Évek óta terveztem, hogy eljutok a prekolumbián tayronák elveszett városába. Most végre sikerült, de a négynapos túra után mégis ambivalens érzések kavarognak bennem. Egyrészről jó volt a Sierra Nevada de Santa Marta különleges hegyvonulatának köderdőiben túrázni és megismerni egy kicsit a kogi népcsoportot és szokásait, másrészről azonban nem értem az “elveszett város” körüli nagy “hájpot”. A túrázás szépségét teljesen tönkreteszi az egyre nagyobb tömegben ideáramló turistahad. Hasonlóan a Tayronához, a Ciudad Perdida esetében is sokadlagos lett a biodiverzitás megóvása és a természetes ökoszisztéma megvédése. Utazásom során szerencsére a Karibtenger partján található Palomino többet nyújtott, mint amit előzetesen vártam.

Kolumbia egyik méltó büszkesége a tayrona indiánok letűnt romvárosa Ciudad Perdida. Az “elveszett város” egy 8-9. századi alapítású helység – ma gazdag régészeti lelőhely – a Sierra Nevada de Santa Marta lábánál. A 3000 m² területű Ciudad Perdida és a csatlakozó Sierra Nevada hegylánca természetileg és kulturálisan is egyaránt különlegesség. A Karib-tenger partjához közeli hegység szinte a a tengerből emelkedik ki, legmagasabb pontja eléri az 5.700 métert és ezzel a világ legmagasabb tengerparti hegyvonulata.

A Ciudad Perdidát évente meglátogató több ezer turistát kitűnően, figyelmesen kiszolgálják a szervezett trekking ideje alatt is. Háromszori étkezés, külön megállók gyümölcs fogyasztásra, illetve hatalmas táborhelyek szúnyoghálóval ellátott, emeletes ágyakkal. Igaz, meg is kérik az árát, több mint 300 dollárba kerül a négynapos túra.

Sierra Nevada de Santa Marta hegység köderdőiben éltek egykor a tayrona indiánok.

A kogi nép a Tayrona indiánok leszármazottjának tekinti magát. A kogik természetes és egyszerű öltözködési kultúrával rendelkeznek. A nők egyrészes fehér színű ruhát viselnek. Azt mondják, hogy a fehér szín a női teremtőt, a Nagy Anyát képviseli és ezért a természet tisztaságát jelenti.

A nagy hőség ismét eszembe juttatta a pár évvel ezelőtti gyalogtúrámat Choquequirao romvárosa felé haladva. A túra első szakaszán nagy kánikulában, folyamatos folyadékpótlás mellett túráztunk.

Sajnos a Ciudad Perdidát minden nap ellepő tömeg miatt a rezervátum már egyáltalán nem érintetlen, állatot a gyalogút mentén nem lehet látni, nagy nehezen azért sikerült pár értékelhető fotót lőnöm… Az utóbbi években elharapódzott tömegturizmus nagyban károsítja az ökoszisztémát. Az évről évre növekvő turistahadat nem bírja el a természet.

Mutanzhi egy indián falu, amit évekkel ezelőtt elhagytak a kogik. Tradicionális kunyhóikat kör alakú formában építették az őslakosok, a tetőket pálmalevéllel fedték.

Az elveszett városba csak szervezett út keretein belül lehet eljutni. Mivel nagyobb részt külföldi turisták látogatják a tayronák egykori szent városát, így minden csoporthoz jár egy helyi vezető és egy tolmács.

A négynapos, több mint negyven kilométeres, gyalogtúra eléggé változatos. A trekking első részében kemény hatszáz méter feletti földutas erős emelkedő után, pár órás ereszkedő következik egy csúszós ösvényen az első szálláshelyig, hogy aztán másnap újabb és újabb emelkedők-ereszkedők kövessék egymást. A túra második felében a nagy meleg miatt igazi megváltást jelentett cipővel a kézben többször átkelni a Rio Buritacán.

Kétnapos sejtelmes köderdőben történő menetelés után a harmadik napunkon 1.200 lépcsőfokot megmászva elértük a Ciudad Perdida központi részét.

Egy fehér lepelben járó, állandóan kokalevelet rágcsáló, a kerek fejfedőről könnyen felismerhető sámán pár dollárért nap mint nap elkántálja az áldást és karkötőt oszt a turistáknak.

Tradíció a fehér homokos tengerparton. Az igazat megvallva Palomino karibi hangulatú kis települése semmi különlegeset nem nyújtott, mégis jó volt itt megpihenni pár napra a Ciudad Perdida izzasztó gyalogtúrája után.

A település központi strandjától távolabb kevésbé látogatott, csendes és érintetlen partszakaszt találok.

Az “elveszett város” dzsungeltúrájával ellentétben a Karib-tenger partján meglepően sok a madár.

Örülök is ennek nagyon, hosszú percekig figyelem és fotózom őket.

Végtelenbe vesző, pálmafákkal övezett érintetlen tengerpart kis medencékkel.

Jól esett a pár napos feltöltődés a Karib-tengernél. Palomino tökéletes lezárása lett kolumbiai utazásomnak, jöhet egy újabb fejezet, irány újra Brazília!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.