San José és környéke: a Poás-vulkán és a Mirador Cinchona

A Poáson az időjárás miatt nem jártunk akkora szerencsével, mint egy nappal korábban az Irazú-vulkánon. Így se panaszkodhatunk, hiszen a felhőlevesben megmutatta magát a gejzír. A Poás környékén találtunk egy zseniális madárnéző helyet, ahol az ország legfinomabb húslevesét készítik. A koronavírus-járvány közbeszólt, nem tudtuk folytatni Costa Rica-i utazásunkat. Ezért a hazautazás mellett döntöttem, mely sokkal izgalmasabbra sikeredett, mint az előző hat év latin-amerikai kalandozása együttesen…

Életre szóló élményt szereztünk tegnap, amikor csodálatos napsütésben éltük meg az Irazú vulkánt. Kistestvére, a 2708 méteren található Poás, már egy jóval alacsonyabb aktív sztratovulkán, mely a 18. század óta közel ötven alkalommal tört ki, legutóbb 2019 szeptemberében. Példátlan erejű robbanásos vulkánkitörései és pöfékelő gőzkitörései miatt a ticók különösen nagy figyelmet fordítanak a biztonságra és mindennemű vulkáni aktivitásra a Poás körül 1955-ben létrehozott nemzeti parkban.

Induláskor az ég felhőtlen, így joggal bízunk abban, hogy a tegnapi parádés időjárás után abban a mindössze tíz percben, amit az aktív tűzhányó peremén tölthetünk, szép időnk lesz. Ellentétben az Irazúval, a Poásnál csak nagyon kevés idő áll a látogatók rendelkezésére, hiszen a vulkáni terület igen aktív, így az orrfacsaró kénes gázok szervezetre káros hatása miatt a SINAC nem engedi, hogy hosszabb időt töltsünk a kalderánál. A kénes kigőzölgések hosszútávon belélegezve jelentős egészségkárosító hatással bírnak, ezért sajnos nincsen mód a vulkánnal való komolyabb ismerkedésre. Ha az idő a fent tartózkodáskor rossz, akkor nem lehet addig maradni, amíg újra kisüt a nap…

A Poás egyik különlegessége, hogy a kráter peremén egy fortyogó iszaptavat – a világ legsavasabb természetes tavainak egyikét – lehet megtekinteni. Rövid séta után jutunk el a gőzölgő katlanhoz, ahol azonban az elénk táruló látvány egészen másfajta élményt kínál, mint amit előzőleg titokban reméltünk. A gejzír titokzatos ködbe burkolózva vár bennünket, így az első percekben nem fedi fel titkait. A Laguna Caliente smaragdzöld vizét csak a látogatásunk utolsó perceiben sikerül egy kicsit jobban szemrevételezni. A “forró lagúnától” örömmel mennénk tovább a növényzettel sűrűn borított vulkán tiszta vizű, 400 méter átmérőjű második kráteréhez, azonban a Botos-lagúna le van zárva, nem látogatható.

Azzal, hogy a kráter-tó kiesik a mai programból, több időnk marad a Poás környéki látnivalókra. Első körben adná magát a magánkézben lévő La Paz Waterfall Garden, mi mégis inkább más nevezetességet választunk. Az ökopark állatkertje mellett gyönyörű vízesések zuhannak alá, az egyik legszebbet – a névadó La Paz-zuhatagot – az út széléről szemrevételezzük. Innen már nincsen olyan messze az az útmenti soda és kilátó, ahova mindenképpen betérünk. Azonkívül, hogy itt készítik az ország legfinomabb házi húslevesét, mely simán felveszi a versenyt a nagyi főztjével, az étterem külső terasza valóságos paradicsom a madárnézőknek és ornitológusoknak.

Az egyszerű sodáról La Fortuna mellett egy véletlen találkozáskor hallottam először és azonnal megjegyeztem a nevét. Ekkor az Arenal Observatory Lodge ösvényein kirándultam, itt találkoztam egy profi felszereléssel apró kolibriket fotózó ticóval. Hamar szóba elegyedtünk egymással. Oscarral azóta többször cseréltem eszmét az ország legjobb madárnéző helyeiről, ő javasolta a Mirador Cinchona felkeresését. Érkezésünkkor felszeletelt papajával a kezében pillanatok alatt megjelenik a soda szimpatikus tulajdonosa. A csali az etetőknél gyorsan megteszi a hatását, így már percek után megérkeznek a színes madarak a teraszra. Órákig fotózzuk őket, közben elfogyasztom a krumplival, jukkával, kukoricával, tökkel és sárgarépával felturbózott isteni olla de carne-t.

