Öt év után visszatértem Costa Rica egyik legkedvesebb látnivalójához, ahol turisták híján több napon keresztül egyedül kirándultam. A Corcovado Nemzeti Park határán kívüli erdőben elég jól megpihent a természet, így ezúttal még változatosabbnak éltem meg a buja, trópusi környezetet és az érintetlen öblöket, mint korábban…
Bahía Drake-ben 2017-ben jártam először. Már akkor nagyon megtetszett az érintetlen esőerdős környezet és a változatos állat- és madárvilág. Itt éltem meg akkori túrám egyik legjobb őserdei szafari programját. A kis üdülőfalu környékén tett kirándulás és a Dos Brazos melletti Bolita Rainforest Hostel Costa Rica-i TOP3-as élményeim egyike lett. A kanadiak által üzemeltetett – csak gyalogosan megközelíthető – Bolita lehetett volna akár most is egy ideális opció, de mint pár hete megtudtam, az esős évszak miatt zárva tartott a saját túraösvény-hálózattal és vadregényes folyója miatt közkedvelt rezervátum.
Emlékszem, hogy 5 éve hatalmas élmény volt végigsétálni a majdnem üres vízmedret, ahol még illegális aranymosókkal is találkoztam. Aranyat egyébként évtizedeken keresztül mostak a Corcovado folyóiban, de amióta védett nemzeti park lett az Osa-félsziget magas biodiverzitású esőerdejéből, azóta próbálják kiszorítani a továbbra is aktív aranymosókat.
A hátizsákos áron működtetett Bolita mellett hasonló áron lehet találni egyszerű, tiszta és kényelmes szállást az amerikai turisták által kedvelt Bahía Drake-ben. Szerencsére a Drake-öböl esetében nem kell megijedni az elamerikaisodott szó hallatán, hiszen a buja dzsungelben található üdülőfalu nem egy második Jaco, ide nem költöznek tucatszámban a gringók, nincsenek rájuk szakosodott éttermek és kávézók vagy amerikai termékeket áruló boltok. Az elszigetelt település megtartotta egyszerű jellegét, ahol a horror árak maximum az Isla del Cañóra induló snorkeles és a Corcovado belsejébe tartó többnapos dzsungeltúrák miatt mutatkoznak meg.
A tengerparti falut kétféle módon lehet megközelíteni. Első látogatásomkor Golfito felől érkeztem a félszigetre, hogy Dos Brazos után La Palmán keresztül utazzak a Francis Drake brit kalóz nevét viselő faluba. Anno a feladat korántsem volt annyira egyszerű, hiszen a La Palmából induló napi egyetlen járat érkezésem napján mégsem közlekedett. Hiába voltam időben a buszmegállóban, busz híján stoppolnom kellett. Ezúttal próbáltam előre gondolkodni és összkerék-meghajtású autóval rendelkező fuvart szervezni, így pár nappal korábban beszéltem a helyiekkel Puerto Jimenezben és megkaptam a taxis WhatsApp elérhetőségét. Írtam neki egy üzenetet, válasz azonban nem érkezett. Vettem a lapot, ezért maradt a másik – időigényesebb – megoldás. Irány a félsziget túloldalán található folyóparti Sierpe, ahonnan másnap délelőtt elvileg megy majd egy ladik Bahía Drake-be.
Éjfél körül értem be Sierpébe. A La Leonában eltöltött intenzív napok és a 150 km sötétedés utáni levezetése során elfáradtam. Jólesett volna egy kényelmes ágy, de a késői érkezés miatt inkább az autóban éjszakáztam. Járgányom hátsó ülésein elfeküdve már reggel hat órakor éreztem a hirtelen trópusi meleget. Ha már korán megébredtem és felkeltem, bíztam abban, hogy reggel is lesz csónak Bahía Drake-be és nem veszik kárba a napom. Sajnos az előzetesen beígért 10 órás járat nem közlekedett, pedig a koronavírus-pandémia előtt fél óránként indult innen vízi jármű a Sierpe folyó torkolatvidékében található településre.
Sebaj, várakozás közben arakangák tucatjai és színes hüllők szórakoztattak. Csak délután egy órakor indultunk útnak. Az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy a turisták távollétében tico áron (8 dollár) mérték a menetdíjat. Egyáltalán nem bántam, hiszen a pandémia előtt az alig fél órás útért gyakran 15-20 dollárt is elkértek az átvert turistáktól.
Az odafelé vezető úton betekintést nyertem a szűk mangrove csatornákba. Nagyon fura érzés volt megérkezni a szinte teljesen kihalt üdülőfaluba, ahol korábban hemzsegtek a kirándulók. Bahía Drake-ben nincsen móló vagy dokk, így a megérkezés is felettébb izgalmas. A tenger szintjének periodikus emelkedésétől és süllyedésétől függ, hogy a célba érkezés után ki mennyire lesz vizes.
A Drake-öbölben most bezárt szállásokat, hónapok óta ki sem nyitott éttermeket, üres boltokat és szervezőirodákat találtam. A pandémia miatt nagyon olcsón béreltem privát szobát. A tágas szállásért 10 dollárt fizettem éjszakánként, amiért a járvány előtt még egy többágyas dormot se kaptam volna. Az Isla del Caño és a csendes-óceáni kis sziget biológiai rezervátuma és a snorkelezés nem igazán hozott lázba, így másnap reggel a Corcovado körüli erdőben saját szakállamra indultam dzsungeltúrára.
Az eleinte üresen álló lodzsok között tekergő ösvényt korábbról már ismertem, bíztam benne, hogy 2017-hez hasonlóan ezúttal is sok színes madarat és különleges állatot fogok látni. Egyáltalán nem csalódtam, sőt még változatosabbnak és színesebbnek mutatkozott meg a természet, mint tette azt öt éve. Arakangák, tukánok, majmok köszöntöttek rám a hol a trópusi esőerdő mélyén, hol a tengerpartra kifutó ösvényeken. Úgy éreztem, hogy a turisták elmaradtával megpihent a természet és a vadállatok visszatértek a természetes élőhelyeikre, így tisztes távolságból zavartalanul figyelhettem őket.
Kirándulóval eggyel sem találkoztam, így pár hét Costa Ricában történő utazás után úgy tűnik, hogy a pandémia miatt továbbra is csak nagyon kevés turista érkezik az országba, vagy ha vannak is külföldi utazók, akkor azok – az európai és amerikai tél miatt – inkább a híresebb tengerparti városokban töltik idejüket. Elvileg az ösvény a Rincón de San Josecito öble után – ez a Corcovado Nemzeti Park határa – továbbvitt volna a La Sirena és a San Pedrillo látogatóközpontokhoz, de ehhez legalább egy vagy kettő plusz napra lett volna szükségem. Nekem ennyi most sajnos nem állt a rendelkezésemre. Mivel foglalásom van csúcsmászásra a Chirripó Nemzeti Parkban, ezért hamarosan az ország legmagasabb hegyének lábához utazom…
Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.