Az elmúlt két napot hegymászással és trekkinggel töltöttem. A Kordillerák részét képező Talamanca-hegységben sikerült megmászni az ország legmagasabb csúcsát. A több ökoszisztémát érintő túra visszaútját a Costa Ricát célba vevő Eta hurrikán nagy mennyiségű esőjében küzdöm végig. Az utolsó kilométereken kétszer is megcsúszom és nagyot esek. Nagy mázlim van, hogy mindkétszer a hátizsákomra érkezek, különben akár nagy baj is történhetett volna…

A Cerro Chirripóval az elmúlt években már többször szemeztem és tervben volt, hogy valamikor a közeljövőben megmászom. Az internetes időpontfoglaló rendszer megnyitása után eddig mindig pillanatok alatt betelt a nemzeti park kapacitása, így ez idáig álom maradt a paramós trekking. A SINAC alapból sem kínál túl sok belépőt a legmagasabb közép-amerikai hegyvonulat nemzeti parkjába, ahol a pandémia ideje alatt csak 50%-os kapacitáson üzemel a Chirripó, ezért még nehezebb lett előre megtervezni a rég várt csúcsmászást.

Az első kilómétereken majmokat fotóztam.

A Parque Nacional Chirripó hivatalos bejáratát tábla jelzi.

Nagy hátizsákkal vágok neki az esőerdős szakasznak.

A park egyetlen pihenőhelyén lefelé ereszkedő túrázókkal találkozom.

Ahogy a nyáron Costa Rica újra megnyitotta kapuit a turisták előtt, úgy több a SINAC által kezelt park is megnyitott. A Talamanca-hegység és a Chirripó ekkor még nem szerepelt közöttük, a nemzeti park hivatalosan csak pár napja látogatható. Az online időpontfoglaló rendszer megnyitása első napján – valamikor még szeptemberben – izgatottan ültem le a számítógépem elé, hogy – mint a Black Sabbath, Iron Maiden és társaik nagykoncertjei esetében – az elsők között tudjak jegyet vásárolni. A Chirripóba a pandémia miatt csak napi 30 látogató juthat be, így nem volt könnyű a kitalált időpontra foglalni. Főleg azok után, hogy a SINAC internetes felülete túlterheltség miatt elérhetetlenné vált, ezért csak kb. négy órával később tudtam lefoglalni és kifizetni a két napra szóló belépőjegyet. Merthogy hiába lépek be csak egyszer a nemzeti parkba, belépőt minden olyan napra vennem kellett, amikor a Chirripó területén tartózkodom.

Izgalmas madárvilág valahol félúton.

Ahogy egyre feljebb haladok, úgy változik a táj.

Hogy még bonyolultabb legyen az egész procedúra, vennem kellett egy újabb jegyet (és az összeget előre elutalni), mely a 3400 méteres tengerszint feletti magasságban található menedékházba szólt. Számomra teljesen érthetetlen okból sátorozni ugyanis tilos a SINAC parkjain belül. További alapszabály még, hogy a kempingezés mellett a ticók megtiltották a nemzeti parkon belüli főzés lehetőségét is, így a Las Crestones környezetvédelmi állomás éttermét kell igénybe vennie minden megéhezett túrázónak. Nincs szükségem ekkora luxusra. Az Andokban eltöltött több napos trekkingtúrák során ahhoz vagyok hozzászokva, hogy mindig viszem magammal a sátram, hálózsákom és a túra idejére szükséges teljes élelmet. Így inkább lemondtam a drága étkezésről és a sátor kivételével majdnem teljes menetfelszereléssel vágtam neki a következő napok izgalmas kihívásának. Abban bíztam, hogy útközben valahol úgyis lesz lehetőségem gyorsan melegíteni egy levest vagy készíteni egy tésztát.

Kb. 3000 méteren futok bele ebbe a jófejbe.

A Cerro Quemado az évekkel korábban leégett fákról kapta a nevét.

Csak az esős évszak egy-egy hónapjában színes a természet.

