Hat éve végigutaztam a Ferrocaril Transandino turisztikai látványosságként üzemelő szakaszát. A szerelvény a “La Nariz del Diablo” számos visszafordítóval ellátott szakadékos hegyoldalán közel ötszáz métert ereszkedett. Ezúttal szokatlan módon – gyalogosan – jártam végig a transzandoki vasútvonal legizgalmasabb terepét. Nézzük meg, hogy mennyire más a síneken gyalogolva megélni az élményeket, mint egy vasúti kocsiban zsúfolásig tömve turistával!

Cuencát elhagyva észak felé vettem az irányt. Riobamba és a Chimborazo kialudt rétegvulkánjának megtekintése előtt ismét megálltam az ecuadori felföld központjában, Alausíban. Járatos távolsági buszom a belvárosi buszmegállók helyett ezúttal a főút szélén tett ki, így taxi híján kénytelen-kelletlen legyalogoltam a völgybe.

A klasszikus vasútvonalon kívül nincsen sok más híres látnivaló a völgyszorosban épített városban.

Érkezésem délutánján felmásztam Alausí hatalmas Szent Péter-szobrához.

Ahogy elértem a hegyoldalban megbújó szállásomat, a Killa Wasi-t, tudtam, hogy hat éve ugyanitt szálltam meg. Akkor pár hétig egy holland lánnyal utaztam együtt és az éj leple alatt értünk be Alausíba. Tisztán emlékszem, hogy érkezésünk hétvégére esett és a szintén a hostelben megszálló hippik önfeledten (és hangosan) partiztak reggelig. Talán le sem hunytuk a szemünket. Szerencsére ezúttal mellékszezonban jártam a szűk utcákkal szegélyezett kis városban, így mindkét éjszaka egyedül voltam a szobámban.

Alausí utcáin is lehet találkozni graffitikkel.

Ecuador legrégebbi bikaviadal-arénájából nem sok maradt az utókornak.

Az ország leghíresebb torreádorát, Raúl Dávalos de la Callét, ábrázolja az aréna romjainál található festmény.

Sok évvel ezelőtt még működött az ecuadori fővárost (Quito) az óceánparti síkság nagyvárosával (Guayaquil) összekötő vasútvonal, melynek egy szakasza – Alausí és Sibambe között – ma már csak turista látványosságként üzemel. A két nagyvárost összekötő transzandoki vaspályát a 19. század végén kezdték el építeni. A vasútvonal Andokban történő kiépítése rengeteg emberéletet követelt. Az angoloknak kiadott építési engedély miatt a vasúti pálya megépítése során több ezer – a Karib-tenger cukortermelő gyarmatairól érkező – bérmunkás és elítélt vesztette életét. A több okból is a legnehezebben megépített vasútvonalak egyikének nevezett vaspálya a 20. század elején óriási mérföldkövet jelentett a dél-amerikai vasút történetében.

Szomorú történelme és véres múltja ellenére a táj lenyűgöző.

A Ferrocarril Transandino egyik modernebb kocsiját turista láványosságként állították ki a vasútállomás közelében.

Az eredeti útvonal legizgalmasabb része az Alausí és Sibambe közötti mintegy tizenhárom kilométeres szakasz.

Az 1990-es évekre az ecuadori vasút teljesen csődbe ment, leállt a közlekedés. Kölcsönökből és segélyekből lábra állva a 2010-es évek elején újraindult a vasúti közlekedés. Amíg évekkel korábban még utazhattak a vonat tetején ülve, addig 2013-tól már nem lehetett felmenni a panorámateraszokra. Hét éve már csak népszerű turistavonatok közlekednek az Alausí és Sibambe közötti szakaszon.

2014-ben a holland Sandrával szálltam fel az Andokban közelekedő vonatra.

Anno érdekes, de nagyon turistás élmény volt végigutazni a híres Ördögorr útvonalon.

2014-ben én is végigutaztam az Ördög Orrának (La Nariz del Diablo) nevezett kb. 13 km-es turistavonalat, mely az építkezés legnehezebb pontját jelentette, hiszen a szűk szurdokban, meredek sziklaperemen haladó vasútvonalon egy rendkívül erősen felfelé emelkedő szakasszal kellett megbirkózniuk az építkezőknek. A vaspálya átadása után mégis sokan továbbra is inkább gyalog tették meg vagy lóháton teljesítették az Ördög által megátkozottnak hitt szakaszt.

Sétám egyetlen faluját 50 perc gyaloglás után érem el.

Nizac Bajo települését magam mögött hagyva, a Rio Guasuntos folyó mellett halad a gyalogút a Nariz del Diablo kilátója felé.

Az “Ördög Orra” felé menet nagyon szép és fotogén látványt nyújt a kanyon.

Két óra séta után értem el a Nariz del Diablo utolsó visszafordító szakaszát.

Mivel aktuális utam újra Alausín keresztül vezetett, úgy döntöttem, hogy a 33 dolláros vonatozás helyett ezúttal gyalogosan teszem meg ezt a távot. Már a kirándulás első perceiben éreztem, hogy nagyon jól döntöttem. Elindulásomkor magam mögött hagytam a turistákat és teljesen egyedül túráztam az Alausí-felföld dombjain.

Itt még a völgyben halad a szerelvény, mely percekkel később – egy meredek sziklafalon – cikkcakkban folytatja újtát.

Sibambe állomását és a turistás vonatot az Ördögorr-szikla sínjeiről fotózom.

Az utolsó váltó, ahol a vonat rükvercbe kapcsol, letolat egy szakaszon, majd újra előrefelé folytatja az útját.

Csodálatos napsütötte időben túráztam és már két óra gyaloglás után az Ördögorr meredek sziklájának vasúti sínjeiről fotóztam a vonatot. A két különböző tapasztalatot összehasonlítva mindenképpen a mostani volt a nagyobb élmény!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.