Másnap Béla Panamavároson keresztül az utolsó KLM járatok egyikével visszarepül Európába, míg én felszállok egy Sámarába tartó buszra. A tengerparton próbálom kitalálni, hogy merre tovább. Közel tíz hónapja vagyok úton és Latin-Amerikába érkezésem óta sok minden megváltozott a világban. Konkrétan a pandémiára gondolok, amitől Costa Ricában is egyre többen kezdenek bepánikolni. Bevásárolni családonként csupán egy ember mehet, több helyen mérik a testhőmérsékletet, az utcán sokan maszkot hordanak. Minden üzletben használnak alkoholos kézfertőtlenítő gélt, míg a szállásomon azzal a kérdéssel kezdik az ismerkedést, hogy áruljam el, pontosan mikor érkeztem meg az országba…

Sámarában él Csilla, akivel korábban már váltottam pár levelet. Személyes találkozásunkkor tőle kapok tippeket szálláskeresés miatt. A tervem az, hogy maradok Costa Ricában és itt vészelem át a pandémia bizonytalan időszakát. A hosszú és intenzív utazás után jól fog esni megállapodni egy ideig. A lenyűgöző tengerpart adja magát sportolásra, míg a saját lakásban jó lesz újra magamnak főzni, illetve többet foglalkozni a blogommal, hiszen eléggé le vagyok maradva a sztorikkal. Az első apartman megtekintése előtt érkezik otthonról egy telefonhívás, mely után megfogadom, hogy megfontolom a helyzetet.

Egy éjszaka alatt átgondoltam a lehetőségeket, és másnap elkezdtem megszervezni a hazautamat. Volt repülőjegyem az Iberiával Európába, ezt elvileg könnyű lett volna átiratni, viszont a légitársaság törölte a tengerentúli járatait, így más megoldást kellett keresnem. Adta magát a holland KLM, mely előszeretettel utaztat Amszterdamba és – az Air France miatt – Párizsba. Csakhogy a legtöbb Hollandiába tartó járat Panamavároson keresztül közlekedik. Oda már biztosan nem jutok be, hiszen az aktuális járványügyi helyzetre tekintettel Panama néhány napja lezárta a határait, és tranzitolni se enged… Közben folyamatosan izzott a telefonom, a húgom volt az, aki átvette az otthoni szervező szerepét, míg én felvettem a kapcsolatot a nagykövetségekkel.

Elég gyorsan körvonalazódott a helyzet és kiderült, hogy túl sok lehetőségem nem maradt. Mivel Mexikó korlátozások nélkül továbbra is nyitva állt, ezért Mexikóvároson keresztül utaztam. Onnan Madrid, majd Amszterdam lesz az irány (gondoltam), hogy a több átszállásos repülőút végén Budapesten landoljak. Azt tudtam, hogy a Barajas reptéren semmi nem lesz nyitva, így még Costa Ricában bevásároltam és elkészítettem a rám váró 72? óra túlélőcsomagját. A feladott poggyászomba került az elemózsia, hiszen a madridi reptéren el kell majd töltenem egy teljes éjszakát.

Valahogy azonban éreztem, hogy nem lesz olyan egyszerű mutatvány ez a hazaút. Az éj közepén a madridi reptéren a földön alvás közben megébredve telefonos segítséggel pillanatok alatt újabb tervet (a sokadikat…) kellett improvizálnom. Kiderült ugyanis, hogy az Amszterdamon keresztüli utazás nem fog összejönni, hiszen Hollandia a mai naptól nem enged fel külföldit az országba tartó gépeire… A két lehetséges opció (Frankfurt és Lufthansa, illetve London az Air Europával) közül végül az utóbbit választottam. A német gépek sajnos már mind tele voltak, az Air Europára kaptam jegyet. Bár reggel sokkolt a számítógépes check-in megjegyzése, hogy a kártyám csak SBY, azaz standby. Hosszú órák teltek el, amíg visszaigazolták, hogy repülhetek.

Ekkor már 24 órája tartózkodtam a Barajas repülőtéren. Újabb várakozás után kiderült, hogy rendszerhiba miatt még legalább egy órát kell várnom az Air Europa pultja előtt… A légitársaság részéről történő visszaigazolás szerencsére gyorsan ment, így örömmel léptem be a kapukhoz vezető sávba. Nem ittam előre a medve bőrére, de azért egy helyi sört megpattintottam annak örömére, hogy elhagyhattam végre a tegnap minden sarkát legalább tízszer körbejárt T2 terminált.

Londonban szerencsére már minden könnyen ment. A Gatwick reptéren landoltam, innen indult pár órával később az a WizzAir járat, mellyel éjfél előtt megérkeztem Ferihegyre. Pontosan 72! órát voltam úton, fizikailag és idegileg is kimerültem. Jöjjön most a kéthetes önkéntes karantén, aztán meglátjuk, hogy miként alakul a fránya járványhelyzet a világban….

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.