Cuscóból a kivételes természeti adottságokkal rendelkező kisvárosba, Calcába tettem át a székhelyem. Innen indultam neki a Lares Trek háromnapos magashegyi túraútjának, amelyet a zord időjárás miatt a második nap után félbeszakítottam. A lehető legjobb döntést hoztam, hiszen így megismerhettem a Siete Cataratas nem mindennapi zuhatagrendszerét. A vízesés felfedte előttem minden rejtett szépségét, azonban máig talány számomra, hogy miért nem szerepel a perui útikönyvek egyikében sem.

A Waqra Pukara és a Szivárvány-hegy bejárása után kissé fáradt, de annál lelkesebb voltam. Nagyon jó fizikai és mentális állapotban éreztem magam, szép lassan hozzászoktam a magaslati túrázáshoz és alváshoz, így Cuscoba visszatérve újabb hegymászós kaland után néztem.

Lagúna Quishuarani előtt

A Lares Trekre esett a választásom, annak is egy olyan három napos szakaszára, mely nem a híres Machu Picchunál ér véget, hanem már korábban, Laresben. Ez az útvonal a perui utazásszervezők körében a klasszikus Inka-ösvény – a Cuscoból a Machu Picchuhoz vezető ősi útvonal utolsó és kétségkívül legszebb szakasza – „kiváltásaként“ került fel a turistatérképére. Ma már ugyanis engedély szükséges az Inka-ösvény végigjárásához, amelyeket minden év januárjában kezdenek el árusítani, korlátozott számban. Ha ezek elfogytak, vagy az utazó egyszerűen nem akar annyit áldozni egy több napos gyalogtúrára, akkor a Lares a tökéletes alternatíva.

Buja zöld mesevilág

Persze esetemben szó nem volt szervezett útról, szokásomhoz híven helyi vezető nélkül terveztem nekivágni a több mint harminc km-en és két hágón át vezető magaslati túrának. Társakat ugyan próbáltam beszervezni, de azok az új francia ismerősök, akikkel a Szivárvány-hegy tetején megismerkedtem, végül mindannyian viszakoztak. Volt, aki más helyszínt választott a magaslati túrázáshoz, míg mások Amazónia kapuja, Puerto Maldonado felé vették az irányt.

Lélegzetelállító völgy lámanyájjal

Cusco nem tűnt ideális bázisnak, ezért változtattam a túra kiindulópontján. Az amúgy cuki belvárost és a főtér környékét például teljesen kerültem, túl sok volt a turista. Ezért pár nap pihenő után a legmegfelelőbb helyszínre, Calcába költöztem, méghozzá az El Mono Sabio nevet viselő, egy török srác által üzemeltetett, szimpatikus hostelbe, ami kiváló döntésnek bizonyult. Ugyan az amúgy kellemes klímájú, magas hegyek között elhelyezkedő városban az esték már hidegek, de a Lares-túra kiindulópontja a közelben található, így egy napos tervezés és pihenés után felkészülten indultam el egy közösségi kisbusszal Huarán településére.

Türkizzöld lagúnák a hegygerincről visszatekintve

Huarán tizenöt percre található Calcától, innen veszi kezdetét az a gyönyörű gyalogtúra, mely egy szűk völgyben elsőként a Cancha folyóhoz vezet. A túra kiinduló pontjának tengerszint feletti magassága 2.840 méter, így Cancha Cancha kecsuák lakta falujáig több mint ezer méter szintkülönbséget kellett egy napon belül leküzdenem. Ahhoz, hogy elérjek első napi célállomásomig, északi irányba a Huarán-völgyön keresztül kellett felemelkednem. Helyiek rakott sárfallal épített kezdetleges vályogházai és főleg amerikaiak által üzemeltetett luxus hotelek mellett elsétálva kb. negyvenöt perces gyaloglás után intettem búcsút az urbanizált környezetnek.

A Cancha folyó mellett vezet az ösvény

Ùjabb egy órás menetelés után értem el Saywapatat (3.290 méterre a tengerszint felett), mely a híres Inka-ösvény egyik népszerű látványossága, útban az inkák meleg vizű forrásaihoz és fürdőhelyéhez, Lares városához. Gyalogtúrám során őshonos fák és cserjék szépséges erdein keresztül haladtam, a völgyben az erózió által létrehozott látványos sziklaalakzatokat figyeltem meg és élveztem a gyönyörű kilátást az Inkák Szent-völgyére.

