Limához közelítve meghökkentő formájú homoktornyokat kerestem fel. Hat éve még nem, de most jutott időm a Mantaro-folyó termékeny völgyének prekolumbiánus romjaira. Huancayo és környéke természeti szépségeinek megismerését a Nevado Huaytapallana hegyeiben magashegyi trekkinggel zártam, ahol eljutottam egy varázslatos gleccser széléig.

Santa Barbara hátborzongatóan kisérteties higanybányája és szellemfaluja teljesen lenyűgözött. Az éjszakát Huancavelicában töltöttem, így csak másnap reggel indultam tovább. Iránytaxival terveztem a továbbutazást Huancayoba. Nem kellett mást tennem ehhez, csak kisétálni a belvárostól délre található tér sarkára, ahol könnyen kaptam fuvart.

A Park Güellre hajazó Parque de la Identidad Huanca akár még Barcelonában is lehetne.

Huancayo 3.200 méteren fekvő városába 2014 után most jutottam el másodszor. Tisztán emlékszem, hat évvel ezelőtt Limából érkeztem. Buszom az éjszaka leesett hatalmas hó miatt hosszú órákra többször is elakadt a hágókon, így rémálommá vált az akkori utazás. Utastársaimmal együtt kénytelen voltam a teljes éjszakát étlen-szomjan a távolsági buszban tölteni. Tanultam az esetből, ezért azóta a buszutakra mindig viszek magammal elég folyadékot és valamilyen harapnivalót.

A huancayoi népművészet világhírű.

A Parque de los Sombreros egy vicces tér kalapokkal.

Ezúttal szerencsére sokkal könnyebb dolgom volt, hiszen a közeli Huancavelicából négy óra alatt befutott a buszom az Andok hegyei között épült településre. A huancayoi piac kellős közepén tett ki sofőröm, hogy pár perccel később egy helyi járatú buszra felszállva kora délután megérkezzek kiválóan felszerelt szállásomra.

Andoki gyermekekről szívesen készítek szociofotókat.

A délutánt aktívan töltöttem, ellátogattam a város túlvilági homokkővidékére. A Torre Torre a kolumbiai Los Estoraques és a bolíviai Valle de la Luna fűrészfogszerűen csipkézett kárgerinceit megidéző különleges geológiai képződmény. A gyakran ötven méteres magasságot is elérő földpiramisok és tündérkémények Huancayo szélén emelkednek a magasba. A szél és az eső által kialakított sziklatornyokat az erózió továbbra is nap mint nap formálja.

A Torre Torre tündérkéményei minden alkalommal különleges természeti látnivalók.

A homoktornyok meglátogatása hat éve is szerepelt a programomban, azonban a Ñahuimpuquio lagúnáról és az Ahuac települése melletti dombháton fellelhető Arwaturo névre keresztelt régészeti lelőhelyről ezidáig még nem hallottam. Az ásatási helyszín fennmaradt épületei a huancák és az inkák örökségei. A domb tetejére épített négyszögletes terménytárolókat élelmiszerek tárolására használta az ősi civilizácíó.

Arwaturo romjaitól tiszta időben jól látható a Nevado Huaytapallana vonulata.

A Ñahuimpuquio lagúnát a huanca romok felé menet fotózom.

Arwaturo prekolumbián épületeinek történetét senki nem ismeri jobban, mint a helyi őr Sotomayor Orihuela.

Gleccserrel a Cordillera Blanca gleccsermorénái óta nem volt dolgom, így ezúttal örömmel vállaltam be azt, ami 2014-ben a masszív hóesés miatt nagy sajnálatomra kimaradt. Azt a Cordillera Huaytapallana hegyet vettem célba, ahol a gleccser felszíni jégtakarója a globális felmelegedés következtében az elmúlt harminc évben több mint a felére csökkent.

A klímaváltozás okozza a gleccser drámai mértékű zsugorodását.

Hiába terveztem utazási iroda bevonása nélküli gleccsertúrát, a harminc solos ár hallatán végül gyorsan beadtam a derekam. A baráti összeg tartalmazta oda és vissza a teljes fuvardíjat, illetve a túravezetést. Utóbbi az én esetemben másodlagosnak tűnt, hiszen csak egy hivatalos ösvényen lehet megközelíteni a természetvédelmi területté nyilvánított park magaslatát.

Alpakák nélkül nincsen igazi magashegyi túra az Andokban.

Ahogy kisüt a nap, felbukkan a Nevado Huaytapallana 5.557 méteres csúcsa.

Csapatommal a Plaza de la Constitución egyik mellékutcájában futottam össze. Aktuális túratársaim négy venezuelai srác kivételével mind helyiek voltak. A jókedélyű caracasi fiatalok az éppen Huancayoban tartozkodó perui utazó cirkusz alkalmi munkásai, akik szabadidejükben aktívan felfedezik ideiglenes bázisuk nevezetességeit.

Venezuelai társaim lazán felöltözve vágnak neki a magashegyi trekkingnek.

Már a buszút alatt éreztem, hogy nagyon vegyes társaság jött össze, melynek nagy része még soha nem merészkedett magashegyi környezetbe. Akklimatizáció nélkül többeknek nem lesz könnyű a gleccsertúra, gondoltam. A sejtésem beigazolódott, a csapat egy része már a kiindulóponton masszív fejfájással, émelygéssel (és a hideggel) küzdött.

Közel 5.000 méteren haszonállatokkal is találkozunk.

Percek alatt felére csökkent a csapatlétszám. A hátramaradt kirándulók betértek az Abra Huaytapallana vendégházába, míg mi szépen emelkedtünk a Yana Ucsha kilátójáig. A gleccser széléhez érve meseszép kilátás tárult elénk. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy a peruiak a hó láttán mind sírni kezdtek. Valószínűleg ők most láttak életük során először havat.

Ők ott mind peruiak, akik azon mesterkednek, hogy életükben először megérinthessék a havat.

A gleccserfal előtt mindenki örömmel fotózkodik.

Perui társaim a megszokott úton tértek vissza a vendégházba, míg én a venezuelaikkal és hegyi vezetőmmel közösen egy másik ösvényen folytattam a túrát. A magashegyi trekking során teljesen más szögből láthattuk a széles lankákkal borított gleccsert. Lélegzetelállító szépségű tavak mellett elhaladva pillanatok alatt erős szél támadt és rosszra fordult az addig kellemes időjárás.

Vajon meddig marad fenn ez a gleccserlagúna?

A Laguna Cochagrande a Huaytapallana legszebb tengerszeme.

Elkezdett szemerkélni az eső, így az utolsó kilométereken belehúztam és még a nagy havazás előtt célba értem. Az előre megrendelt forró levest eszegetve jól esett kinézni az ablakon és meleg helyről gyönyörködni a téli hangulatot árasztó hóesésben…

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.