Két hónapon belül kétszer is túráztam a Föld egyik legnagyobb paramo vidékén. Míg az első alkalommal – majdnem húsz km-t gyalogolva – bakancsom a lápos-mocsaras talajon a túra végére teljesen beázott, másodszorra vendégeimmel együtt megúsztuk az esőt. Nagy részben a napsütötte paramót bemutató fotókat felhasználva ezúttal az érdekfeszítőbb és eső áztatta kalandomat idézem meg.
Miután körbejártam Cuenca és környéke nevezetességeit, várt még rám egy izgalmas és különleges látnivaló, a Cajas Nemzeti Park. A Cuenca fölé magasodó hegyek között található hatalmas területű és egybefüggő paramo Ecuador egyik legcsapadékosabb vidéke.
Harmadik alkalomra szép időt fogtam ki a Cajasnál.
2014-ben már jártam itt, akkor két fiatal amerikai lánnyal az esős évszak kellős közepén túráztunk a Cajasban. Az időponttal kapcsolatban nem volt más választási lehetőségünk, hiszen dél-amerikai hátizsákos túránk során éppen a nedves évszak idején tartózkodtunk mindannyian Ecuador déli részén. Tisztán emlékszem az első látogatásomra, mikor a park leghíresebb lagúnáját, a Toreadorát jártuk (volna) körbe. A mocsaras talaj és az út felénél nekikezdő záporeső miatt mindhárman a visszafordulás mellett döntöttünk.
A háromezer méternél magasabb, állandóan csapadékos területeken üstökösfák váltakoznak az alhavasi gyeptakaró jellegű növényzettel.
Valószínűleg jobb lett volna, ha a száraz évszakban jutok el újra a Cajasba, de nincs mit tenni, fel vagyok készülve az esetleges rossz időre is. Kb. két hónap múlva érkezik az országba egy pár, akiket két hétig én fogok vezetni, így ráveszem magam, hogy a várható eső ellenére körbejárjam a lagúnát és ha már itt vagyok még többet vállaljak.
Több éve vágytam vissza Dél-Amerika paramo vidékére.
Többek között az ilyen különleges látványért szerettem meg hat éve a paramo ökoszisztémáját.
A Cajasban történő túrázást azóta nagyon vártam, amióta a kolumbiai Los Nevados Nemzeti Park paramo vidékén kirándultam. A természet szemet gyönyörködtető csodája – az egészen elképesztő látvány a hegyvidéki tájra – már akkor azonnal megfogott, így örültem az újabb magashegyi találkozásnak. Cuencából a Guayaquil felé közlekedő busszal közelítettem meg a Cajas NP bejáratát. Szállásomat időben elhagytam és ugyan nem voltam időhöz kötve (Guayaquil felé félóránként indulnak buszok) jó volt már korán reggel a park bejáratánál lenni.
Abban bízva, hogy ez alkalommal is fotózhatom a csodás paramo-növényzetet, már időben az El Cajas Nemzeti Park bejáratánál vagyok.
Busszal kb. 50 perc az út a látogatóközpontig, ahol ezúttal sem kellett belépődíjat fizetni. A Galápagos-szigetek kivételével nyolc éve nincsen belépődíj az ország nemzeti parkjaiba. A magashegyi környezetben leledző nemzeti park csak korlátozott számú vendéget tud egyszerre fogadni, de szerencsére most sem kellett attól tartanom, hogy a túraösvények megteltek volna. Egy gyors regisztráció után – a térképre fél szemmel ránézve – már a Toreadora ösvényén ballagtam.
Az esőben félve veszem elő a fényképezőgépemet, hogy karakterisztikus paramo növényeket fotózzak.
Hiába jártam már korábban az ecuadori Cajas Nemzeti Parkban, most nem volt szerencsém az időjárással.
Ecuador legcsapadékosabb vidékén én sem úszom meg az esőt.
A borús és ködös idő ellenére nagyon élveztem a szavakkal le nem írható paramovegetációt és magát a magashegyi trekkinget. A perui Cordillera Blanca óta nem jártam nagy magasságú környezetben. Tudtam, hogy szükségem lesz újabb szélsőséges körülmények közötti kihívásra, ha egy hét múlva már a Chimborazo kialudt rétegvulkánjának hegyein – ötezer méter felett – szeretnék túrázni.
Két hónappal később már csodálatos napsütötte terepen kirándulok.
Ezért se bántam meg, hogy a Cerro San Luis-t megmászva továbbhaladtam a Cajas Polylepis-erdejébe, majd a Laguna Pataquinoas-t elérve ismét az 582-es számú főúton találtam magam. A kalandom igazából csak most kezdődött. Célom ugyanis az út túloldalán, a kilátótól kb. tíz km-re levő Laguna Llaviucu.
Papírfákkal borított erdős terepen hagyom el a Laguna Toreadorát.
Borzasztó időben hosszú ereszkedés vár rám.
Utóbbi – háromezer méterrel a tengerszint felett – már nem magashegyi környezetben fekszik, így elvileg hétszáz méter ereszkedés várt rám. Köztudott azonban, hogy a paramón – fõleg rossz idõben és útjelzők hiányában – nagyon könnyen el lehet tévedni. Hiába navigáltam hosszú órákig szinte tökéletesen, volt pár olyan teljesen ködbe burkolódzó rész, ahol a korábban telefonra letöltött navigációm sem segített. Csak sejteni lehetett, hogy pontosan merre tovább, így megpróbáltam a megérzéseimre hallgatni.
Leereszkedtem a nemzeti park köderdős részébe, ahol rengeteg őshonos növényt fotóztam.
A másik problémát az jelentette, hogy olyan terepen próbáltam találomra előrejutni, ahol turista csak nagyon ritkán jár, így az ösvények sincsenek annyira kitaposva, mint a jobban látogatott részeken. A rendkívüli nehézséget mégis inkább a felázott lápos talaj okozta. Hegyi túrabakancsommal hiába próbáltam biztonságosan haladni, sokszor volt olyan, hogy térdig süppedtem a mocsárban. Ahogy tisztult az ég és a hegyet beborító paramo-növényzetet felváltotta a LLaviucu köderdeje, már sokkal könnyebb dolgom volt.
A fotogén paramovegetációnál nincsen szebb!
A Llaviucu tónál már nincsen miért izgulnom.
A lagúna lábánál levő volt sörgyár romjainál a mai megragadó kalandok után bizony jól esne egy hideg sör!
Élénkzöld legelők között sétálva érek vissza a Cuenca felé tartó bekötőúthoz.
A Llaviucu-t megtalálva teljesen megkönnyebbültem. A bekötőútig tartó néhány km-t már nevetve tettem meg. Felidéztem magamban az aznapi megpróbáltatások sorát, majd stoppal eljutottam San Pedro de Sayausí településéig, ahonnan tömegközlekedéssel tértem vissza cuencai szállásomra.
Bakancsom a lápos-mocsaras talajon a túra végére teljesen beázott, így most pár napig biztosan nem kirándulok hasonló helyen…
Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.