Cancha Cancha nádfedeles kőházai 3.800 méteren

Közel öt óra gyaloglás után érkeztem meg Cancha Cancha festői szépségű falujába. A nádfedeles kőházakból álló lélegzetelállító völgyben megbújó falucska mellett elhaladva egy hegyi vezetővel találkoztam, aki egy salzburgi illetőségű turistát vezetett, és korán reggel indult a hegy másik oldaláról. Hosszasan elbeszélgettünk németül, kaptam pár hasznos tippet a szimpatikus osztrák túrázótól, aki kiejtésem miatt olasznak nézett. Vicces, hogy a már három és fél éve használt spanyol és portugál mennyire latinossá, dallamossá tette a németem…

Lámák a sziklás hegyoldalon

Bár még csak kora délután volt, új ismerőseim nem javasolták az aznapi hágómászást, javasolták, hogy várjak ezzel egy napot, pihenjem ki magam és sátorozzak valahol Cancha Cancha határában. Megfogadtam tanácsukat, így a közben ködbe burkolózó völgyben táboroztam le, ahonnan tiszta napsütéses időben minden irányban óriási panorámában lehet részünk.

Magaslati sátrazás

Estebédem elfogyasztása után nekikezdett a záporeső, így visszahúzódtam a sátramba, remélvén, hogy másnap szebb idő köszönt rám és megláthatom a keletre található Chicon (5.400 m), Sirihuani (5.300 m) és a nyugaton fekvő impozáns Colquecruz (5.700 m) gleccsereit. A magaslati ritka levegő ellenére már délután elaludtam és csak másnap hajnalban ébredtem újra fel.

Cancha Cancha határában az első nap végén

Hatszáz méter szintkülönbség várt rám egy kanyargós, folyamatosan emelkedő ösvényen a Pachacutec hágóig. A hágó a híres Inka uralkodóról, Pachacutecről (nevének jelentése: aki megrázza a Földet) kapta a nevét. A gerinc oldalán vezető útvonal megfelelő magashegyi jártasságot és teljes szédülésmentességet igényel. Òrákba tellett, amíg az eleinte füves-törmelékes, később már jobbára sziklás, egyre meredekebb hegyoldalon felkapaszkodtam. Két elragadó fekvésű kis tavat jobbról megkerülve értem el a hosszú és élménydús gerinctúra legmagasabb pontját, a hágó csúcsát.

Kecsua kislány

Felfelé haladva éreztem, ahogy egyre sűrűbbé vált a köd. Fent azt vettem észre, hogy a hegygerincet és a lejtőket friss hótakaró borítja. Sokan azt hiszik, hogy játszi könnyedséggel lehet haladni a hómezőn, de a hatalmas, hóborította térség számtalan veszélyt rejt. Közben természetfeletti felhők gyűltek a fejem fölé és ködbe burkolózott a hegy.

A csúcsot jelző sziklakő

Navigációm segítségével próbáltam megtalálni a helyes ösvényt, de a ködfelhő miatt a látóhatár annyira lecsökkent, hogy nem láttam a következő útjelzést. Kezdtem egyre jobban belemenni a ködfelhőbe, ami a csúcs körül sem oszlott szét. Nem volt ösvény, amit kövessek, így improvizálnom kellett. Az útvonalat magam elé képzeltem és próbáltam az első megérzésem után azt az ívet követni. Szerencsém volt, az omladékos hegyoldalon rátaláltam a helyes sziklás ösvényre és elkezdtem a hosszú ereszkedést.

Hómező a hágó tetején

Ekkor még nem sejtettem, hogy hamarosan kirándulásom legélvezetesebb pillanatai következnek. Szinte csak rám várt egy bámulatba ejtő természeti jelenség, amire a korábbiakban egyáltalán nem számítottam. Ahogy elhagytam a lagúnát és elindultam Quishuarani és a Lares-Calca főút mellett található Pampacorral irányába, egy komoly zuhatagrendszerre lettem figyelmes, mely a Qanchis Paccha, azaz a „Hét vízesés“ nevet viseli.

A káprázatos Siete Cataratas vízesés

Esős évszak lévén a Siete Cataratas varázslatos látványt nyújtott, egészen lenyűgöző, ahogy a természet ereje megmutatkozik és a hihetetlen mennyiségű zuhogó és kisebb vízesés alázúdul.

Pampacorralba érve könnyen állítottam meg egy iránytaxit, mely már zuhogó esőben vitt vissza Calcába. Hamarosan visszautazok Cuscóba, majd limai zenész barátaim meglátogatása után Huaraz környékén fogok újra kalandozni. Vár rám a magashegyi mászás kedvelőinek igazi paradicsoma, a Cordillera Blanca, számos különböző nehézségű magaslati útvonal és sok türkizkék színű lagúna!

Ha tetszett ez a bejegyzés és kíváncsi vagy több fotóra és információra, látogass el a Facebook oldalamra.