San José és környéke nemcsak tűzhányókban gazdag, de több tucat vízesés is látogatható a tico főváros közvetlen közelében. Ezek közül kettőt körbejártam én is. Nem meglepő módon mindkettőnél én voltam az egyetlen látogató, míg a Toro esetében a koronavírus-járvány kitörése óta a második külföldi!

Costa Ricába érkezésem előtt elhatároztam, hogy ahol lehetőségem nyílik rá, ott vagy a szabadban kempingezek vagy az autóban alszom. A Laguna Hulénél végül az utóbbi mellett döntöttem. Bár nem lehetett ledönteni a hátsó üléseket és egybenyitni a csomagtartót az utastérrel, a kocsiban hátul összekuporodva mégis meglepően jól aludtam. Azzal, hogy már sötétedés után visszahúzódtam a bérelt autómba, rengeteg időm volt kipihenni magam.

Az európai kézben lévő magánpark nem csak az ország egyik legszebb vízesése miatt lett híres.

Reggel korán megébredtem, így a napfelkelte után már úton is voltam a Catarata del Toro irányába. Utóbbi a Juan Castro Blanco Nemzeti Park oldalában – több tucatnyi vízesés társaságában – a 708-as úton található. Talán 20 km sincsen a két látnivaló között, ezért már a korai nyitás előtt elértem a környék egyik legszebb vízesését. Nagyjából tíz percet kellett várnom arra, hogy – európai pontossággal – pontosan hét órakor kinyissa a parkolóhelyhez tartozó kaput Wil, a lodzs és a vízesés holland tulajdonosa.

A parazitakráter aljához vezető ösvény a bejárattól először sík terepen halad.

Színpompás növényeket fotózok a kráter irányába haladva.

Costa Rica azon latin-amerikai országok egyike, ahol egy külföldi bevándorló simán birtokolhat egy zuhatagot. Hogy miként került az ősi vulkáni kráterben megbújó értékes kincs az európai kezébe, arról  sajnos fogalmam sincsen. Az biztos, hogy minden kétséget kizáróan leszögezhető, a Catarata del Toro egy zseniális vízesés, melyet valamiért a békeidőkben is ritkán látogattak, nemhogy most a pandémia idején és után! Wil kifejezetten örült a korai látogatónak. Elmondása szerint a járvány kezdete óta – pár kivándorlón kívül – én vagyok a második külföldi látogató. Nem rossz ezüstérmesnek lenni, főleg azért, mert korán reggel garantált, hogy nincsen rajtam kívül senki a Toronál. Eképpen látogatásom során az egész vízesést magaménak tudhatom. Wil nagyon szívélyesen fogad a lodzs bejáratánál, mely az ország egyéb részeihez képest meglepően korrekt áron kínál szállást, így legközelebb az autóban alvás helyett lesz normális árú alternatíva, ha kényelmesen és puha ágyban szeretném eltölteni az éjszakát.

Nem bánom, hogy az élvezetes környezet szinte mindig fotózásra késztet.

A belépő 14 dollár, összekombinálva a Blue Falls vízeséssel 25 USD lenne. Utóbbiról eddig még nem hallottam, így első körben a házi vízesés meglátogatása mellett döntök. Szeretem az olyan zuhatagokat, ahol a vízesés nem a látogatóközpont közvetlen közelében található. A sok lépcső ellenére jó érzés leereszkedni a kráterszerű beszakadás aljába, hiszen kezdve a bejáratnál található tucatnyi kolibrivel, útközben sem unatkozik a természetet szerető és aktív kikapcsolódásra vágyó kiránduló. Wil és csapata sok munkát beletett a lodzsot körülvevő ökopark környezetébe, így végig izgalmas és változatos színű virágok kísérik az utamat a Poás-vulkán egykori parazitakráterébe.

A kolibrik már a látogatóközpontban megadják az alaphangot a mesés túrához.

Vulkáni utóműködés során keletkezett az a mély szakadék, amibe közel 90 méter magasból zuhan alá a Rio Toro bővizű folyója.

Nagyon szép természeti jelenség, turistacsoportok nélkül.

Visszatérve a lodzs bejáratához, kihasználom az internet adta lehetőséget és gyors életjelet adok magamról a családomnak, akik az autóban történő hippiskedés miatt pár napja nem hallottak felőlem. Megnyugtatva a szülőket, hogy a világ másik végén minden rendben és a csodálatos természetben nem téma a pandémia, gyorsan újratervezek. Ha már vízeséses napról van szó, akkor irány a Manantiales! Utóbbiról több jót olvastam korábban, és mivel a helyi dzsungelben található vízesések rendszeréről van szó, így már előre garantált az újabb különleges impulzus.

A Manantiales kisebb zuhatagja egy kis medencés területtel ugyan nem hasonlítható a Torora, a dzsungelszerű környezet mégis gyorsan magával ragad.

A dzsungelben egyre mélyebbre haladva szebbnél szebb vízesések jelennek meg.

Szemezünk…

Nincs is messze, talán ha 30 percet autózok a következő vizes élményért. Lehet, hogy a koronavírus-járvány miatt elmaradó látogatók hiányában, de a Manantiales már sajnos nincsen olyan kiváló állapotban, mint a Catarata del Toro. A függőhidak kicsit elkorhadtak, néhol hiányzik egy-két deszka, látszik, hogy az utóbbi időben nem igazán törődtek az ösvények és a lengőhidak állapotával, de így is minden nehézség nélkül járható a terep.

Nem a legjobb állapotban található lengőhíd, mégis át kell haladni rajta, ha a többi vízesést is meg szeretném nézni…

A Manantiales legmagasabb zuhatagja mesés környezetben zuhan alá a mélybe.

A vízeséseket kicsit megkopott információs táblák jelzik, van amelyiket nagyon könnyű megközelíteni, de van olyan is, amit a dzsungelszerűen összenőtt növények miatt már nehezebb fotózni. A buja dzsungel előnye, hogy itt már csapatostól jelennek meg a bőgőmajmok, jónéhányat sikerült is lefotózni. Nem meglepő, de a Manantiales ösvényein is teljesen egyedül sétálok, csak a vízesések elhagyása után találkozok egy helyi családdal, akik a bejáratnál található medencében mossák le magukról a forró nap izzadtságát.

Bőgőmajmok kísérik az utamat.

Társ híján magam próbálom megörökíteni az emlékezetes pilanatot.

Mielőtt továbbutazok én is megmártózok a kellemes vízben. A ticók két gyereke kifejezetten örül ennek, hiszen régen járt erre külföldi utazó, így az idegen láttán még nagyobb az öröm a medencében…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.