Észak-Ecuadorban helyszínt váltunk, és ellátogatunk a vulkánok lábánál fekvő Otavalo-völgybe. A város hagyományőrző kézműves piaca helyett inkább kirándulni indulunk. Magashegyi környezetben színpompás növényeket fotózunk, és körbejárjuk a Cuicocha-lagúna vulkáni kalderáját, ami méltó befejezése lesz ecuadori utazásomnak.

A délelőttöt még Mindóban töltöttük. Amíg Ilze lelkesen végigjárta az egyedi termékeket áruló kézműves boltokat, addig én pár korsó házi készítésű sör mellett már a közép-amerikai programomat terveztem. A buja köderdő mélyén megbújó falu központjában többször elsétáltunk egy vegetáriánus étterem mellett, melyet lett útitársam már érkezésünkkor kinézett magának, de az sajnos mindig zárva tartott. A hátizsákokat a szállásunkon felkapva elindultunk, de most sincsen nyitva a Mishqui Quinde névre keresztelt hely. Amikor Ilze elárulja nekem, hogy az étteremben házi készítésű csokoládé és maracuja likőröket árulnak – és szívesen megkóstolná azokat -, veszem a bátorságot és egyszerűen becsengetek.

Otavalóban számos izgalmas graiffi mutatja be az őslakosokat.

Jó lenne harapni is valamit, mielőtt továbbindulunk, és a szemerkélő esőben jól esne a házi készítésű   alkoholtartalmú finomság. Pár perc múlva megérkezik az étterem meglepett tulajdonosa. Ma sincsenek nyitva, de amikor eláruljuk Oswaldonak, hogy mi járatban vagyunk, örömmel fogad és betessékel minket a fogadóhelyiségbe. Másodpercek se telnek el és Ilzével már koccintunk is a krémes, kellemesen édes kóstolóval. Quinoa levest rendelünk ebédre, majd végigkóstoljuk emberünk teljes kínálatát. Annyira jól érezzük magunkat, hogy elfeledkezünk a buszunkról és majdnem lekéssük. Szerencsére a főtéren még le tudjuk inteni, így az utolsó pillanatban felpattanunk a quitói járatra.

Egész évben nagy a választék a város gyömölcspiacán.

Két órával később Quito La Ofelia buszpályaudvarán szállunk le. Következő úticélunk Otavalo, így a fővároson belül terminált kell váltanunk, irány a Terminal Carcelén. A kézműves piaca miatt híres Otavalóba húsz percenként megy busz, így nem kell sokat várnunk a csatlakozásra. A közel 5.800 méter magas Cayambe vulkán mellett elhaladva naplemente előtt érkezünk meg a magaslati környezet határán található városba. A tengerszint feletti 2500 m magasságon épült Otavalót az Andok égbetörő vulkánjai (Imbabura, Cotacahi és Mojanda) veszik körül. Csúcsmászást ezúttal ugyan nem, de magashegyi túrát már annál inkább tervezünk a megejtő szépségű völgy környékén.

Felmászunk Otavalo egyik kilátójába.

A legtöbb turista az egyedülálló, dél-amerika szerte híres kézműves piaca miatt érkezik – általában egy napra és szombaton – Otavalóba, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű standok egyikén beszerezze utazása szuvenírjait.

Bár a szőttesek gyönyörűek, ezúttal nem a kézművés piac miatt érkeztünk a városba.

Az otavalói textilkultúra az inkák előtti időkig nyúlik vissza, és a fonásról és a textilszövésről már évszázadokkal ezelőtt híres volt. Olyannyira, hogy amikor a Quitotól északkeletre található területet az Inka Birodalomba integrálták, az “Otavaleño” márka a spanyol hódítók körében is felkapottá vált. Sőt, egy kisebb otavalói közösség évtizedeken keresztül a spanyol korona kizárólagos ruhaszövőjeként tevékenykedett. Miután a helyi arisztokrácia tagjai több száz éven keresztül kiszipolyozták az őslakosokat, az 1964-es agrárreform törvény megszüntette a munkaerő visszaélést. Otavalo őslakosai ekkor manufaktúrákba tömörültek, hogy kihasználják az 1970-es és 1980-as években gyors növekedésnek indult turizmus előnyeit. Ma a helyiek mintegy 85 százaléka vesz részt Otavalo kézműiparában, a legtöbb család legalább egy szövőszéket tart a házában.

Az otavalói indiánok életében fontos szerepet játszik a tánc és a népművészet.