Az igazat megvallva, nem vagyok a csúcsmászások híve, mégis sikerült az utóbbi pár évben néhány közép-amerikai csúcsot meghódítanom. Guatemala (Tajumulco – 4.220 m), Honduras (Celaque/Cerro Las Minas – 2.870 m) és El Salvador (Cerro El Pital – 2.730 m) legmagasabb csúcsainak 2017-es megmászása után ezúttal Costa Rica emblematikus hegyét, a Cerro Chirripót (3.820 m) vettem célba. Az online regisztráció után már csak az üzemeltető válaszára kellett várnom, hogy visszaigazolja a menedékházban történő alvásra a foglalásomat.

Még másfél km és elérem a környezetvédelmi állomást.

A páramo területére érve megjelennek a kolibrik.

A felújított menedékház 3400 méteren található.

A Las Crestonestől jól láthatóak a szomszédos sziklafalak.

Merthogy majdnem két napomba telt, amíg sikerült feljutni a csúcsra és még a csúcsmászás napján visszagyalogolni San Gerardo de Rivas falujába. Az első napon 2000 m szintkülönbséget kellett leküzdenem, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Talán még soha nem emelkedtem ennyit egy nap alatt. A táj változatos, megtalálható benne a nemzeti park alsó szintjére jellemző hűvös esőerdő, a trópusi köderdő, a szubalpesi bozótos vagy a Crestones-bázis környékén – 3400 méteren – fellelhető nagy biológiai gazdagsággal rendelkező ökoszisztéma-típus, a páramo. Néhány óra alvás után hajnalban indultam neki az első napi 16 km-es penzumnak. Szerencsére az időjárás végig kitartott, így csodálatos időben, sokat fotózva jutottam el kora délutánra a menedékházba, ahol kötelező szappanos kézmosás és hőmérsékletmérés (nekem 33 °C fokot mutatott, az vajon normális?!) után leszakadt az ég és éjfélig intenzíven esett.

Büszkén pózolok az első nap végén.

Magaslati mocsarak színesítik a páramot.

3000 méter felett sok az izgalmas endemikus növény.

Kétórás magaslati túra vár rám a csúcsig.

Másnap hajnalban indultam a csúcs felé, ellenben több ticóval, akik már az éj leple alatt nekivágtak a két órás távnak. Tiszta időben reggel fél nyolckor értem fel a híres Cerro Chirripó tetejére, ahonnan a panamai Bocas del Toro-ig is el lehetett látni. A hatalmas misztikus ködfelhők még jobban megdobták az élményt. A menedékházba visszatérve felvettem a hátizsákomat, majd nekiindultam a hosszú 16 kilométernyi ereszkedésnek. Ahogy elindultam, nekikezdett az eső és meg sem állt, amíg a viharban – teljesen bőrig ázva – leértem az autómhoz. Így a visszaút lett a legnagyobb kihívás, mivel a hatalmas sárpocsolyák közepéngyorsan elázott a cipőm, nem volt hova lépni, hogy ne legyek vízes(ebb).

Ködbe burkolózó hegycsúcsok a Chirripó tetején.

Elkészül a kötelező csúcsfotó.

Panoráma Costa Rica legmagasabb pontján.

Hasonlóan vizes élményeket éltem át mint egy héttel korábban Caratéban, ahol Lillával tucatnyi vízátfolyáson gyalogoltunk keresztül. A szétázott cipő és a bokatörően sikossá vált kövek egyáltalán nem voltak aznap harmóniában, így sikerült kétszer elég komolyan elcsúszni és végigverni a jobb lábamat. Azóta folyamatosan kenegetem magam, de a képeket újra és újra visszanézve megérte a felejthetetlen élmény és a kalandfőleg úgy, hogy az Eta hurrikán érkezése miatt másfél napja özönvízszerűen zuhog az eső és a SINAC a Chirripó mellett pár napra bezárta a Manuel Antonio, Tenorio, Irazú és a Palo Verde Nemzeti Parkokat

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.