőhelyeikre, így tisztes távolságból zavartalanul figyelhettem őket.

A Drake-öböl csodálatos állatvilága minden alkalommal lenyűgöz.

Kirándulóval eggyel sem találkoztam, így pár hét Costa Ricában történő utazás után úgy tűnik, hogy a pandémia miatt továbbra is csak nagyon kevés turista érkezik az országba, vagy ha vannak is külföldi utazók, akkor azok – az európai és amerikai tél miatt – inkább a híresebb tengerparti városokban töltik idejüket. Elvileg az ösvény a Rincón de San Josecito öble után – ez a Corcovado Nemzeti Park határa – továbbvitt volna a La Sirena és a San Pedrillo látogatóközpontokhoz, de ehhez legalább egy vagy kettő plusz napra lett volna szükségem. Nekem ennyi most sajnos nem állt a rendelkezésemre. Mivel foglalásom van csúcsmászásra a Chirripó Nemzeti Parkban, ezért hamarosan az ország legmagasabb hegyének lábához utazom…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.