A kozmopolita és maximálisan globalizált Panamaváros ugyan nem egy Rio de Janeiro, mégis hihetetlenül gyorsan megkedveltem Közép-Amerika legmodernebb metropoliszát. A város skyline-ja és teljesen felújított óvárosa elvarázsolt, nem úgy Colón, mely biztosan a kontinens egyik legszutykosabb koszfészke. A Soberanía Nemzeti Park kifejezetten csalódás volt, míg a Panama-csatornával egy újabb különleges hely lett kipipálva a bakancslistámról.

Bogotában a panamai gépemre várva összesen csak másfél napot töltöttem, ezért – a belváros helyett – ezúttal az El Dorado Nemzetközi Repülőtér közvetlen közelében foglaltam magamnak szállást. Azonkívül, hogy literszámra készítettem és fogyasztottam a gyümölcsleveket nem igazán csináltam sok mindent a kolumbiai fővárosban (még Javier barátommal se tudtam összefutni az idő rövidsége miatt).

Panama Viejo, vagyis Ó-Panama a város keleti részén fekszik.

Kevés a látogató, így könnyű iguánát fotózni.

Kolumbiából induló fapados járatom az Albrook Gelabert reptéren landolt. A beérkező utasokat két csoportra osztotta a helyi rendőrség. Míg a helyieket kisebb várakozás után beengedték az országba, addig minket külföldieket hosszú veszteglésre késztettek. Sztenderd művelet volt, hogy – a Kínában egyre jobban elharapózó koronavírus-járvány miatt – mindegyikünk testhőmérséklet-vizsgálaton esett át.

Panama Viejót – az ország egykori fővárosának fennmaradó részét – 1671-ben Henry Morgan walesi kalóz pusztította el. Panamaváros történelmi negyedével együtt Ó-Panama 1997 óta a Világörökség része.

Panama Viejóban megtartották a zöld területet és az ősfákat.

Ó-Panama romjainak múzeuma mindenképpen megér egy (félórás) látogatást.

Az egykori katonai repülőtértől és annak közvetlen közeléből sem járnak olcsó kisbuszok, kombik vagy csirkebuszok a központba, így gyorsan konstatáltam, hogy Panama teljesen más kategória lesz, mint pl. Ecuador, Peru vagy Bolívia. A túlárazott taxi helyett olcsóbb gyűjtőbusszal jutottam be az Albrook Mall melletti metróhoz. Az utazás legnagyobb hátránya az volt, hogy buszom még legalább fél órát várakozott további utasokra, mivel pont utánunk landolt egy újabb gép, méghozzá az Egyesült Államokból. Sebaj, gondoltam, Béla barátom érkezéséig van még jó pár napom, melyet a város és környéke felfedezésével töltöm, a programot úgy tervezve, hogy a világ egyik újkori csodájának tekinthető Panama-csatornát és a távolabbi látnivalókat (Colón, San Lorenzo-erőd stb.) közösen éljük meg.

Melyik országból is származik a pálmalevelekből készült panamakalap?!

Kedvenc panamavárosi kilátóm az Isla Flamenco. Az egyetlen hátulütője, hogy csak illegálisan lehet felmászni a rádiótornyokhoz…

Ecuador zseniális triója (Cuyabeno Nemzeti Park, Galápagos-szigetek és a Yasuní Nemzeti Park) és a rezervátumokban megélt természeti csodák ellenére továbbra is ki voltam éhezve a madarakra és az állatokra, így ahelyett, hogy a tikkasztó hőségben a Cinta Costera part menti sétányán a toronyházak között korzózzak, belevetettem magam a Panamaváros környéki kirándulóhelyek egyikébe. Azaz belevetettem volna, ha a buszpályaudvaron – hiába integettem hevesen a felém forduló sofőrnek – a buszom nem pont a szemem előtt hagyta volna el a terminált. Visszafojtott indulattal ismét konstatáltam, hogy Panama tényleg nem Dél-Amerika, ahol minden utas számít és a busz majdnem minden sarkon megáll, hogy felvegyen valakit… Kénytelen leszek újabb órát várni, de az időzés helyett felszálltam inkább egy azonos irányba tartó csirkebuszra, mely pár km-re a Soberanía Nemzeti Parktól tett ki.

A Panamaváros melletti állatparkba teljesen véletlenül sétáltam be. Az igazat megvallva nem fizettem volna az élményért.

