A mai nap lehetett volna pont olyan, hogy takarómba bekuckózva olvasom tovább a könyvemet vagy folytatom valamelyik Netflix sorozatot… Az Eta hurrikánnal érkező viharos idő és özönvíz megnehezít mindenfajta kirándulást. Én mégis felkerestem a Quepos közeli Rainmaker rezervátumot, ahol vízesések, kígyók és gekkók mellett több tucatnyi különböző békát láttam. Most, hogy már újra a szállásomon vagyok – és továbbra is csapkodnak a villámok és ömlik az eső – jöhet egy meleg tea és az új AC/DC album!

Alig hagytam el a Manuel Antonio Nemzeti Parkot, leszakadt az ég és ömleni kezdett az eső. A hatalmas felhőszakadás és az özönvíz az esős évszak miatt kalkulálható volt. Ezt fejelte meg a Közép-Amerikában napok óta pusztító Eta hurrikán, így csak idő kérdése volt, hogy mikor éri el Costa Ricát a Karib-tengeren újra erőre kapó brutális erejű hurrikán. A jelentős mennyiségű csapadékkal járó vihar kontinens-szerte áradásokat és földcsuszamlásokat okozott, ezért inkább kényelmesen bekuckóztam magam szállásomra és vártam a felhőszakadásokkal járó égiháború végét. Az özönvízszerű esőzés nem jó előjel a következő napok programját illetően, főleg, hogy az intenzív trópusi ciklon más közép-amerikai országban (pl. Guatemala, Honduras) jelentős halálos áldozatokkal járt. A hurrikán széllökései több helyen elérték az óránkénti 235 kilométeres sebességet, így csak az volt a kérdés, hogy a Costa Ricát kettészelő hegyvonulat mennyire tudja majd feltartani az Eta-t.

Két zápor között kimerészkedek a városba és megnézem Quepos régi kikötőjét.

Látványosan hömpölygő víztömeg.

Másnapra valamelyest lecsillapodott a vihar és az előrejelzések alapján úgy tűnt, hogy pár órára picit az eső is alábbhagy. Sokáig gondolkodtam azon, hogy maradjak -e a szállásomon, de a pár percre elvonuló felhők végül meggyőztek, így elindultam a Quepos városától körülbelül 30 percnyi autóútra található privát kézben lévő természetvédelmi területhez. A magánkézben lévő ökológiai rezervátumok miatt szeretek óvatos lenni Costa Ricában, hiszen a ticók (és az országban élő expatok) előszeretettel neveznek el minden zöld területet nemzeti parknak vagy természetvédelmi területnek. Az erdők megóvásával, helyreállításával és a természet védelmével nincsen semmi problémám, sokkal inkább van azokkal a látogató számára unalmas privát parkokkal, ahol a tulajdonosok gyakran 20-25 dollárt is legombolnak a kirándulókról, majd kb. semmi érdemlegeset nem kap a magas belépőért a csalódott természetjáró.

Nyílméregbékák miatt kerestem fel a magánkézben lévő Rainmakert.

Színes tukánok is szemrevételezhetőek a természetvédelmi rezervátumnál.

Az esőerdők védelmét és újratelepítését támogató Rainmaker szerencsére a kivételek közé tartozik. A 2,5 km ösvényhálózattal rendelkező 1500 hektáros magánpark területének 80%-a elsődleges esőerdő. Korán reggel érkezem, így a főkaput még zárva találom. Rálelek egy szűkös átjáróra, ahol éppen még átférek, majd már a parkon belül megtalálom a karbantartók épületét, akik a szemerkélő eső és a korai időpont miatt meglepődve fogadnak. A helyi parkőrnél regisztrálok, befizetem a magasnak számító húsz dolláros belépőt, majd a dombos rész felé veszem az irányt, hogy a körtúra végén a folyóparton térjek vissza a bejárathoz.

Apró, színes mintás nyílméregbékák.