Dél-Amerika legnagyobb szabadtéri kézműves piaca a hét minden napján nyitva tart. Szerencsére mi hétközben vagyunk itt, így most nincsen akkora tömeg. Amúgy sem a kézműves termékek és a szőttesek miatt érkeztünk a városba, célunk, hogy a környék egyik legszebb természeti látványosságánál kiránduljunk. Szóba jöhetne a Peguche-vízesés vagy a Laguna de Mojanda, de mi inkább a Cuicocha-lagúnát választjuk, mely a krátertó közepén fekvő két sziget miatt impozáns látványt nyújt.

Otavalo nem egy szép város, de a Señor de las Angustias templom kupolája esti kivilágításban szép látványt mutat.

Másnap mindketten korán ébredünk, majd a chia maggal feltúrbózott zabkása elfogyasztása után kisétálunk a városközponthoz közeli buszpályaudvarra, ahol felpattanunk egy Quirogába tartó zsúfolt kisbuszra. Quiroga hegyvidéki faluja közel van Otavalóhoz, így első megállónkig negyed órát sem utaztunk. A kis település főterén iránytaxiba szálltunk, mely fejenként öt dollárért elvitt minket a Cotacachi-Cayapas ökológiai rezervátum információs központjáig.

A mindói Hét Vízesés túra után újabb kirándulásra indulok Ilzével.

Még kilenc óra sincsen, amikor sűrű ködben nekiindulunk a ránk váró közel 15 km-nek. Itt már magashegyi környezetben – 3100 méteren – találjuk magunkat, ezért – bár Ilze öt napot töltött Quitóban – óvatosan kezdjük a túránkat. Főleg azért is, mivel az óramutató járásával ellentétes irányba haladva már a kirándulás kezdetén a krátertó legmagasabb pontja vár ránk. A 300 méteres kaptatót már szebb időben hóditjuk meg, itt végre szépen lassan megmutatja magát a Cuicocha-lagúna. Melegebb felsőruházatunktól azonban csak a krátertó túloldalán – némi ereszkedés után – szabadulunk meg.

Nehezen bukkan ki a kora reggeli ködfelhő mögül a nap.

A kaldera peremén gyönyörű színes növényzet jellemzi a magashegyi környezetet.

A Cuicochát (jelentése kecsuául szivárványos lagúna vagy az istenek lagúnája) a helyiek tengerimalac-lagúnának is nevezik. Becenevét a lagúna közepén lévő legnagyobb sziget tengerimalac alakja miatt kaphatta, illetve a szigeteken évtizedekkel ezelőtt élt egy tengerimalac-populáció is. Az apró állat nagyon fontos szerepet játszik a magashegyi környezetben élő ecuadoriak midennapjaiban, mivel a tengermalacok rendkívül gyorsan szaporodnak, és a túléléshez minimális élelemre és kevés gondozásra van szükségük.

3400 méteren rozsdaszínű kolibriket fotózunk.

Érdekes rajz jelenik meg az egyik fa törzsén.

A Cuicocha vulkáni kalderáját 3100 évvel ezelőtt egy hatalmas freatikus robbanás hozta létre, mely ötezer köbméter friss lávadarabot generált, így a kitörés 20 cm vastagságú vulkáni hamuréteggel borította el a környező területet. A vulkán a robbanás óta inaktív. A Cotacachi, Imbabura, Mojanda és Cayambe tűzhányókitörései termékeny vulkáni talajt hoztak létre az Otavalo-völgyben. A krátertavon négy lávakupola található, amelyek két erdővel borított szigetet alkotnak: a legkisebb a Yerovi, míg a legnagyobb a Teodoro Wolf nevet kapta.

Kelet felé haladva az egyik kilátóból jól fotózható a krátertó két szigete.

Nem ritka látvány errefelé a láma.

Nem sietünk sehova, így a kaldera különböző kilátóiból is megcsodáljuk a gyönyörű panorámát. A túra utolsó szakaszára végre már rendesen fotózható a krátertó és a két sziget. Hatalmas napsütés azért nincsen, de a felhők néhány percre elvonulnak, így elfogadható fotók is készülnek. Egy erdős szakaszon keresztül érjük el a hivatalos kilátót, ahol a legtöbb látogatót találjuk. Közös kedvencünk – a canelazo – elfogyasztása után, már egy kicsit jobban felmelegedve sétálunk vissza a bejáratnál található látogatóközpontba, hogy visszainduljunk Otavalóba. Hiába vagyunk pontosak, a reggeli sofőrünk nem érkezik meg, így egy francia párral közösen fogunk fuvart.

Annak ellenére, hogy Észak-Ecuador talán legnépszerűbb desztinációja a Cuicocha-lagúna, fél tucat kirándulónál többel nem találkozunk a körtúra során.

A nap végén megérdemeljük a kényeztetést.

Másnap Quitóba visszatérve, egy időre elbúcsúzunk egymástól. Ilze marad a következő hónapokban Ecuadorban, míg én este Bogotába repülök.

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.