Térképem jelezte, hogy az önkormányzati tulajdonban lévő park mellett állatkert üzemel. A kolumbiai Villavicencion és az ecuadori Cuencán kívül nem igazán mozgatják meg az állatparkok a fantáziámat, de mivel a bejárat teljesen elhagyatottnak tűnt, így simán besétáltam. Pár ketrecben tartott madáron és állaton kívül csupán néhány tapír hívta fel a figyelmemet. Nem igazán jött be a park, így a tucatnyi látogató érkezésekor továbbálltam, és stílusosan kisétáltam a főbejáraton. Innen már nem volt messze a Soberanía, amelyről korábban sok jót hallottam.

Az 1850-ben megkezdett Panama-vasút építésének nyomait megtaláltam az állatkertben.

A Soberanía parkban lajhárt ugyan nem látok, viszont közelről fotózhatok bőgőmajmot.

Hiába állt rá azonban a szemem az évek alatt a madarak és az állatok megfigyelésére, ezúttal nem járok szerencsével, elmaradnak a lajhárok és az egzotikus madarak. Néhány bőgőmajom és a zöld természet vigasztal az egyébként teljesen átlagos parkban. A túra végén belefutok egy angol párba, akikkel együtt megpróbálok lestoppolni egy a városba tartó járatot, de hiába várakozunk a buszmegállóban, a buszok szemrebbenés nélkül továbbhajtanak. Nem adom fel, lestoppolok egy rendőrségi pick-upot, ők visznek minket vissza az elágazásig, ahol újabb várakozás után lesz fuvarunk Panamavárosba.

A felhőkarcoló-erdő a magasházakkal izgalmas élmény.

A Cinta Costera virágórája szép látvány.

Délutánra szerencsére a hőmérséklet és a páratartalom se annyira magas, így nyakamba veszem az elsőre nagyon tetszetős várost, és az Avenida Balboán végigsétálok a hangulatos, egyre jobb állapotba hozott óvárosig, a Casco Viejoig.

Casco Viejo egyik fő attrakciója a halpiac.

A Cinta Costera kilátóiból jól fotózható az óváros.

Az Iglesia de la Compañía de Jesús egy 1741-ben épült kolostor, mely a jezsuiták kiüldözése után többször is rongálódott. A 18. századi tűzvészt követően egy erős földrengés tovább pusztította.

A Casco Viejo régi épületei között jól esik sétálni.

A mesterséges Panama-csatorna csendes-óceáni bejáratánál található Panamavárost spanyol konkvisztádorok alapították a 16. század elején. A város volt a kiindulópontja azoknak a gyarmatosító expedícióknak, amelyek meghódították az Inka Birodalmat Peruban.

Elég szembetűnő a különbség a metropolisz magasházai és a régi halászbárkák között.

Az egymilliónál is kevesebb lakosú Panamaváros jellegzetes formájú felhőkarcoló-sora – mely hajaz Dubaira, Hong Kongra és Szingapúrra – és elképesztő dinamizmussal fejlődő ultramodern városrésze bámulatos látvány. Annak ellenére állítom ezt, hogy ha Latin-Amerikára gondolok, akkor személy szerint nekem sokkal jobban bejönnek a latinosabb és őszintébb országok, ahol meglátszik az igazi szenvedély, és a pozitív élményekre fókuszáló kultúra. Ha csak Közép-Amerikát nézem, akkor a hatalmas szegénység ellenére karakteresebb élményekkel távoztam anno Nicaraguából, El Salvadorból vagy Hondurasból, ahova inkább a kényelmetlenségeket könnyen vállaló hátizsákosok látogatnak el.

A modern felhőkarcolók között céltalanul sétálva lehetnénk akár New Yorkban is.

Vannak olyan városrészek, ahol keveredik a régi és a modern városépítés.

Panama és Panamaváros a gazdagságát az országot átszelő Canal de Panamának köszönheti, melyet az USA 1903-ban bérbe vett, és 1999-ig szuverén irányított. Amióta az ország visszanyerte teljes fennhatóságát az Egyesült Államoktól a Panama-csatorna-övezet felett, és tényleges részvételt szerzett a csatorna irányításában, a gazdasági növekedés példa nélküli.

A gigantikus modern épületek mellett megtalálható a koloniális kor régmúltja.

Már a 16. században fontos szerepet töltött be a Panama-földszoros a gyarmatosító Spanyol Birodalom életében. A Panamai-földsávon keresztül szállították az Amerika nyugati partján zsákmányolt aranyat Európába. A Panama-vasút és a Szuezi-csatorna sikeres megépítése után gyorsultak fel az események. Elsőként francia befektetők vetették bele magukat a projekt kivitelezésébe, végül a kivitelezési és pénzügyi nehézségek miatt az Egyesült Államok felügyelete mellett készült el a Csendes-óceánt és az Atlanti-óceánt összekapcsoló víziút. Az eredetileg tervezett és elkészült zsiliprendszerek egyikét – a Miraflores Lockot – és a látogatóközpontban kialakított múzeumot már közösen kerestem fel Bélával, aki a karnevál utolsó napján érkezett meg Panamába.