Az eső ellenére itt aztán teljes békében és nyugalomban lehet élvezni a természetet. Az égi áldás talán még jobban elősegíti aktuális tervemet, hogy a parkban töltött pár óra alatt minél több szokatlanul apró békát vehessek szemügyre. Nem titok, hogy főleg a sok miniatűr kétéltű miatt vagyok itt. Ritka békafajokból amúgy is rengeteg van Costa Ricában, ahol nem telik el év, hogy a kutatók ne fedezzenek fel eddig ismeretlen vagy régóta kihaltnak hitt fajokat.

A buja esőerdő a félelmetes függőhidakról figyelhető meg a legjobban.

Az esőben mindenféle fura állatot látok.

Órákat el tudok tölteni az apró békák megfigyelésével és fotózásával.

Aprócska békából pedig volt bőven. Sétám során a legnagyobb kihívást az okozta, hogy a továbbra is szemerkélő esőben miként fotózzam le őket, hogy közben megóvjam az esőtől a kamerámat. Nem egyszerű mutatvány, mint az sem, ahogy a gyakran csak 1-2 cm-es picike kétéltűeket a vizes földre lehasalva közvetlen közelről megfigyelem és fotózom. Szerencsére rajtam kívül nincsen más megszállott a rezervátumban, így senkitől sem zavartatva újra lehajolok és folytatom a fotózást. A domb tetejére érve megérkeztem a bizonytalan állapotban lévő függőhidakhoz. Az egyik tetővel fedett pihenőnél belefutok a parkőrbe, aki az esőtől elbújva várakozik.

A folyóparton sétálva is izgalmas a természet.

A Queposhoz közeli látnivalóhoz és legszebb vízeséséhez másfél hónappal az első látogatásom után – napsütésben – újra visszatérek.

Kihasználva a lehetőséget, kikérdezem a parkban előforduló állatokról:

„Tegnap a Manuel Antonioban jártam és hiába igyekeztem, sajnos nem láttam a parkban kígyót,” mesélem neki.

„Van esélyem kígyót látni a Rainmakerben?” – kérdezem tőle.

„Elég, hogy ha felnézel a tetőre,” mondja nevetve a ranger.

És tényleg, ott van a hőn áhított kígyó, mely éppen egy tőle egy méterre lévő gekkóval szemez. Így teljesüljön minden kívánságom!

Teljesült az álmom, természetes környezetben látok kígyót.

Nem volt könnyű kiszúrni ezt a jófejet.

Függőhídból akad bőven.

A függőhidak túloldalán a Rainmaker vízesései és a folyópart várt. A sziklák között hömpölygő, vízzel teli zuhatagok nem különösen jelentősek, annál izgalmasabb a folyópart, ahol a megszokott békák mellett találok néhány igazán apró zöld színűt is. Az utóbbi fajhoz természetes környezetben még nem volt szerencsém. Annyira meglepődök, hogy a fotóm nem igazán sikerül, míg az állat nagy ijedtségében gyorsan odébbugrik és eltűnik a levelek között.

A Rainmaker békái nem nagyobbak, mint pár cm.

A szemerkélő eső ellenére sikerül néhány jó felvételt készíteni.

A közelre zoomoláskor még az apró kétéltűek lélegzését is meg lehet figyelni.

A rezervátumból már kifelé sétálok, amikor a „megszokott” helyen ismét összetalálkozok vagy fél tucat nyílméregbékával, majd a délelőtt zárásaként tukánok várnak az autómnál. Ekkor már újra dézsából öntik az esőt. Hatalmas mázlim volt, hogy a rossz idő ellenére is bevállaltam a Rainmakert, sok szép dolgot láttam, nagyon megérte a látogatás! Queposba érve a víz sok helyen hömpölyög az utcákon, kíváncsi vagyok, hogy a hurrikánveszély és a rendkívüli állapot miatt mikor tudok majd továbbutazni…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.