A karnevált előszeretettel ünneplik Panama fővárosában.

A Panama-csatorna – a Föld egyik legjelentősebb mesterséges vízi útvonala – az ország legfőbb nemzeti szimbóluma.

A zsilipes konstrukció a mai napig működik.

A Miraflores Locknál hajókat nézünk.

Panamavárosból elindulva – a kihagyhatatlan csatorna meglátogatása előtt – bérelt autónkkal elkirándultunk a főváros legmagasabb természeti pontjához, a magányosan emelkedő közel 200 m magas Ancón-dombra, oda ahova én pár nappal korábban gyalog kaptattam fel. A napjainkban a panamai függetlenség egyik jelképének tekintett Ancón a Panama-csatorna-övezet részeként 1977-ig az Egyesült Államok joghatósága alá tartozott, majd visszakerült Panamához. A domb neve egy rövidítésből – Asociación Nacional para la Conservación de la Naturaleza – származik, így hívták az első teherhajót, mely 1914-ben hivatalosan áthajózott a Panama-csatornán.

Az Ancón-dombról jól látható a „Puente de las Américas”.

A másik irányba tekintve feltűnik a modern világ hét csodája egyikének megválasztott forgalmas Panama-csatorna.

Az Ancón-domb környékén nem ritka látvány a tukán.

A Panama-csatorna túloldalán található Colón már teljesen más világ. Amíg Panamaváros a világ egyik leggyorsabban növekvő metropolisza, addig a Panama-csatorna karib-tengeri kijáratánál elhelyezkedő tengerparti város az évtizedek alatt a régió egyik leginkább lepukkadt gettója lett. Ezért félve parkolok az egyik mellékutcában, majd fél órát sétálva visszatértünkkor örömmel konstatáljuk mindketten, hogy a bérelt járgány még a leparkolt helyén áll, és megvan mind a négy kereke.

Colónba nem szívesen költöznék.

A Paseo Marino ottjártunkkor ugyan zárva tartott, mi mégis megálltunk egy fotó erejéig.

A San Lorenzo-erőd felé haladva felveszünk egy cseh stoppost, aki Fuerte Sherman kikötőjébe tart, hogy felkéreszkedjen egy Kolumbiába tartó hajóra. San Lorenzo erdejében bőgőmajmokat fotózunk, hangjukat már messziről halljuk. A Chagres-folyó torkolatához, és az erőd parkolójához viszont elég későn érkezünk. Az erődhöz vezető út sajnos már le van zárva, a parkőr nem valami szimpatikus, hiába van még fél óra a nyitvatartásból, nem akar felengedni minket. A hosszú utazásaim során azonban megtanultam, hogy Latin-Amerikában mindig mindenre van megoldás, nincsen olyan, hogy nem, így az orra előtt leparkolok, és Bélával együtt felszaladunk az 1980-ban az UNESCO által a Világörökség részévé nyilvánított erődítményhez.

A San Lorenzo-erőd romjaira ezúttal kevés idő jut.

Összesen 15 percünk maradt a természet által erősen megrongálódott romokra. Próbálok a bejáratnál a belépődíjon alkudni, de a kasszás hajthatatlan, még így is örülhetünk, hogy kutyafuttában megnézhetjük a spanyol korona transzatlanti kereskedelmének fő védelmi rendszereként szolgált San Lorenzot. Sajnos nem sikerül rendesen fotózni, hiszen a nagy rohanásban az autóban felejtem a fényképezőgépemet

Portobelo lepusztult állapotban található erődjét már naplemente után érjük el. A zárt öbölben megbúvó halászfaluban a meghosszabbított karnevál miatt az egész falu ünnepelt. Röviden belenézünk az egyik központi park alkoholittas mutatványába, de mindkettőnket jobban érdekelne a “szép kikötő” erődje, melyre legközelebb – világosban – érdemes lesz több időt szánnom.

A lenyűgöző Panamaváros az a hely, ahová bármikor szívesen újra jövök.

Visszatérve Panamavárosba, fáradtan ugyan, de teszünk egy nagy sétát Punta Paitilla magasházai és exkluzív tornyai között. A pár nap alatt több arcát is megismertük a dinamikusan fejlődő, szép jövőjű városnak, mely annak ellenére nagyon tetszett, hogy nem kifejezetten szeretem a szupermodern és amerikaias stílusú városokat…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.